Úgy földbe állt a német vállalat, mint a gerely – búsulhatnak a románok
400 millió euró hiányzik, Romániában kongatják a vészharangokat.
Véres etnikai konfliktus tört ki 1990 márciusában Marosvásárhelyen. A történtek számos magyar fiatal életét megváltoztatták, hozzájárultak a város etnikai arányainak megfordulásához, és lerombolták az erdélyi magyarság illúzióit a demokratikus Romániával kapcsolatban. A pogrom átélőivel beszélgettünk emlékeikről.
Melyik városban él a legtöbb magyar jelenleg Erdélyben? Bár sokan Kolozsvárt, mint a történelmi régió gazdasági-kulturális fővárosát jelölnék meg válaszul, a helyes megoldás Marosvásárhely. Az eredetileg Székelyvásárhely nevet viselő település Ceaușescu erőszakos és agresszív elrománosítási kísérleteinek ellenére is meg tudta őrizni magyar többségét, egészen a kommunizmus bukásáig. A rendszerváltáskori népszámlálás adatai szerint 164 445 lakosából 51,4 százalékot tettek ki a magyarok. 2011-ben azonban ez az arány már csak 46,7 százalék volt, és az összlakosság is 150 000 főre csökkent.
A folyamat hátterében többek között a második világháborút követő évtizedek egyik legsúlyosabb Kárpát-medencei etnikai konfliktusa áll, a marosvásárhelyi pogromnak is nevezett „fekete március”. Az 1990 tavaszán, harminc éve lezajlott események
Amellett, hogy az események sokak életét gyökeresen megváltoztatták, a pogrom lerombolta az erdélyi magyarság illúzióit is a kommunista diktatúrát felváltó demokratikus Romániával kapcsolatban.
De mi is történt Erdély hatodik legnagyobb városában 1990 márciusában? Résztvevők visszaemlékezéseivel próbáljuk meg kiegészíteni a képet!
*
1989 decemberében Romániában kitört a forradalom, az események végül rendszerváltáshoz vezetettek, megindult a demokratizálódás. Ez természetesen kihatott a magyar közösségre is, amely az évtizedes elnyomás után megkezdte saját maga újjászervezését, de az új rendszer a román szélsőségeseknek is lehetőséget adott egyesületek alakítására. Így jöhetett létre 1990. február 7-én a Vatra Românească nevű soviniszta egyesület, amelynek tagjai 1990 márciusában
(Ebből is látszik, hogy Klaus Iohannis minapi kijelentése nem egy kivételes eset volt, hanem jól illeszkedik az elmúlt harminc év román retorikájába.)
De nem kellett ahhoz vatrásnak lenni 1990-ben, hogy valaki a legvadabb elképzeléseket vallja Románia területi kiterjedéséről.
„Până la Tisa!” – azaz „Egészen a Tiszáig!” Ezt kiabálta egyik marosvásárhelyi magyar riportalanyunknak idős román kolléganője 1990 márciusának elején, tehát még az események előtt. (Bár az idős nő feltehetőleg a román hadsereg 1919 áprilisi, szolnoki előrenyomulására gondolt, a „Románia a Tiszáig tart!” kijelentés száz százalékos igazságtartalmú, ugyanis a folyó belép az ország területére annak északkeleti részén, a Máramarosokban. Így aztán a román politikusok, például a volt államelnök Traian Băsescu különösebb lebukási kockázat nélkül hangoztathatják ezt a mondatot választási kampányokban, úgyis mindenki arra érti, amire akarja...) „Ezzel a kolléganőmmel évekig dolgoztunk egymás mellett a rendszerváltás előtt, és együtt örültünk Ceaucescu bukásának” – meséli a 72 éves Éva, aki megerősíti azon felvetésemet is, hogy 1989 decemberében az erdélyi magyarok többsége azt hitte, a „fordulat” után minden jobb lesz.
Sütő András a megveretése után
Új Románia, régi Románia
Ennek az érzésüknek, illetve saját helyzetük javítására irányuló szándékaiknak pedig hangot is merészeltek adni. Először 1990 február 10-én került sor egy százezres demonstrációra Marosvásárhelyen, ahol a résztvevők az anyanyelvi oktatás megteremtéséért vonultak fel némán, transzparensek nélkül. A közvéleményt igencsak domináló Vatra Romaneasca egyből szeparatizmusnak minősítette az eseményeket, majd megzavarta a március 15-ére emlékező magyarok ünnepségét. A soviniszta szervezet befolyását sokan annak tulajdonítják, hogy
A hírhedt kommunista erőszakszervezet Ceaușescu megbuktatásában és az „új Románia” megteremtésében is kulcsszerepet játszott, ami izgalmas kérdéseket vet fel a román rendszerváltás mibenlétével kapcsolatban.
