Reformáció és demokrácia

Az alkotmányos kánon alkotóelemei (jogállamiság, népszuverenitás, hatalommegosztás, jogegyenlőség, alapvető jogok) valójában a reformációban gyökereznek. A protestáns államok (Németalföld, Anglia, USA) ezen elvek mentén épültek fel, és azóta is az ezeket a gyakorlatba átültető országok bizonyultak sikeresnek. 

már jó két és fél évszázaddal a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavai előtt.  Azzal, hogy felszabadította a hitet és gondolkodást az egyházi - és világi – kontroll alól, az embert kizárólag és közvetlenül Krisztus szuverenitása és a Biblia törvényei alá helyezte. Ez, a szabad vallásgyakorlatért folytatott küzdelem nyitotta meg a sort az alapvető emberi jogok fejlődése felé, és vezetett el a véleménynyilvánítás szabadságán (könyvnyomtatás, Bibliafordítások) át a politikai szabadságjogokig. Ez robbantotta ki a németalföldi és az angol polgári forradalmat, és a 20. századi Martin Luther King sem véletlenül vette fel a német reformátor nevét: ez nem csupán keresztény, hanem politikai gesztus és program is volt. 

Abraham Kuyper, a református lelkészből lett holland miniszterelnök, az amszterdami Szabad Egyetem alapítója, akinek halála 100. évfordulójáról jövőre emlékezünk meg, egyenesen arról írt, hogy „jogaink és szabadságaink biztosítéka a kálvinizmusban van.” Ez a keresztény szabadság gyökere, amelynek kulcsa a Bibliához való visszatérés, és az Isten tervét akadályozó világi és egyházi hatalom visszaszorítása. Ez nem jelent forradalmat és ellenállást a kormányzatnak: az evangélium nem áthúzza, hanem aláhúzza a világ törvényeit, és a hatalomnak való engedelmességre szólít fel.

A reformáció emelte fel az ember fejét nemcsak Isten, hanem embertársa felé is. A kegyelem mindenkire kiterjed, azaz mindenki egyformán eljuthat az üdvösségre, ebben nincsenek egyházi vagy világi előjogok. A kálvinista ember szemmagasságban áll embertársával, nem helyezi magát fölé. De alá sem: Kuyper szerint egyedül a kálvinizmus jutott el arra a szintre, hogy elfogadja, sőt helyesnek tartja a hívők által saját vallási vezetőjükről megfogalmazott kritikát, ami ebben a formában sem a katolikus egyházra, de pláne az iszlámra nem jellemző.

amelynek része, hogy a lelkészek, bár képzettebbek, nem állnak a hit dolgában a hívők fölött, kapcsolatuk semmivel sem közvetlenebb Istenhez, mint a hívőké. A protestáns ember kiáll saját, és mások jogaiért egyaránt, a törvényes keretek között.

A reformátorok a Biblia alapján ismerték fel a mai demokráciát megalapozó elveket. Kálvin – aki jogász is volt - népszavazásra bocsátotta egyházalkotmányát, amely a református egyház működését a mai napig meghatározza. A tisztségek választás útján történő betöltéséig ugyan nem jutott el, de a köztársaság és a többek általi hatalomgyakorlás híve volt akkor, amikor Európa nagy részén még monarchiák voltak. 

A hatalommegosztás Kálvin főművében, a Keresztény vallás rendszerében – amelyben egy egész fejezetet szán a világi kormányzás kérdéseinek - kifejezetten megjelenik: „ahol a hatalom többek kezében megoszlik, ott kisebb a veszély, hogy az önkénnyé fajuljon.” A kálvinista gondolat az, hogy nem mindig a többségnek van igaza: a keresztények sokszor voltak és vannak kisebbségben, és a Bibliában is számos olyan történet van, amelynek lényege, hogy az Úr egyetlen embert, vagy egy kis csoportot használ fel a többséggel szemben, hogy tervét beteljesítse.

A törvény által kötött uralkodás – szemben a korlátlan uralkodói önkénnyel - szintén protestáns gondolat. Magyar példát is hozhatunk. Pataki Füsüs János református prédikátor írja az első magyar nyelvű politikaelméleti munkaként számon tartott, 1626-ban megjelent Királyoknak tüköre című művében: „[A király] az ő hatalmában nem nézi azt, mit cselekedhetik ő meg, hanem inkább azokra figyelmez, az melyek az törvényektől megengettetett szabadok. Mert nem minden az mit cselekedhetik az király, és más hatalmas uralkodó, szabad ő nékie.” Valamint, hogy „nincsen nagyobb királyi dolog, mint az törvények alá adni magát”. A jogállami gondolkodás alapja jelenik itt meg.

És hogy állunk a reformáció másik nagy vívmányával, állam és egyház elválasztásával? Sokszor félremagyarázzák ezt, akik a kettőt valóságos szögesdróttal próbálják elkülöníteni egymástól. Holott a kereszténység a protestáns felfogásban politikai program is: a hívő ember, Krisztus szavával a „föld sója”, tevékenyen tesz a közügyekért, célja, hogy megízesítse az életet mások, a nem hívők számára is. A sót nem eltenni, megőrizni kell, hanem feloldani, szétszórni.

Szabad, sőt helyes keresztény embernek politizálni, és a politika is felvállalhat keresztény programot, az emberek javára és az ő felhatalmazásukkal. A protestáns felfogásban az egyház és az állam egyaránt, egyformán Isten szuverenitása alatt van, csupán a feladatuk különbözik. Kálvin szerint ezért az államnak engedelmességgel tartozik mindenki, egészen addig, amíg az meg nem akadályozza Isten törvényének követését. 

Azt sem jelenti, hogy az egyház nem működhet demokratikusan, vagy az állam nem működhet a Biblia törvényei szerint. Ha ez életének része, miért ne imádkozhatna egy miniszter akár nyilvánosan, és miért ne nyilváníthatna véleményt közügyekben egy egyházi személy? A lényeg a szervezeti és személyi elkülönülés és autonómia, a kölcsönös tisztelet betartásával. Amit a kölcsönös támogatás nem sért. Az legfeljebb káros lehet: túlzott állami támogatás a híveknek azt a téves képzetet alakíthatja ki, hogy nekik semmit sem kell már tenniük az egyházért. 

Bibó István – aki apósa, Ravasz László református püspök révén közelebbi kapcsolatba is került a protestantizmussal –közismert gondolata: „aki demokrata, nem fél”, megáll így is: aki protestáns, nem fél. Nem fél, hiszen „ha az Úr vele, kicsoda ellene” – hangzik fel Luther Márton éneke. A reformáció kataklizmájában sokan áldozták életüket a valódi keresztény szabadságért.

Hanem, igazi demokrataként, „beleáll” abba, amit Isten szán neki. A protestáns egyházak máig a demokratikus elvek szerint épülnek fel, még ha a gyakorlatban ez a nem is működik mindig. Ha berozsdásodik, megkopik, akkor újra kell tanulni a demokráciát, amely annyit ér, amennyire Isten dicsőségét és az emberek javát szolgálja, és olyan lesz, amilyenné az emberek teszik. Népi, liberális, vagy - ideális esetben – keresztény.
 

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem docense, illetve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa