„Az emberi tényező mindig a legfontosabb marad!” – beszélgetés Handó Tündével

Orbán Balázs: Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy milyen a magyar bíró! Mi jellemző rá? Miben hasonlít a német vagy épp francia kollégájára? Miben vagyunk mi jobbak, és mi nevezhető a gyengeségünknek? Kicsit távolabb lépve pedig arra szerettem volna rákérdezni, hogy a 20. század viharos történelme milyen lenyomatot hagyott rajtunk magyarokon és a magyar bírókon?

Handó Tünde: Én úgy látom, hogy politikai és gazdasági értelemben megtörtént ugyan a rendszerváltás, de azt nem gondoltuk végig, hogy milyennek képzeljük el az ideális bírót. Valószínűleg ez abból fakad, hogy hazánk esetében kiesett 40 év a bírósági szervezet fejlődésének életéből. A zeneakadémia hallgatója akár ma is Liszt Ferenc tanítványának mondhatja magát, hiszen mesterek láncolatán „öröklődött” át a tudás.  A bíróságokon viszont senki sem mondhatja magáról, hogy Mailáth György vagy Juhász Andor tanítványa lenne. A bírák presztízse és javadalmazása ráadásul nagyon alacsony volt a második világháború vége és a rendszerváltás között. Egy olyan állapotban érte tehát a rendszerváltás a magyar bírósági szervezetet, amikor a megbecsültség hiánya miatt egy erőteljesen kontraszelektált bírói kar működött. Ráadásul a szocializmus alatti jogrendszer és részben a szakma szocializációja sem felelt meg a piacgazdaság elvárásainak.

A rendszerváltók ennek ellenére úgy kezelték a hazai bírói kart, mintha ezek a nehézségek nem léteztek volna. Ez részben valószínűleg annak tudható be, hogy az igazságügyi minisztériumot akkor már évek óta Kulcsár Kálmán vezette, a bíróságok igazgatása pedig akkoriban a minisztérium alá tartozott. Ő már a rendszerváltás előtt is reformernek számított, hangsúlyozva a bírói függetlenség fontosságát és más hasonló alapelvek szükségességét is. A rendszerváltozást megalapozó törvényeket előkészítő minisztérium jogász-szakmai elismertsége így a bíróságokra is rávetült.

O. B.: Mennyire volt nehéz a rendszerváltók dolga? Gondolok itt egyaránt jogelméleti és gyakorlati szempontokra is.

H. T.: Hihetetlen az a munka, amit a rendszerváltáskor el kellett végezni, hogy Magyarország új pályára állhasson. Rengeteg új jogszabályt kellett megalkotni, már csak a gazdasági átalakulás miatt is. Visszagondolva úgy tűnik, mintha a bírósági szervezet valahogy kimaradt volna az újítások sorából. Az idealista elképzelések és reformfolyamatok nem érintették a bírósági hatalmi ágat. Ebből adódhatott később az is, hogy az újfajta jogkérdések felkészületlenül érték a bíróságokat. A szakmai hiányosságok több esetben kiütköztek, de leginkább a gazdasági büntető ügyek kapcsán volt feltűnő, és ezek a hibák a mai napig közszájon forognak. Gondolok itt a Postabank-ügyre, a Tocsik-ügyre vagy a Kulcsár-ügyre.

O. B.: Közben akarva-akaratlanul is az jár a fejemben, hogy mi magyarok hagyományosan jogásznemzet vagyunk. Nálunk az elit és a politika valahogy mindig a jog világából érkezik. A politikai változások is legtöbbször jogi köntösben jelentkeznek. A nemzeti szuverenitás megőrzése is – amely több száz éves magyar tradíció –, sokszor közjogi csatározásokat jelentett. A rendszerváltozás idejében pedig egy érdekes irányt vett a hazai jogász diskurzus. Ahelyett, hogy a jogászi tradíciókhoz és a történeti vívmányokhoz nyúltak volna vissza az akkori rendszerváltók, inkább csak egyfajta rossz pro forma jogászkodás volt az általános attitűd. Sokszor a nagy szövegpozitivizmus közepette valahogy elveszett a lényeg.