De akkoriban ezek az összefüggések nem voltak érzékelhetőek az átlagemberek számára, akik közül sokan a bukaresti vezetéstől várták helyzetük javítását, a Vatra elleni fellépést. Így aztán nem meglepő, hogy az akkori államelnök, Ion Iliescu marosvásárhelyi látogatásának ígéretével sok magyart ki lehetett csalogatni a város főterére. Voltak, akik önszántukból gyülekeztek, az előző napi, március 19-én történt események (az RMDSZ székházának megtámadása, Sütő András brutális megverése) ellen tiltakozva. Aki nem jött, azt odarendelték. Ez történt Évával is, akit március 20-án reggel kilenc órakor vezényeltek ki Marosvásárhely egyik legnagyobb üzeméből a főtérre.
Az államelnök helyett részeg falusiak érkeztek
„Egész nap békésen álldogáltunk, néhányan jelszavakat skandáltak. Csak víz volt nálunk” – emlékezik Éva, aki harminc év távlatából úgy látja: Iliescunak esze ágában sem volt Marosvásárhelyre repülni, a cél sokkal inkább az lehetett, hogy egy helyre gyűjtsék össze, szorítsák be a fegyvertelen, pusztán az elégedetlenségüknek hangot adó magyarokat.
– mondja. Ugyanis délután elszabadult a pokol: a városi román ellentüntetők mellé szervezetten, buszokkal érkeztek meg a Görgény-völgyi román parasztok, akik rárontottak a békés magyar tömegre. A főként Görgényhodákról és Libánfalváról érkező parasztokat a vatrások azzal a mesével hergelték, hogy Marosvásárhelyen a magyarok öldösik a románokat. Emellett jórészüket le is itatták.
A támadóknál fejszék, vasvillák és egyéb mezőgazdasági munkaeszközök voltak, így nem csoda hogy a magyarok meghátráltak „Mi nők, a polgármesteri hivatal padlására menekültünk, és a páncélszekrényeket az ajtó elé toltuk. A férfiak azonban elkezdték felszedni a kezük ügyében lévő fadarabokat, felfeszítették a padokat” – meséli az események fordulópontját Éva.
„Ki tudja, ha nem szállnak szembe a románokkal, talán mi is úgy járunk mint előző nap Sütő András”. A híres erdélyi írót ugyanis március 19-én hetvenedmagával beszorították az RMDSZ székházába, majd amikor a rendőrségi biztosítás ígéretére kijött onnan, brutálisan megverték. Mentőhelikopterrel kellett Budapestre szállítani, de fél szemét már így sem tudták megmenteni.
A párhuzamok azonban itt megszakadnak, mert a visszavágás meghátrálásra kényszerítette a románokat is. Ám ezután is idegtépő órák következtek a kialakuló patthelyzetben, amelyet a kivezényelt katonaság tétlenül nézett. Végül este tizenegy óra körül érett meg a helyzet arra, hogy haza tudjanak menni.
Időközben ugyanis felfegyverzett székelyek érkeztek Szováta környékéről és a Nyárád mentéről. Sok volt köztük az idős ember, néhányan még a második világháborúban is harcoltak. Segítségükkel a románokat kiszorították a főtérről, így a nők és gyerekek el tudtak menni az események középpontjától. A románokat egészen a buszaikig nyomták vissza, ahol megverték őket, majd néhány járművet fel is gyújtottak. Itt vesztette életét az összecsapások egyik román áldozata.Magyar részről három életet követelt a fekete március. Ketten a környező magyar falvakban (Sáromberke, Nagyernye) haltak meg, amikor a Görgény-völgyi románokat szállító autóbuszok és teherautók elgázolták őket. Kiss Zoltánt, a harmadik áldozatot pedig a marosvásárhelyi főtéren ütötte el egy 80 kilométeres sebességgel közlekedő teherautó, amely aztán nekiment egy villanyoszlopnak. A raktérben tartózkodó, felfegyverzett román parasztok közül egy ember a becsapódás következtében szintén életét vesztette.
Elhagyott cipők, szétfeszített kerítések
Az, hogy a magyarok közül ki szállt szembe a támadókkal, nem és életkor szerint vált ketté:
Ezt már másik riportalanyom, Enikő meséli, aki 1990-ben 19 éves volt. „1989-ben érettségiztem, de nem vettek fel a iasi egyetemre. Emlékszem a felvételiztető román tanár nézésére, ahogy meglátta a két pontot a vezetéknevemen. Már akkor tudtam, hogy nem fog sikerülni” – mondja. Ezért aztán dolgoznia kellett. Egy Tudor-negyedben található üzemben kapott munkát. Ebben a városrészben többségében a kommunizmus ideje alatt beköltöztetett románok éltek, természetesen az üzem vezetője is román volt.
Az illető – Éva főnökével ellentétben – nem rendelte ki a dolgozókat Iliescu fogadására. „Semmilyen eseményről nem számolt be nekünk” – meséli Enikő, aki a nyolc óra ledolgozása után hazamenve jött rá, hogy valami nincs rendben. „Délután a munkából hazaérve nem találtam otthon a családtagjaimat, ezért indultam el én is a főtérre. A román tüntetőkön keresztül tudtam csak bejutni a magyarokhoz. Elfogultság nélkül mondhatom, hatalmas volt a kontraszt a két csoportosulás között: a románok szorosan egymás mellett álltak, idegesen beszélgettek. Néhányan kiabálva hergelték őket, különböző magyarellenes szólamokkal. A magyar részen ezzel szemben kis csoportokban, ülve beszélgettek az emberek, néhányan kenyeret és vizet osztogattak. Emlékszem a megnyugvásra, ami akkor töltött el, amikor a kordont tartó magyar férfiak beengedtek a maguk közé”
A csata képei azonban már elhalványultak emlékezetében,
„Csak arra emlékszem, hogy hirtelen elkezd menekülni a tömeg, sokan a földre esnek, a nők elhagyják a magassarkú cipőiket. Az a kép is él még bennem, ahogy a mellékutcákba visszaszorult magyar fiúk elkezdenek botokat, köveket felszedni és szembeszállni a támadókkal. Kétségbeesésükben még a környező házak kerítéseinek léceit is kifeszegették, azzal védekeztek.”
Riportalanyom megemlíti a talán sokak által ismert jelenetet is: este nyolc óra körül a magyarok segítéségére siettek a Marosvásárhely Hidegvölgy városrészében lakó romák, akik
felkiáltással vetették bele magukat a küzdelembe.
Enikő azonban nem várta meg a végkifejletet. Este tíz óra körül sikerült kijutnia az összecsapás sűrűjéből, és így hazajutott. „Így lemaradtam arról a katarzisról, amit a magyar zászló városházára történő kitűzése jelentett éjfél körül. Igaz, rövid katarzis lehetett, mert másnap hajnalban már nem volt ott a lobogó. Nyilván tartottak a megtorlástól” – mondja.
És hogy ment tovább az élet ezek után? – kérdezem „Semmi különös. Valószínűleg a személyes magyar-román viszonyok megromlottak, bár én ezt nem tudom, mert nem voltak román barátaim. De még a velünk egy lépcsőházban lakó románok – akikkel egyébként együtt hurráztunk Ceaucescu bukásakor, és akik nem vettek részt a verekedésben – is ridegebben kezeltek bennünket.”
Nem csoda, hiszen az akkori román média meglehetősen egyoldalúan kezelte az eseményeket,
Így lettek például a magyar férfit elgázoló román konvojt megállító nagyernyei falusiakból „békés románokat bántalmazó magyarok”.
„Mindenesetre nekem nem kellett sokáig ebben a helyzetben élni: 1990. április 1-jén beadtam az útlevélkérelmet, és negyedikén meg is kaptam a pozitív választ. Nemhogy erre a gyorsaságra, hanem arra sem számítottam, hogy egyáltalán megadják. Lehet, az is benne volt, hogy minél gyorsabban hagyjuk el az országot” Kérdésemre, hogy mekkora szerepet játszott döntésében a márciusi esemény, azt feleli, hogy szinte semennyit, mert „mindenképpen át akartam jönni tanulni”. Hozzáteszi: „Ugyanakkor sok hozzám hasonló korút ismerek, akiknek a fekete március adta meg a végső lökést. Egykori osztálytársaimnak, munkatársaimnak, barátaimnak körülbelül a fele Magyarországra jött. Ez nagyon intenzíven zajlott, és 1993-ra le is zárulhatott.”
*
A Ceaușescu kormányzása alatt elkezdődött folyamat tehát a rendszerváltás után fejeződött be:
Marosvásárhely frontvárosnak számít az erdélyi magyarok számára: „Most azt kell mondania a magyarságnak, hogy innen túl többet nem engedünk, megőrizzük a pozíciónkat, a kultúránkat, a város magyarságát” – mondta Potápi Árpád nemzetpolitikáért felelős államtitkár 2018-ban, a helyi magyarok kulturális rendezvényének, a Forgatagnak a megnyitóján. A magyarok számának drasztikus csökkenése azonban így is elég volt ahhoz, hogy 2000-ben egy román polgármester, Dorin Florea kerüljön hatalomra. Ő legutóbb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy engedélyhez kötné a vásárhelyi romák gyermekvállalását.
Természetesen a magyarok elvándorlásához jelentősen hozzájárultak a rendszerváltás nyújtotta lehetőségek és a különböző alapítványok is, amelyek jelentős ösztöndíjjal támogatták a Magyarországra került határon túli magyar diákokat.
Bár az elmúlt harminc évben a pogromhoz hasonlító összetűzésre szerencsére nem került sor, a román politika nem sokat változott. Akár választási kampány idején, akár valamilyen kényelmetlen téma elterelésének céljából,
és hergelik fel megalapozatlan állításokkal a román lakosság erre fogékony részét. Mert – szögezik le határozottan a riportalanyok – a hétköznapi életben nyoma sincs semmilyen ellentétnek, míg nem jönnek a politikusok...
Vagy éppen nem jönnek, mint Iliescu 1990. március 20-án.
Az a március ugyanis szétrombolta az új Romániával kapcsolatban táplált illúziókat a decemberi forradalom miatt fellelkesült magyarságban, és jó részüket örökre bizalmatlanná tette a román politika irányába.
Archív fotók: azopan.ro