Román történész: Trianon csak Románia szerencséjén múlott

Eltűnhetnek pár évtizeden belül a magyarok Erdélyből – írja Lucian Boia román történész, akinek e gondolatfutamait a minap szemléztük a Mandineren.

Most egy másik Boia-könyvet mutatunk be, mely szerint

Lucian Boia Az 1918-as nagy egyesülés című kötetében fejti ezt ki, amely az idén, a száz évvel ezelőtti események román centenáriumának évében jelent meg magyarul. 

Boia hozzáteszi: az 1918-as az évben Románia majdnem eltűnt a térképről; majd három egymást követő egyesítés útján nagyobb lett, mint valaha volt. Arra utalva, hogy mindez nem feltétlen a románok akarata miatt történt így, leszögezi: úgy tűnik, „mintha az lenne a történetírás egyetlen rendeltetése, hogy Románia létét igazolja”, hiszen „a múlt kutatása a románoknál már a kezdetektől szinte teljes mértékben a nemzetépítést szolgálta”. 

A történész úgy látja: a mindenkori román egység annyira a román tudat része, hogy aszerint a románok már akkor egységesek voltak, amikor még meg sem jelentek. „Még a XIX. századi vagy a két világháború közötti nacionalizmust is ennél árnyaltabb diskurzus jellemezte. A teljes és állandó egység gondolata későbbi keltezésű. A nemzeti kommunizmus tanította meg a románokat így gondolkozni.” 

ahogy Dobrudzsának is, sőt a két, 1859-ben egyesülő fejedelemség, „Havasalföld és Moldva sem osztozott ugyanazon a történelmen”. 1914-ig pedig szerinte az erdélyi románok megelégedtek volna Erdély autonómiájával vagy „egyenlő jogokkal” a Monarchiában. 

Boia nekimegy a román akadémiának, mivel annak tagjai egy felhívásban intézkedéseket javasoltak azon tudósok ellen, akik a román identitástól eltérő megközelítést alkalmaznak. „Hová menekülnek  a megújulásra képtelen történészek, akiket azok az újságírók támogatnak, akik csak mendemondákból ismerik a történelmet? Nyilván a patriotizmusba, hova máshová.” Így aztán „a Nagy Egyesülés centenáriuma ahelyett, hogy megújuló kutatásokra sarkallna, várhatóan a közhelyek újbóli kinyilatkoztatására korlátozódik.” Hozzáteszi ugyanakkor, hogy az egyesülés megünneplése legitim, és kellenek nemzeti mítoszok, csak emellett szükség lenne „előítélet-mentes,  kritikai történetírásra” is.

Az, hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy, csak Románia szerencséjén múlott – vélekedik Boia, aki szerint Oroszország simán bekebelezhette volna az országot, és Romániától függetlenül alakulhatott volna úgy, hogy 1918 után az ország kisebb vagy épp nagyobb lesz. Hogy mi fog történni később, azt még sem 1914-ben, sem 1916-ban nem lehetett sejteni.

Ezután Boia a nemzetek és etnikumok kérdéskörét tárgyalja, majd rámutat, hogy a történelmi Magyarországon a kiegyezéskor a magyarok csak a lakosság 44,4 százalékát képezték (Horvátországgal együtt). Ugyanakkor „Magyarország nem tűrte meg a területi autonómiát. Az egyedüli kivételt Horvátország képezte”, s szerinte ilyen autonómia Erdélyt is megillette volna – azt elfelejti megemlíteni ugyanakkor, hogy a horvát államiság milyen régi, és hogy a két ország közt perszonálunió volt, nem a horvátok nemzetiségi többsége miatt „kapott” autonómiát Horvátország.

Mindenesetre Boia úgy látja, hogy a magyarok a francia, politikai nemzeti modellt követték, a „kizárólagos” magyar nemzet mindenkit magában foglalt nemzetiségtől függetlenül. 

Boia szerint 1880 és 1910 között magyarrá vált 700 ezer zsidó, 600 ezer német, 400 ezer szlovák és 100 ezer román, közülük is a zsidók, a németek és a szlovákok voltak a leghajlamosabbak az elmagyarosodásra; a románokat viszont nehezebben lehetett megingatni. 1910-ben Horvátország nélkül a lakosság 54,5 százaléka volt magyar, azaz 9 millió 945 ezer fő; 16,1 százalék román (2 millió 948 ezer), 10,7 százalék szlovák (1 millió 946 ezer), 10,4 százalék német (1 millió 903 ezer), 2,5 százalék szerb (462 ezer) és 2,5 százalék ukrán (464 ezer). Boia kijelenti:

a Dunántúlon például a magyarok csak 72 százalékos többséget alkottak.

Majd a történész a minap ismertetett könyvéhez hasonló módon fejtegeti a román Ókirályság, illetve az 1918 utáni Nagy-Románia nemzetiségi viszonyait, rámutatva utóbbi rendkívüli sokszínűségére. Arra is rámutat, hogy a városok soknemzetiségűek voltak, és Erdélyben épp a városoknak volt magyar-német-zsidó többsége. 

Az első világháború utáni békekonferenciákon aztán az etnikai hovatartozáson túl „földrajzi és geostratégiai szempontokat is figyelembe vettek. Nem is beszélve azokról a kisebb-nagyobb visszaélésekről, amikor az elvekkel és szabályokkal mit sem törődve”,

Boia szerint Ausztria így veszítette el Dél-Tirolt, Németország pedig Danzig városát, azaz a mai, lengyel Gdanskot. „A németek és az osztrákok csakhamar megállapíthatták, hogy a népek önrendelkezési jogát velük szemben nem alkalmazták.” Ha alkalmazták volna, akkor ugyanis erősebb Németország jött volna létre, mint a háború előtt, amit nyilván a nyertesek nem szerettek volna. 

Boia szerint a lengyelek esetében egyszerre volt jelen az önrendelkezési és a történelmi jog; Csehszlovákiáról pedig azt írja, hogy „ennek a jobbára mesterségesen megalkotott államnak a létjogára minden lehetséges érvet összegyűjtöttek”. Mert például „bárhogy is nézzük, Csehszlovákiában több német élt, mint szlovák”, és csak a lakosság kétharmada volt cseh.

A magyarok történelmi jogaikra hivatkoztak, hogy a románok később érkeztek Erdélybe, s a tartomány a Magyar Királyság szerves része volt – de Boia szerint ez a vita senkit nem érdekelt, „Erdély a románok létszámának, azaz vitathatatlan többségének köszönhetően lett a románoké”. Ugyanakkor a régi Magyarország fekvésével szemben

– mutat rá a történész –, az ideális Romániát ugyanis folyók határolják: a Duna, a Dnyeszter és a Tisza. 

Lucian Boia bevallja: Trianonnal 3,227 millió magyar, az összmagyarság egyharmada kívül rekedt hazáján. Szerinte „meghúzhatták volna úgy a határokat, hogy hol egyeseknek, hol másoknak kedvezzenek. Itt azonban minden esetben a Magyarország számára legelőnytelenebb megoldást választották”. 

A létrejött utódállamokban az etnikai sokszínűség és a regionális eltérések következtében adódott volna a decentralizált, esetleg szövetségi államszerkezet, ám minden esetben a centralizációt választották – mutat rá a történész. 

Az utolsó fejezet a „december elseje versus Trianon” címet viseli, amelyben a szerző azt írja: december elseje, az 1918-as román egyesülés ünnepe kapcsán „legalább annyit meg kellene értenünk, hogy ez nem egy olyan dátum, amiért a magyarok különösképpen odalehetnének!” 

Boia szerint

„és ezek olykor ellentmondanak egymásnak, de ki is egészíthetik egymást. Az, hogy a románok 1918-ban magukhoz csatolták Erdélyt, nem hatalmazza fel őket arra, hogy elkobozzák a magyarok történelmi tudatát”.

A történész úgy látja: „Erdély mostani hovatartozása nem lehet vita tárgya”, a jövő viszont szerinte az Európai Unióban a határok eltűnéséé. 

*

Lucian Boia: Az 1918-as nagy egyesülés. Koinónia, Kolozsvár, 1918.