H. T.: Ennek is megvan az oka szerintem. A rendszerváltás előtti jogásztársadalom a jogszabályok szöveg szerinti értelmezésére fektette a hangsúlyt. Ez igaz volt a bíróságokra is, mert ez a szocialista jogrendszer keretei között egyfajta biztonságot jelentett. A bíró a jogszabályok mögé bújhatott, nem kellett feltétlenül ideológiailag is azonosulnia a rendszerrel. Elég volt azt mondania, hogy ez a törvény, másként nem dönthettem. Ez tehát egyfajta védelmet is jelentett a bírók számára. Az írott jogi szöveg betű szerinti alkalmazásával a bíró bármilyen jogon kívül befolyásolási kísérletet el tudott hárítani. Ez a fajta szigorú nyelvtani értelmezés azonban ellehetetlenítette az elemző igényű, a jogértelmezés más módszereit is felhasználó vitákat. Később, a rendszerváltozás idejéhez hasonlóan komoly elvárásokat támasztottak a bíróságokkal szemben az EU-csatlakozás előkészítése során is. Ki kellett alakítani a bírósági tanácsok rendszerét, ami viszont a szervezet belső működésére erősen rányomta a bélyegét..

O. B.: Az az érdekes ebben, hogy a bírói önkormányzás alapvetően szoros összefüggésben áll a bírói függetlenséggel, amelyet mindenképp pozitív vívmánynak lehet nevezni. Gyakorlati szempontból azonban rengeteg olyan személyes történetet hallottam az Országos Igazságszolgáltatási Tanács működéséről, amelyek korántsem ezt a pozitív képet igazolják. Úgy tűnik, a rendszer nem az egyébként magas elvárásoknak megfelelően működött. Miért történt ez így?

H. T.: Úgy gondolom, hogy a testületi felelősség egyúttal testületi felelőtlenséget is jelent. Ezért jobb inkább az egyéni vagy a vezetői felelősség szemléletének meghonosítása. Két évvel ezelőtt jelent meg egy cseh jogtudós 500 oldalas könyve a bírói önkormányzatiság veszélyeiről. Ebben a könyvben a cseh és a szlovák bírósági igazgatást hasonlítja össze a szerző. Csehország volt az az állam, ahol – Szlovákiával ellentétben – nem várta el az Európai Unió országos szintű bírói tanács létrehozását, ezért az igazságügyi miniszternél maradt a bírósági szervezet irányítása. A szerző szerint pedig éppen a tanácsi rendszer anomáliái miatt maradt le a szlovák bírósági rendszer a csehekhez képest.

Egy másik idevágó példaként említeném az olasz bírói tanács ügyét. A sajtóban kevésbé kapott komoly visszhangot az eset, pedig nemrégiben az Európai Bizottság napirendjén szerepelt az olasz bírói intézményrendszer jelenlegi helyzete. A téma apropója az volt, hogy meglehetősen nehéz tiszta döntéseket hozni bírói és vezetői kinevezéseket illetően egy olyan testületben, amelynek politikusok és nyíltan politizáló bírók is tagjai. Az olasz bírósági tanács feladata, hogy a bírói és a vezetői kinevezésekről döntsön. Olaszországban a bírók rendkívül sokféle, gyakran pártkötődéssel is rendelkező egyesületnek, szervezetnek lehetnek tagjai. Egy-egy pályázatnál pedig sokat számít az, hogy az egyes jelölteket melyik szervezet vagy párt támogatja. Tehát miközben úgy tűnik, hogy a bíró önkormányzatiság jó dolog, valójában egyfajta veszélyt, nepotizmust, partikularizmust is rejthet magában.

O. B.: Magyar szempontból lehet kiemelni olyan változást, amely egyfajta mérföldkőnek nevezhető, és éppen a már korábban említett negatív tapasztalatokra próbál választ adni?

H. T.: Mindenképp a törvényhozó 2011-es reformtörekvéseit nevezném meg.

Döntően csak olyan bíróságok jutottak hozzá az anyagi és humán erőforrásokhoz, amelyek a tanácsba delegált tagjaik útján erőteljesebben tudták érvényesíteni az érdekeiket. Eközben pedig akár hétszeres különbség is kialakult az egyes megyei bíróságok munkaterhe között. A másik probléma pedig az volt, hogy miután ennek a tanácsnak a vezetője a Legfelsőbb Bíróság mindenkori elnöke volt, ezért a jogegység biztosítása helyett sok olyan igazgatási témával foglalkozott, amilyennel nem feltétlenül neki kellett volna bajlódnia. Ennek pedig az ítélkezés egységessége látta kárát.

O. B.: A 2011-es strukturális változás hozott-e változást a bírói fejekben, gondolkodásmódban is? Eltűnt ez a „jogászkodás”? Vissza tudtunk kanyarodni a magyar bírói ítélkezési karakterhez?

H. T.: Úgy ítélem meg, hogy ahhoz még több időnek kell eltelnie, hogy általános megállapításokat tudjunk tenni. Az első feladat az volt 2012-ben, hogy a magyar bírósági szervezetet felkészítsük a 21. századra. Ez a nagyívű változás körülbelül 11 000 embert, 188 épületet, 26 jogi személyt és nagyjából évi másfél millió ügyben legalább kétszer ennyi ügyfelet érintett és érint mind a mai napig. Az Országos Bírósági Hivatal azt a feladatot kapta, hogy ezt a nagy munkaszervezési feladatot menedzselje. Ennek érdekében már 2012-ben megalkottuk azt a hat stratégiai célt, amelyek mentén ezt a munkát el lehet végezni. Ezek közül csak a legfontosabbat emelném ki: a bíróságok teljesítsék alkotmányos kötelezettségüket, vagyis a független bírák magas szakmai színvonalon és időszerűen ítélkezzenek. A további öt stratégiai cél lényegében ennek a megvalósítását szolgálja, legyen szó akár az emberi erőforrások, akár a tárgyi eszközök optimális elosztásáról, akár a képzési rendszer fejlesztéséről. Munkánk során fontos tényezőknek bizonyultak a pilot programok, a jó gyakorlatok, a projektek, a különféle hálózatok kialakítása. Ezeket a magánszférában, vagy az állami működés más területein már alkalmazott módszerek voltak, de a bírósági szervezetben még újdonságnak számítottak.

A munka másik hajtóereje az informatika és a digitalizáció volt. Ha az ügyfelek már az online világban vannak, akkor úgy vélem, alapelvárás, hogy a bíróság se legyen offline.

A képzések során pedig nemcsak a jogi ismeretek kiszélesítése a cél, hanem bizonyos készségek fejlesztése is. A gyökereinkhez való visszatérésben például kulcsszerepe lenne egy magasabb szintű jogfilozófiai gondolkodás meghonosításának. Ne pusztán jogtechnikusként tekintsen magára a bíró, hanem tudjon a jogról mélyebben is gondolkodni, lássa be és lássa át egyes döntéseinek átfogó, akár társadalmi szintű hatásait is.

A Kúria és az Országos Bírósági Hivatal szerepe ebben a folyamatban egyfajta világítótorony-szerep. Az Országos Bírósági Hivatal felel az üzemeltetésért, fenntartásért, kivitelezésért, a Kúriának pedig az a feladata, hogy szakmai iránymutatásaival úgy világítsa be a „tengert”, hogy a hánykolódó hajósok biztos partra érjenek. Tulajdonképpen ez adná meg a lehetőséget arra, hogy a 19. századi modern polgári kor bíráskodási rendszerének mintájára és annak restaurált alapjaira épüljön fel a 21. századi magyar bíróság. Úgy látom, hogy ezen a téren összességében igen sikeres hét évet tudhatunk magunk mögött.

O. B.: Ezt igazolják esetleg külső indikátorok is? Úgy értem, vannak olyan mérőszámok, amelyek segítségével a személyes bírói és a bírói kar intézményi teljesítménye egyáltalán mérhető? Hiszen könnyű belátni, hogy egy meghozott ítélet minősége nehezen számosítható.

H. T.: Igen, ezt külső eredmények is bizonyítják, mint például az Európai Bizottság igazságügyi eredménytábláján elért helyezéseink, vagy épp a különböző díjak, elismerések. Az EU-s országok között kiemelkedő helyet foglalunk el több szempontból is, különböző mérési adatok alapján. A munkaszervezés átalakítása, a különböző országos programjaink és a belső pályázati lehetőségek mind fejlesztő hatással bírnak. Konkrét példaként említeném, hogy 40 százalékkal csökkent a két éven túli ügyek száma 2012 óta, a civilisztikai területen pedig az ügyek 90 százaléka jogerőre emelkedik már a járásbírósági szinten. A nagy számok tekintetében hihetetlen eredményeket tudhatunk magunkénak.

O. B.: Ez fontos kiindulópont! De a döntések megfelelő időszerűsége nem jelenti a döntések magas minőségét is. Mi kell ahhoz, hogy a bírói foglalkozás bírói hivatássá váljon?

H. T.: A mutatókon túl legalább ennyire fontos, hogy a bírói hivatásról is érdemben gondolkodjunk. Olyan – egyébként sokszor triviálisnak vett – kérdésekre gondolok, hogy mit jelent bírónak lenni vagy, hogy milyen egy jó bíró.

Ilyenkor természetes, hogy viták alakulnak ki. Már csak azért is merem ezt állítani, mert nemrég hasonló folyamatok zajlottak le Hollandiában is. Ott egy menedzserszemléletű igazságszolgáltatást akarnak megvalósítani, aminek szerves része volt az intézményi átalakítás: számos bíróságot megszüntettek és valamennyi bíróság elnökét leváltották. Mondanom sem kell, sokkal nagyobb léptékű tiltakozási hullám övezte az ottani folyamatokat, mint amiket Magyarországon láttunk, a bírák harmada petíciót írt alá a változásokkal szemben, Mégsem volt azzal tele sem a holland, sem az európai sajtó, hogy „lázadnak a holland bírák”. Ennek oka lehet többek között az is, hogy a bírói eskühöz való „hűséget” is máshogyan közelítik meg. A lojalitásnak három szintjét különböztetik meg: lojalitás a hivatáshoz, lojalitás a szervezethez és lojalitás a munkatársak iránt. Ilyen hozzáállással talán a saját szakmánk éthoszáról is könnyebb lehet gondolkodnunk, az ilyesfajta gondolatoknak pedig egyre inkább megvan a létjogosultsága.

O. B.: Alapvetően minden szakma képviselői számára fontos, hogy kvázi kívülről, egyfajta kritikai attitűddel is képesek legyenek magukra tekinteni. Mik azok a különleges sarokpontok, amelyek mentén a magyar bírói társadalomnak érdemes elgondolkodni saját szerepét illetően?

H. T.: A 21. század új kihívások elé állítja a bírákat is, különösen az informatika területén. Ez lesz talán a legnagyobb hatással a bírói munkára a jövőben. Sok kollégám idegenkedik a digitalizációval együtt járó feladatoktól, mivel nem tekintik azokat a bírói munka szerves részének. Amellett, hogy ez lehet legitim álláspont, mindenképpen reflektálnunk kell a kor kihívásaira, azaz már csak ezért is újra kell definiálnunk, mit is jelent bírónak lenni a 21. század elején Magyarországon. Konszenzus hiányában a bírák inkább egyedi énképpel rendelkeznek, nem alakult még ki egységes hivatásideál és így nem tud kialakulni a szociológiai értelemben vett szakmai lojalitás sem. A bírói karból kihallatszó belső kritika valamelyest ezen hiány következménye.

O. B.: Mi lehet az a mozzanat, amiben megfogható, hogy miben más a bírói szakma, mint bármelyik más civil vagy közéleti hivatás?

H. T.: Egy olyan multinacionális vállalat esetén, mint az Apple vagy a Microsoft, olyan erős a szervezeti lojalitás, hogy a munkavállalók még családtagjaiknak sem feltétlenül beszélnek a legújabb fejlesztésekről vagy a belső konfliktusokról. Persze ez sem feltétlenül helyes, de a bíróságok esetén azt látjuk – és ez nem csak Magyarországra igaz –, hogy a belső viták egy jelentős része a nyilvánosság előtt zajlik. Én úgy gondolom, valamekkora szervezeti lojalitásra szükség van, ez még nem erodálja a bírói függetlenséget, bár tény, hogy nehéz megtalálni a kettő közötti szűk mezsgyét. Ezek olyan dilemmák, amelyeket a hazai bírói kar feladata végiggondolni. Emellett vannak egyértelműen pozitív folyamatok is. Büszke vagyok arra, hogy a kollégák egyre inkább szolidárisak egymással. Ha egy bíróságon sok ügy halmozódik fel, a kevésbé leterhelt bíróságok bírái „besegítenek” ennek feldolgozásában. A tömeges bevándorlási válság esetén például az ország minden bírósága felajánlotta a segítségét a Szegedi Törvényszéknek az ügydömping kezeléséhez. Ezek egyértelműen pozitív folyamatok.

