Aki diktátornak nevezte a pápát – Interjú Henry Sire-rel

A francia ősöktől származó brit Henry Sire 1949-ben született Barcelonában. Tanulmányait a jezsuita hagyományokat követő Stonyhurst College után Oxfordban folytatta, ahol történészként végzett. 2001-ben csatlakozott a Máltai Lovagrendhez, majd 2013 és 2017 között a rend római központjában élt. 

2015-ben írt könyvében (Phoenix from the Ashes: The Making, Unmaking, and Restoration of Catholic Tradition) mérlegre teszi az Egyház történetének legvitatottabb eseményeit és eredményeit, ugyanakkor keményen kritizálja a II. Vatikáni Zsinatot. Sire 2016-ban Matthew Festing nagymester kérésének eleget téve papírra vetette a Máltai Lovagrend történetét (The Knights of Malta: A Modern Resurrection). 

Szélesebb ismertségre azonban csak 2017-ben tett szert, amikor a lepantói törökverő hadvezér, Marcantonio Colonna neve alatt igazi botránykönyvet publikált Ferenc pápaságáról. (The Dictator Pope: The Inside Story of the Francis Papacy)  A szerző zsarnokinak írja le Jorge Bergoglio pontifikátusát, akinek vezetési stílusát Juan Perón argentin katonai diktátoréhoz hasonlítja. A kötet szerint Ferencet a St. Gallen-i csoport támogatta, akik a liberális-modernista irányzatot képviselik az egyházon belül. 

Miután Marcantonio Colonna felfedte kilétét, a Máltai Lovagrend közleményben a „pápa elleni aljas támadásnak” nevezte a kötetet, és Giacomo dalla Torre del Tempio di Sanguinetto, a lovagrend ideiglenes vezetője felfüggesztette Henry Sire tagságát.

***

Legújabb könyvében (The Dictator Pope) súlyos váddal illette Ferenc pápát: „Megmutatta, hogy ő nem az a demokratikus, liberális vezető, akire a bíborosok a 2013-as konklávén még így tekintettek. Hanem egy olyan zsarnok pápa, akit évszázadok óta nem láttunk”. Mire alapozza, hogy Ferenc pápa diktátor? Mi különbözteti meg a jelenlegi pápát a korábbi egyházfőktől?

Ferenc pápa a szigorú törvények megvetésével büszkélkedik, ugyanakkor pápaságát a jog és igazságosság teljes figyelmen kívül hagyása jellemzi. A könyvemben bemutatom, hogy milyen támadásokat intézett olyan bíborosok ellen, mint Burke, Sarah és Müller; továbbá leírom azt a kemény módszert, amivel beavatkozott olyan rendek életébe, mint az Immaculata ferencesrend és a Máltai lovagrend. Ferenc pápa a Vatikánban egy diktatórikus rezsimet működtet.

azzal, hogy otthonokat, autókat és irodákat hallgattat le, és kollektív elbocsátásokat alkalmaz. Még a múlt tekintélyelvűként jellemezhető pápái (itt meg lehet említeni X. Piusz és XII. Piusz nevét) is mindig a jog alapján jártak el, és mindenki tudta, hogy uralmuk a tanításbeli tisztaságot szolgálja, amit a hagyomány által kaptak. Úgy tűnik, hogy Ferenc pápa esetében csak egyetlen kritérium van: a személyes akarata. 

Burke, Müller és Sarah

Miért gondolja, hogy Burke, Sarah, Müller bíboros és Milone főrevizor a pápa áldozatai? Mi történt velük?

Burke bíboros esete tökéletes példáját adja Ferenc pápa módszerének, amivel közvetve támadja azokat, akikre ellenségeként tekint. A Máltai Lovagrend esetében Ferenc azt a rendkívüli módot választotta, hogy lemondásra kényszerítette a nagymestert, Matthew Festinget azért, mert a nagymester be akarta tartatni az egyház fogamzásgátlással kapcsolatos tanítását egy lovagrendet érintő botrányt követően. De ennek a paradoxonnak a valódi oka az volt, hogy Burke bíborost támadja. A pápa Burke rend fölött való patrónusi szerepét felfüggesztette, és ezen felül megfosztotta az egyik legfontosabb renden belüli szimpatizánsától, aki Matthew Festing volt. Sarah bíboros esetén szintén tipikus akcióról beszélhetünk. Ferenc pápa Sarah-t arra utasította, hogy folytassa a liturgikus megújúlás programját, amit még Benedek pápa kezdeményezett, aztán közvetve csapott le a bíborosra azzal, hogy kirúgta alóla az embereit, ezzel pedig teljesen elszigetelte. Müllernél inkább a vele szembeni kegyetlenség és az elbocsátásának módja problémás, ugyanis ennek nem volt megfelelő indoka. Milone, a főrevizor ügye pedig azért az egyik legrosszabb, mert megmutatja, hogy

Azt a férfit, akit a pénzügyek vizsgálatára és a tisztességesség biztosítására szántak, brutális stílusban és rendőrállamra utaló módszerekkel bocsátották el.

Massimo Faggioli és James Martin szerint a könyve kiegyensúlyozatlan és tendenciózus. Mit tud erre mondani?

Két olyan írót említ, akik nagyon elfogultak, de különböző nézőpontból. Nem lep meg, hogy kritizálnak. Azt mondanám erre, hogy a könyvet nyilvánvalóan nem azért írtam, hogy kerek képet adjon Ferenc pápaságáról. A kötet azt a célt szolgálja, hogy ébresztőt fújjon egy olyan helyzetben, ami  nagyon veszélyes az Egyházra. Azért hozzátenném ehhez, hogy bizonyos értelemben kiegyensúlyozott a könyv, hiszen ellensúlyozza a média által festett Ferenc pápa-képet, ami kritikátlan tömjénezés.

Jó stratégiát követnek a katolikusok, ha nyíltan kritizálják a pápát?

Ha jó okunk van a kritikára, akkor mindig helyénvaló kritizálni. Összehasonlításképpen tekintsünk vissza XII. Piusz pápaságára, aki nagyrészt példás pápa volt, de az ő vezetése alatt is voltak olyan dolgok, amelyek nem voltak helyesek. Teljesen helyénvaló volna ezeket a hibákat nyilvánosan kritizálni. Éppen azért, mert fontos, hogy az ideált ne árnyékolják be a rossz dolgok, és hogy az emberek ne alkudjanak meg a visszaélésekkel, pusztán azért, mert egy alapvetően jó pápa nevéhez kötődnek. A jelen ügyben azonban teljesen más helyzet áll fenn. Az igazság az, hogy

amikor olyan embert választottak pápának, aki őszintén szólva, jóval alatta van a pápai hivatalhoz szükséges személyi színvonalnak.

Nem túlzás azt állítani, hogy Bergoglio a latin-amerikai egyház egyik legkorruptabb vonalát képviselte, és ha a bíborosok tisztában lettek volna valódi háttérével, akkor nem választották volna meg. Egyrészt nagyon fontos biztosítani, hogy a katolikus világ felismerje az Egyház jelenlegi, rendkívül abnormális helyzetét. Másrészt az is, hogy ne kövessük el újra ugyanazt a hibát.

Matthew Festing nagymester és Ferenc pápa

Beszélünk még Ferenc pápáról, de a helyzet megértéséhez azt javaslom, hogy nézzük az egészet egy kicsit távolabbról. Azt mondja, hogy az Egyház abnormális helyzetben van. Ön szerint mi válság legfőbb gyökere?

Az Egyház válságának gyökerei lényegében a modernizmus visszatérésére vezethetők vissza. A modernizmus az az eretnekség, melyet X. Piusz pápa nem tudott elfojtani a 20. század elején. Aztán a II. Vatikáni Zsinat atyái már nem látták ezt a kísértetet maguk előtt és

De ami még ennél is pusztítóbb volt az Egyház számára, az a hagyományos lelkiség megsemmisítése egy hamis liturgikus reform, illetve a papság szörnyű állapota által. Ezt a zsinat okozta, hiszen szándékosan törekedett a papság teológiájának protestantizálására és annak a szent modellnek a háttérbe szorítására, ami az Egyházat a múltban már olyan jól szolgálta. 

Az egyház történetéről szóló könyvében (Phoenix from the Ashes) így ír: „A vallást figyelembe véve a modern társadalom legegyértelműbb jele a kereszténységtől való folyamatos eltávolodás, a reformáció és az azt követő mozgalmak óta”. Továbbá azt is megemlíti, hogy „a reformációval indult meg a hagyományos rend romlása. A szent tekintély aláásásával, illetve az elitek és oligarchiák uralmának bevezetésével”. Hogyan definiálja a „hagyományos rendet” és mit ért az „azt követő mozgalmak” alatt? 

A hagyományos rend alatt azt a hierarchikus és atyai struktúrát értem, amely Ábrahám patriarchátusa óta természetes volt az emberi társadalomban. Ez a struktúra erősen jelen van a korai egyházban, az első néhány évszázadban is. Amikor pedig a középkori Európa társadalmához jutunk, az Egyház hierarchiájával párhuzamosan találjuk. A reformációval azonban ez megdől, és figyelemreméltó, hogy a leginkább tipikusan protestáns társadalmak oligarchikus jellegűek, ami nagyon eltérő dolog az igazi hierarchiától. A reformációt követő mozgalmak alatt a racionalizmust, a francia forradalmat és a ma uralkodó liberális áldemokrácia ideológiáját értem.

ami szisztematikusan a modern világban még megmaradt keresztény értékek felszámolására törekszik. 

Miért tör pálcát a reformáció felett? Nem arról van szó, hogy a protestáns mozgalom elsősorban a katolikus klérus erkölcsi romlottságára vezethető vissza, és pusztán az egyszerű, hívő keresztények őszinte próbálkozása volt arra, hogy megújítsák az Egyházat? 

Teljesen egyetértek abban, hogy a reformáció elsősorban az egyházi korrupció eredménye volt, de bizonyosan nem az átlagos keresztények mozgalma. Olyan kaliberű eretnekek vezették, mint Luther, Kálvin és Knox, akiket királyok és a társadalmi elitek támogattak. Az pedig nyilvánvaló, hogy az egyház erkölcsi reformja nem ugyanaz, mint egy új tanítás bevezetése. De a protestantizmus alapvető gonoszsága az, hogy megtámadta a szentségeket és a szentet általában,

amelynek következményei hamarosan megjelentek az előbb említett mozgalmakban.

Úgy tűnik számomra, hogy a középkorról viszont pozitív véleménye van, mert így fogalmaz: „Egyetlen társadalomban sem uralkodott ennyire a szentség és az erény. Szentek formálták a korszak karakterét, nem csak pápák, püspökök és apátok, de a közélet magas pozícióban lévő tagjai is, és gyakran a trónon lévők is. Említhetjük Szent Erzsébetet (1207-1231), András magyar király lányát. (…) Erzsébetet jótékonysága és megnyerő jelleme miatt, mindössze négy évvel halálát követően szenté avatták.” A liberális és baloldali kritikák szerint ez kor az inkvizíció, a keresztes hadjáratok és tudományos sötétség kora is volt. Nem gondolja, hogy romantikusan tekint a középkorra? 

Úgy beszél, mintha a kötetben figyelmen kívül hagynám ezt a három dolgot, amiket említ. Valójában egy egész fejezetet szenteltem az inkvizíciónak, amelyben kifejtettem, hogy mi a helyes és mi a baj vele. A keresztes hadjáratokat is elemeztem, de a legsúlyosabb hibája a felvetésének az a „tudományos sötétségről” szól. A „középkor tudományos szelleme” címet viselő részben, több példán keresztül mutattam be, hogy a „a középkor a leginkább tudomány által vezérelt korszak volt az emberi történelemben, egészen az azt követő korszakig.” Egyszerűen arról van szó, hogy

és romantikusnak bélyegzi a kijavítására tett kísérleteket.

Újra idézném önt: „A kapitalizmus megteremtette a maga parazitáját, a szocializmust.” Miért következik a kapitalizmusból a szocializmus? Népszerű ellenvetés, hogy a kapitalizmus rendszere a története során hatalmas gazdagságot teremtett, és a nyugati világot a világ urává tette. 

Legutóbbi észrevétele egyenértékű azzal, mintha azt mondaná: „a nácizmus erőssé tette Németországot, Hitlert pedig Európa jelentős részének urává.” A gazdagság bálványozása éppen a kapitalizmus egyik gonoszsága, a másik pedig a társadalom természetes karakterének a megrontása. Ezután jött a szocializmus, ami elfogadta ugyanazt a materialista perverziót és az ember mint gazdasági egység kapitalista fogalmát, aztán megpróbálta meggyógyítani a kapitalizmus bajait a saját hamis felfogása alapján. A katolikus egyház társadalmi tanítása, amelyet a pápák XIII. Leótól egészen XXIII. Jánosig hirdettek, radikálisan ellenzi ezt. Kritizálják a kapitalizmust, és még hangsúlyosabban ítélik el a szocializmust.

Jordan Peterson

„Egy olyan kor elején tartunk, amiben a liberalizmus nyíltan a humanista totalitarizmus rendszereként mutatkozik, mert alapvetően az” – szögezte le. Manapság az angolszász világban olyan klasszikus liberálisok, mint Jordan Peterson kanadai klinikai pszichológus, Dougls Murray brit újságíró vagy a brit blogger, Carl Benjamin sikeresen küzdenek a posztmodern, neomarxista tendenciák ellen, mégpedig a szólásszabadság eszközét használva. Többségük elfogadja a keresztény kultúra értékeit, de a felvilágosodás eszméit is elismerik. Hogyan lehet a szólásszabadság ideológiája a „humanista totalitarizmus rendszere”? 

Korunk liberális ideológiája, a „politikai korrektség” szelleme nem a szólásszabadság ideológiája. Ez megnyilvánul az egyetemeken, amelyek büszkék arra, hogy megtagadják az előadótermet azoktól, akiknek a meggyőződésével nem értenek egyet. Megjelenik olyan politikusoknál, mint a kanadai Trudeau, aki diszkriminálja azokat, akik az abortuszt ellenezik. Látható abban a mozgalomban, ami a „gyűlöletbeszédet” dogmának minősíti. 

de a liberális intolerancia ellen küzdeni pusztán azért, mert az szemben áll a szólásszabadsággal, tisztán szekuláris megközelítés. Amire a keresztényeknek törekednie kell, az hogy megalapozzák Isten országát a Földön, a megfelelő filozófiával és lelkiséggel, ami ehhez elengedhetetlen.

A magyar miniszterelnök szerint a liberális demokrácia alkalmatlannak bizonyult arra, hogy megvédje a keresztény kultúrát. Mit gondol erről az állításról? 

Csak annyit szeretnék megjegyezni Orbán Viktor nyilatkozatával kapcsolatban, hogy ő a modern áldemokráciáról beszél. Amit az embereknek fel kell ismerniük a modern Európával kapcsolatban, hogy már távolodunk attól a világtól, amelyben Németország és Franciaország, a „liberális” oligarchia bajnokai azt feltételezték, hogy mindörökké uralni fogják Európát, és az új keleti tagok majd követni fogják őket. Magyarország és Lengyelország példája most már azt mutatja, hogy saját elképzeléseik vannak,

Egy írásában megjegyezte: „Világosan ki kell mondani a tényt: a II. Vatikáni Zsinat elárulta az Egyház hitét. A következményeit addig nem lehet rendbe tenni, amíg az árulást nem ismerjük fel és nem fordítjuk vissza”. Ehhez még azt is hozzáteszi, hogy „az 1814 és 1963 közötti időszakot az egyháztörténelem nagyszerű korszakai közé sorolhatjuk, ami bizonyos szempontból összehasonlítható a keresztény középkorral és az ellenreformáció idejével”.

Az 1814 és 1963 közötti időszakkal kapcsolatos megállapításomat kontextusba kell helyezni. Ezt a korszakot a „tökéletlen nagyság korának” tartom, és rámutatok arra, hogy a korszak egyik nagy gyengesége egy olyan korszerű filozófiai szintézis hiányában állt, amelyet a maga korában Aquinói Szent Tamás és Francisco Suarez biztosított. Ennek eredményeképpen a II. Vatikáni Zsinat megadta magát a modern világ ideológiájának, amely veszélyeire az egyház már az elmúlt száz év során többször ünnepélyesen figyelmeztetett. Ez nagyrészt azért történt, mert a zsinaton szándékosan elutasították a filozofikus megközelítést. Nem meglepő, hogy az ilyen makacs megközelítés eredménye az anarchia volt, amely az Egyházban ezt követően bekövetkezett. A „konzervatívok”, a „folytonosság hermeneutikájának” hívei azt állítják, hogy ez az anarchia nem a zsinat atyáinak szándéka volt. Ez igaz lehet, de az biztos, hogy nem adtak olyan koherens és realisztikus vezetést, amely megakadályozta volna ezt a hamis fejlődést.

Említette a XVI. Benedek pápához köthető „folytonosság hermeneutikáját”. Mit gondol erről?

Önmagában ez egy nagyon szükséges emlékeztető a megalapozott teológiai elvre, miszerint a doktrinális kérdéseket az egész katolikus hagyomány fényében kell értelmezni. Azonban, ha a „valódi” II. Vatikáni Zsinat és azt követő káosz közötti konfliktus magyarázataként szolgál, akkor az előbbi válaszomra utalnék vissza. 

A felfüggesztett lovag

Azt írja, hogy „VI. Pálnak köszönhető, hogy a zsinat alapvetően elcsúszott”. Mit szól ahhoz, hogy a zsinat pápáját októberben szentté avatják?

Nos,

több embert avatott szentté, mint amennyit az egyház teljes korábbi történetében kanonizáltak. Ennek az egyik eredménye az, hogy a Vatikán mostantól (1958 óta) szinte automatikusan, minden modern kori pápát szentté avat. Személyes hitem szerint az egyháznak a jövőben vissza kell állítania a megfelelő eljárásokat és alá kell vetnie VI. Pált a jogos kritikának, amire szükségük van.

Térjünk vissza Ferenc pápára. Megjegyezte, hogy elnyerte a St. Gallen-i „maffia” támogatását. Mi volt a csoport célja?

A maffia nevet egyik vezetőjük, Danneels bíboros alkalmazta a St Gallen-i csoportra. A 1996 és 2006 között működő csoport célja az volt, hogy ellenezze II. János Pál pápaságának konzervatív elemeit, és hogy megakadályozza Ratzinger bíboros pápává választását. Szerették volna liberalizálni az egyház tanítását, különösen a szexuális kérdésekben és célul tűzték ki a pápai tekintély gyengítését. 

Melyek a leginkább zavaró fejlemények ön szerint a jelenlegi pápaságban?

A hívek leginkább a világos tanítás elhagyása miatt aggódnak – helyesen teszik –, ami különösen a szexuális erkölcs területén jellemző. De számomra

Szemünk előtt zajlik az egyház védekezésének teljes összeomlása a keresztény társadalom elleni sátáni előretöréssel szemben, ami az elmúlt hatvan év során nyilvánvaló volt. Letaglóz, hogy csak az elmúlt öt évben milyen mértékben erősödött meg a „liberális” társadalom őrülete olyan területeken, mint az abortusszal szembeni ellenállás elutasítása vagy az emberi természet valóságának tagadása, a szexuális különbségek és a természetes házasság karakterére tekintettel. 

A június 29-i konzisztóriumot követően már Ferenc pápa nevezte ki a következő konklávén szavazó bíborosok majdnem felét. Utoljára XXIII. János idején volt példa erre. Mit gondol erről?

Ferenc pápa általános egyházi kinevezései általában – a püspököket is idevéve – nagyon rosszak, mert fő jellemzőjük a középszerűség előnyben részesítése. Ugyanakkor éppen ezért nem hiszem, hogy saját embereivel kívánja feltölteni a bíborosi kollégiumot azért, hogy a következő pápa is a jelenlegi irányvonalat kövesse. Azt gondolom, hogy a következő konklávén sok összezavart bíborost láthatunk majd, akik nem fogják tudni, hogy ki kicsoda. Biztos vagyok benne, hogy sokan meglepődnek majd, amikor hallanak az anarchia és a félelem légköréről, amit Ferenc pápa a Kúriában teremtett.

Ön szerint Ferenc pápasága hogyan fog bevonulni a történelembe?

Abszolút katasztrófaként.