Futótűzként terjedt a hír a nemzetközi sajtóban januárban, hogy az ENSZ döntése alapján a klímamenekültek nem küldhetők vissza hazájukba. Bár az ENSZ „döntést” nem, legfeljebb nem kötelező erejű állásfoglalásokat fogalmazhat meg ilyen kérdésekkel kapcsolatban, mégis sok állam igyekszik alkalmazkodni ezekhez.
Az ENSZ Emberi Jogi Bizottság állásfoglalásának alapjául szolgáló ügy egy, az óceániai Kiribatiból származó férfi, Ioane Teitiota és Új-Zéland között kialakult vita volt. Az illető férfi az alapján kért menedékjogot, hogy a klímaváltozás miatt romlottak az életkörülményei. Kérelmét az új-zélandi hatóságok elutasították, így a férfi végül a Bizottsághoz fordult, mert szerinte Új-Zéland megsértette az élethez való jogát.
A nemzetközi sajtó erre különösen fogékony része mindezt úgy tálalta, hogy „az ENSZ döntött, a klímamenekültek nem küldhetők vissza hazájukba”.
Hatás- és kattintásvadász cím, „méltó” korunk felgyorsult életviteléhez és az online újságolvasók hírfogyasztási szokásaihoz, de egyúttal és feltehetően megfelel a valamiféle globális igazságosságban hívő, jellemzően neomarxista véleményelit elvárásainak is. Hiszen lám, a legfontosabb egyetemes nemzetközi szervezet, az ENSZ végre a civilizált morálnak megfelelő, a társadalmi haladás ügyét szolgáló döntést hozott.
A baj ezzel csak az, hogy az ENSZ nem hozott ilyen döntést, mivel a szervezet nem képes ilyen ügyekben dönteni, lévén ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb konstrukcióról van szó.
Mert mi is az ENSZ valójában? Az ún. globális alkotmányosság egyik legfontosabb védelmezője, ahogy azt sokan hinni szeretnék, vagy inkább egy univerzális nemzetközi szervezet, amelyet államok hoztak létre, és amely a tagállamok felhatalmazásából cselekszik? Nemzetközi jogi értelemben kétségkívül ez utóbbi. Ezek után nincs más hátra, mint megvizsgálni, hogy mi is az igazság ebben az ügyben.
Az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága az 1966. évi polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmány (PPJNE) alapján 2019. október 24-én állásfoglalást fogadott el a „Teitiota kontra Új-Zéland”-ügyben. A PPJNE a hatályos emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződések egyik legfontosabbika, amelyet nemcsak széleskörű elfogadottsága (173 részes állam), hanem az is mutat, hogy egyik alkotóeleme az emberi jogok nemzetközi törvényének (International Bill of Human Rights/Charte internationale des droits de l’homme). Ez az informális elnevezés ugyanakkor szimbolikus jelentőségű, hiszen „törvények” nincsenek a nemzetközi jogban, mivel például „világparlament” sem létezik.
Az Emberi Jogi Bizottságot arra hatalmazták fel a résztvevő államok, hogy a PPJNE-ben szereplő konkrét emberi jogok érvényesülése érdekében különböző eszközökkel ellenőrizze a szerződés végrehajtását. Ennek keretében az Emberi Jogi Bizottság kvázi-bírósági fórumként eljárva megvizsgálhatja, hogy egy résztvevő állam megsértette-e valakinek a PPJNE-ben felsorolt emberi jogait.
Mivel az Emberi Jogi Bizottság nem valódi bíróság, ezért ítéleteket nem, csak ajánlás jellegű állásfoglalásokat hozhat.
Annak ellenére, hogy nem minősül kötelező erejűnek, az államok általában igyekeznek alkalmazkodni ezekhez az állásfoglalásokhoz, mivel a testület a PPJNE ún. kvázi-autentikus értelmezője, azaz egyfajta puha „alkotmánybírósági” funkciót is ellát a szerződéssel kapcsolatban. Az Emberi Jogi Bizottság 18, az emberi jogok területén jártas és nagy erkölcsi tekintélynek örvendő személyből áll, akiket a résztvevő államok választanak meg négy éves időtartamra a saját jelöltjeiket tartalmazó listáról. Ez a testület hozott tehát egy állásfoglalást a Teitiota esetben. No de ki is az ügy főszereplője?
Ioane Teitiota régi „harcosa” annak a követelésnek, hogy az úgynevezett klíma- vagy környezeti migránsokat a klasszikus értelemben vett menekültekhez hasonló jogi védelem illesse meg.
Teitiota a Kiribati Köztársaság állampolgára, ahonnan feleségével együtt 2007-ben Új-Zélandra érkezett. Itt tartózkodási engedélyük lejártát és két év túltartózkodást követően 2012-ben menekülti jogállásért, illetve ennek hiányában „védett személyként” való elismerésért folyamodtak az új-zélandi hatóságokhoz. Miután minden nemzeti fórum elutasította a kérelmüket, és 2015-ben esedékessé vált a hazatoloncolásuk, Teitiota az Emberi Jogi Bizottsághoz fordult panasszal. Azt állította, hogy Új-Zéland megsértette a PPJNE-ben rögzített élethez való jogukat. A hivatkozott cikk (a pontatlan hivatalos magyar fordítást javítva) így hangzik: „Minden emberi lénynek magától értetődő joga van az élethez. E jogot a törvénynek védenie kell. Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani.”
Az Emberi Jogi Bizottság gyakorlata és egy 2004-ben elfogadott általános észrevétele alapján a menekültjogból is ismert visszaküldés tilalmát (non-refoulment elv) az olyan esetekben is alkalmazni kell, amikor alappal feltehető, hogy például valakinek a hazájába való visszaküldése olyan súlyos kockázatot jelenthet, mint amilyen az élet elvesztése. Ezekben a helyzetekben tehát nem arról van szó, hogy az illetőt a származási országában üldözik, vagy üldöztetés veszélyének van kitéve valamilyen okból. Vagyis, menekültként való elismerés nélkül sem szabad a külföldieket bármikor és bárhova visszaküldeni.
A Teitiota ügyben a klímaváltozás és az élethez való jog kapcsolata volt a kérdés.
A panaszos azt állította, hogy az éghajlat változása következtében megemelkedett tengerszint miatt a földek egyre kevésbé alkalmasak a mezőgazdasági termelésre, és emiatt ivóvíz- és élelmiszerhiány fenyeget. Az erőforrásoknak a természeti környezet megváltozása miatti szűkülése, illetve a túlnépesedés miatt Kiribati központi atolljain (korallszigetein) megnövekedett a társadalmi feszültség, az életfeltételek romlottak, a bűnözés jelentősen nőtt. Ráadásul egy szakvélemény szerint az egész szigetcsoport-államot elöntheti az óceán 2030 körül. Teitiota erre hivatkozva azt állította, hogy a Kiribatiba való visszatoloncolása veszélybe sodorja az élethez való jogának érvényesítését.
Az Emberi Jogi Bizottság bő egy évvel ezelőtt elfogadott kapcsolódó általános észrevétele szerint az élethez való jog az egyén méltóságteljes élethez való jogát is magába foglalja, valamint védi őt az olyan cselekvésektől vagy mulasztásoktól is, amelyek nem természetes okokból történő, vagy korai halálát okozhatják. Evégből az államok részéről már nem elegendő, ha tiszteletben tartják az élethez való jogot, hanem aktív intézkedésekkel elő is kell, hogy segítsék annak érvényesülését.
Jól látható tehát, hogy az Emberi Jogi Bizottság folyamatosan újraértelmezi és továbbfejleszti a PPJNE-ben felsorolt konkrét emberi jogokat. Ez a kvázi alkotmánybírósági szerepkör értelemszerűen konfliktust szülhet az elsősorban a saját állampolgárainak érdekeit képviselő nemzetállami szervek és a nemzetközi jogi rendszert általában idealista módon továbbfejleszteni akaró fórumok között.
A konkrét ügyben az Emberi Jogi Bizottság végül nem látta bizonyítottnak az élethez való jog Új-Zéland általi megsértését.
Részben azért, mert az erőszak növekedése és a Kiribatin uralkodó rossz környezeti helyzet még nem jelenti automatikusan annak kockázatát, hogy sérülne a panaszos élethez való joga hazaküldés esetén. Másfelől pedig még van idő, hogy Kiribati a nemzetközi közösség segítségével az óceán vízszintjének emelkedése miatt olyan megoldásokat találjon, amelyekkel biztosítható az ott élő emberek élethez való joga.
Az Emberi Jogi Bizottság a jövőre nézve viszont hozzátette, hogy erőteljes nemzeti és nemzetközi intézkedések nélkül a klímaváltozás hatásai miatt az érintett országok állampolgárainak élethez való joga sérülhet, és ez kiváltja az ilyen emberek saját hazájukba való visszaküldésének tilalmát is. Ráadásul egy komplett ország elmerülésének veszélye annyira extrém helyzetnek minősül, hogy már a víz alá kerülés tényleges bekövetkezését megelőzően is összeegyeztethetetlenné válhatnak az életfeltételek a méltóságteljes élethez való joggal. A konklúzió tehát az, hogy
bár ezt az ügyet a panaszos elveszítette, a későbbiek során könnyen lehet, hogy bár menekültstátuszt nem, de egy ahhoz hasonló jogállást kaphatnak a célországban a klímaváltozás miatt elvándorlók.
Még egy érdekesség, hogy az Emberi Jogi Bizottság a Teitiota-ügyben érvei alátámasztására a 2018-as migrációs paktumra is hivatkozott. Ezt azt jelenti, hogy a paktum, jóllehet nem nemzetközi szerződés, de a nemzetközi igazságszolgáltatás különböző fórumainak köszönhetően elindult a „sztenderdizálódás”, majd a nemzetközi szokásjoggá válás útján.
A szerző a Migrációkutató Intézet vezető kutatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
Az ENSZ hangsúlyozza: a tartós visszatéréshez nagyszabású újjáépítésre és munkahelyekre lenne szükség.
Mit mond a nemzetközi jog egy ilyen lépésről? Valóban hadüzenetnek számítana az orosz állami vagyon elvétele és Ukrajnának adása? Erről kérdeztük ifjabb Lomnici Zoltán alkotmányjogászt.
Lesz ez még több is. Az állampolgárok fizetik meg az uniós vezetők dilettantizmusának az árát.
Még az ENSZ-főtitkár is elismerte, hogy sokan csalódottan távozhattak a rendezvényről a kőolajexportőr országok döntése miatt.
Az ENSZ vizsgálata brutális részleteket tár fel.
A változások robbanásszerű gyorsasággal történnek, és a legtöbb visszafordíthatatlan.
Az ETO és a Ferencváros is posztolt.
Kigyulladt egy gépkocsi Sydneyben, a tetején a hanukát ünneplő transzparenssel.