O. B.: Korábban szóba került a digitalizáció, mint a bírói szakma előtt álló kihívás. Ha jól gondolom, a digitalizáció abban segít, hogy az ügyeket időszerűbben, hatékonyabban lehessen intézni. Sőt, akár a bírók közötti szolidaritás kiépülését is segítheti. Viszont gyakori kritika az IT-forradalommal szemben, hogy az automatizáció csökkenti az emberi tényező szerepét. Igaz ez a kritika a bírói szakmára? Nyugtassuk meg a bírákat, ugye nem lehet kizárni az emberi faktort?

H. T.: Egyre több az olyan hír a mi szakmánkban is, amely pár évtizeddel ezelőtt még a sci-fi kategóriájába tartozott volna. Nem túl régi hír, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéleteit feltöltötték egy mesterséges intelligenciával kiegészített adatbázisba, amely a meglévő adatok alapján képes volt új ítéleteket is alkotni. Meglepő, de a szoftver az esetek 80 százalékában „eltalálta” a később meghozott ítéletet. Az biztos, hogy a bíráskodás területén is egyre több olyan feladat lesz, amely valamilyen formában automatizálható. De távolabb lépve a kérdéstől, a digitális technika a társadalmi viszonyokat is átalakítja. Véleményem szerint a bírói szakma ebben a kérdésben nem ülhet egy képzeletbeli elefántcsonttoronyban. Az átalakuló társadalmi viszonyokra a bírói gyakorlatnak is reflektálnia kell. Ha ezt nem tesszük, akkor lemaradunk, és lényegében saját szerepünket devalváljuk. A kor kihívásainak megfelelő bíróságok hiányában a polgárok és jogi személyek is hajlamosabbak lehetnek olyan választott bírói testületekhez fordulni, amelyek mondjuk online vitarendezést vagy békéltetést is kínálnak. Ha nem tartunk lépést a korral, akkor kicsúszik a lábunk alól a talaj. Ez nemcsak a bíróságokra, hanem lényegében az egész állami működésre is igaz. Ezért bár sokszor tűnhet nehézkes folyamatnak a digitális modernizáció, ez olyan út, melyet mindenképpen be kell járnunk.

O. B.: Vannak olyan konkrét példák, amelyeket mindenképpen érdemes kiemelni az elmúlt évek eredményei közül?

H. T.: A következő félévvel zárul a Digitális Bíróság projektünk. Létrejönnek az úgynevezett e-akták. Ez azt jelenti, hogy az ügyfelek és bírák számára egyaránt online elérhetővé válik minden irat, amely egy ügy során keletkezik. Ezen túl a bírák számára olyan keresési és jegyzetelési lehetőségek jelennek meg az e-aktával, amely nemcsak a munka, hanem akár az oktatás területén is érdemi segítséget nyújtanak majd. De emellett megújul a határozatgyűjtemény is, amely mai formájában még egy nehezen kereshető adatbázis. Ez a bíráknak és az ügyfeleknek is jelentős segítség, mind a kereshetőség, mind az átláthatóság területén. Mindenképpen ki kell emelnem még a „Via videó” nevű projektet is. Ennek lényege, hogy az olyan ügyintézési folyamatokat, amelyek eddig személyes jelenlétet igényeltek az ügyfelek részéről, internetes videó-bejelentkezéssel igyekszünk kiváltani. Eddig 77 tárgyalótermet szereltük fel a szükséges technikai eszközökkel, és már túl vagyunk 300 távmeghallgatáson. Ráadásul ezzel a technológiával rögzíteni tudjuk a hang- és videóanyagot, így azt tartalomjegyzékkel, jegyzetekkel, valamint a visszakeresést megkönnyítő címkékkel is el tudjuk látni. A tervek között szerepel, hogy beszédfelismerő szoftver segítségével a tárgyalások leírásának módját is gyorsabbá tegyük.

Nem véletlen, hogy az európai igazságügyi eredménytábla felmérései alapján Magyarország első helyen áll a perekkel kapcsolatos információk elérhetőségének biztosításában.

O. B.: Azért a bírókat meg tudjuk nyugtatni, hogy az ő munkájukra a jövőben is szükség lesz, ugye?

H. T.: Feltétlenül! Az emberi tényező mindig a legfontosabb marad.