Törökország tovább egyensúlyozna a nagyhatalmak között

Kövecsi-Oláh Péter

Ismerjük a 2016-os, elbukott törökországi puccskísérlet következményeit, van fogalmunk arról, mi történt, de közelítsünk kicsit távolabbról a törökökhöz: mi vezetett a 2016-os eseményekhez, mik az előzményei ennek a török közéletben?

A puccskísérletnek rengeteg előzménye van. Törökországban legutóbb 1997-ben fordult az elő, hogy a hadsereg jelezte a politikának, hogy ha nem változtat az addig követett irányvonalán, akkor közbe fog avatkozni. 1997-ben egy bizonyos Nedzsmettin Erbakan volt a török miniszterelnök, aki valószínűleg jó lehetett történelemből, mert hallgatott a hadsereg „diszkrét felkérésére” és magától lemondott. 2016. július 15-én nem ez történt, habár a 2016-os és az 1997-es hadsereg jelentősen különbözött, ahogy a mögötte lévő politikai ideológia is. Arrafelé egyáltalán nem meglepő az, hogy a hadsereg megpróbálja befolyásolni az éppen aktuális, egyébként törvényesen megválasztott kormány politikáját.

Miben különbözött a húsz évvel ezelőtti hadsereg ideológiája? Akkor is egy szekulárisabb államot akart a hadsereg?

Igen. A mostani török kormánynak óriási munkája van abban, hogy a hadsereg korábbi keményvonalas, atatürkista szárnyát megnyesse és ezt a nézetet a közéletben és a politikában is visszaszorítsa. Ebben egyébként jelentős sikereket is értek el – a mai török hadsereg és a mai török vezérkari főnökség és tábornoki kar a szellemiségében jelentősen megváltozott a '90-es évekhez képest.

Van egy olyan egészen közkeletű felvetés is, hogy Erdoğan ezt a puccsot önmaga szervezte. Akik ezt mondják, úgy gondolják, hogy a török elnök a puccs által meg tudta erősíteni a hatalmát, le tudta törni ellenzékét. Másfél évvel az események után lehet ez egy legitim álláspont, vagy inkább csak konteó?

Mindkettő lehet, de egyvalami biztos:

Törökországban pedig nincs olyan értelemben vett transzparencia, mint Belgiumban vagy Hollandiában. Amelyik társadalomban pedig nincsen átláthatóság és elszámoltathatóság, ott a konteók élnek és virulnak. Tegyük hozzá, ezek az általunk kicsit lekicsinylően konteóknak nevezett elméletek sokszor milliók álláspontját tükrözik. Azt is tudjuk, hogy a nagy- és szuperhatalmak sok esetben avatkoztak már be közvetlen módon is a közel-keleti országok politikájába. Elég, ha a sokat emlegetett Moszadek-ügyre (az iráni miniszterelnök britek és amerikaiak általi 1953-as megpuccsolása – a szerk.) vagy akár a most is zajló szíriai háborúra gondolunk. De említhetnénk az egész úgynevezett arab tavaszt is. Ezeket nem könnyen felejtik el a helyi lakosok. Az ő bőrükre megy ugyanis a játék. Illetve nehogy azt higgyük, hogy a transzparencia megóv mindentől. Nem, a nyugati demokratikus, szabad és átlátható világban is akad bőven olyan homályban maradó politikai machináció, amire sosem derül fény.

Ha mégis valami mellett le kéne tennie a voksát, akkor mi lenne ez a puccs – Erdoğan által szervezett „álpuccs”, vagy valós, a hadsereg által szervezett államcsíny?

Szerintem valós puccskísérlet volt. Inkább az elnök korábbi elvbarátai gondolhatták úgy, hogy a hadsereget felhasználva puccskísérletet hajtanak végre. Az más kérdés, hogy legfelsőbb szinten erről tudtak-e, és ha igen, mennyire lepte meg őket az események ilyen mértékű eszkalálódása.

Beszéltünk már konspirációs teóriákról, és ha már itt tartunk: elég erősen felmerült a török kormány részéről, hogy ezt a puccsot Fethullah Gülen Amerikában élő török hitszónok hajtotta végre.

Fethullah Gülent gyakran nevezik hitszónoknak, de ennél azért árnyaltabb a kép. Ő a '60-as évektől kezdve járta Törökországot, és előadásokat tartott az embereknek hitről, Allahról és egyéb társadalmi kérdésekről. Ha akarjuk, ez lehet vallási tartalom, de ha akarjuk, lehet politikai és társadalmi kérdéseket feszegető tevékenység is. Fethullah Gülen és a most kormányzó AKP-kormánypárt szellemi holdudvara egyaránt az úgynevezett nurdzsu szellemi vonulatból nőtt ki.

Erdoğan és Gülen egykoron

Egy ideig Gülen még Erdoğan barátja is volt…

Igen, ők sokáig szorosan együttműködtek, de 2013-ban véglegesen megromlott a viszonyuk. Maga Gülen már korábban jobbnak látta elhagyni az országot. Minő véletlen, hogy épp Pennsylvaniát választotta új lakhelyül és nem Mogadishut, mondjuk. Ami az ő tevékenységét illeti, fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy a mi ismereteink szerint normális-e, ha valaki Istenről, toleranciáról, megbékélésről beszél, majd még a saját életében körülbelül ezer iskolát nyit világszerte. Szerintem kimondottan vallással foglalkozó, Istent kereső emberek a saját életükben nem lesznek milliárdosok és nem fognak mintegy ezer iskola fölött rendelkezni.

Törökországban még maradtak ezekből a Gülen által alapított iskolákból?

Már nem igazán.

Ennek az iskolarendszernek és mögöttes tartalmának képviselői nem csak a Gülen-féle intézményekben, hanem a hadseregtől a sarki újságosig bárhol tevékenykedhetnek. Viszont félreértés se essék, ezeknek az embereknek a többsége nem azért él, hogy maholnap romba döntse saját hazáját. Az már más kérdés, hogy a politika mit hoz ki egy ilyen helyzetből, meddig feszíti a társadalmon belül a húrt, meddig megy az ellenségkép kreálásában. Mostanság arról is lehetett olvasni, hogy ezek az iskolák és a mögöttük lévő gazdasági körök Észak-Irakban – különösen Erbilben és Szülejmanijében – is erős kapcsolatokkal rendelkeznek. Tavaly például több, politikához köthető, a kormány által gülenistának tartott személy is észak-iraki tartományi kormányzók közvetítésével (a bevont török útlevelük helyett új okmányokkal látták el őket) jutott el Kanadába, Belgiumba vagy Dél-Afrikába. Igen, ők sem Caracasban vagy Dusanbéban kötöttek ki.

Maga a török kormány pedig ahogy tud, szembeszáll ezekkel a gülenistáknak nevezett körökkel. Lassan már külön vádpont is lesz erre a török jogrendszerben…

Külön vádpont egyelőre talán még nincsen. De persze arra a török hatóságok is adnak, hogy jogilag minden rendben legyen. Kitalálták, hogy a Fethullah Gülenhez köthető köröket FETÖ néven terrorszervezetként jegyzik be, a terrorral szemben pedig már lehet harcolni a jog eszközeivel is. És még azt mondják egyesek, hogy török barátaink távolodnak Európától és leépítik a jogállamot! Az iróniát félretéve: persze a FETÖ-t terrorszervezetként csak Törökországban ismerik el.

A NATO-tagság is igen kényes téma lehet most Törökországgal kapcsolatban. Egyrészt, az USA számára geostratégiailag kulcsfontosságú területről beszélünk, másrészt Erdoğan meglehetősen baráti viszonyt ápol a „nagy ellenség” Oroszországgal. Hogyan viszonyul a NATO Törökországhoz, és viszont?

Ehhez hadd indítsak kicsit távolabbról. 1923-ban alakult meg a mai napig fennálló Török Köztársaság. Ez a köztársaság nem maradhatott volna meg, ha a Szovjetunió a '20-as években nem nyújt segítséget Musztafa Kemal Atatürknek. Ebből kifolyólag Törökországnak 1945-ig kínosan oda kellett figyelnie, hogy a szovjet politikának látványosan ne tegyen keresztbe. Sőt, vezérkari tisztek, politikusok, miniszterek tanultak Moszkvában. Törökország nem csak az USA számára kulcsfontosságú terület. Később, földrajzi elhelyezkedése miatt az összes harcoló fél szerette volna, ha Törökország az ő oldalán lép be a II. világháborúba. Ennek ellenére Törökország csak 1945 februárjában üzent hadat Németországnak, amikor már biztosra ment. Az ezután felálló új világrendben a szovjetek térségbeli jelenléte fenyegetővé vált. Így 1952-ben egy kis amerikai segítséggel Ankara belépett a NATO-ba. Ebben a minőségében a Szovjetunió széteséséig fontos szerepe lett abban, hogy a Nyugat bástyája legyen a Közel-Keleten.

De NATO-tagság ide, oroszbarátság oda, Törökország a helyzetéből adódóan mindig nagyon odafigyel arra, hogy a nagyhatalmak között egyensúlyozó szerepet töltsön be. Ez egyébként még csak nem is köztársasági, hanem jóval régebbi oszmán hagyomány. Szóval Törökország nem fog kilépni a NATO-ból, ahogy Ankarában sem fogják maholnap felhúzni az orosz lobogót.

Bent ül egy kurd párt a parlamentben. Képes lehet ez megállítani egy esetleges kurd szeparatista törekvést? Képes lesz benn tartani magában Törökország Kurdisztánt, vagy előbb-utóbb valamilyen függetlenedés elkerülhetetlen?

Sokak számára élet-halál kérdés, hogy azt a területet ki ellenőrzi, de én elképzelhetetlennek tartom a függetlenedést. Törökországban 80 millióan élnek, ebből körülbelül 20 millió a kurd – de még ez sem jelenti azt, hogy közülük mindenki elszakadáspárti lenne. Az is biztos, hogy 50-60 millió török azt nem szemlélné tétlenül, ha részben amerikai, részben izraeli támogatással önálló Kurdisztán jönne létre. Nem beszélve arról, hogy itt nem csak a törökökről van szó. A nagyhatalmaknak és a szomszédoknak is jó – eddig is az volt –, ha a kurdok egy részét eszközként úgy tudja felhasználni saját érdekei szerint, hogy még csak nagy árat sem kell fizetni érte.

Hogyan néz Erdoğan Magyarországra és a közép-kelet-európai régióra?

Ha nagyon sommás akarnék lenni, akkor azt mondanám: sehogy.

Nem érdekli?

Amikor Törökországban az EU-török kapcsolatokról beszélnek, akkor az uniót inkább Németországgal azonosítják. Éppen ezért tartják úgy, hogy Törökországnak Németországgal minden értelemben fel kell vennie a versenyt. Arról már kevesebbet lehet tudni, hogy mi a helyzet a V4-Törökország viszonnyal. Mostanában sokat lehet hallani a szoros török-magyar kapcsolatról – ez bizonyos szintig így is van, de ez nem azt jelenti, hogy gazdasági, vagy politikai értelemben Törökországnak többet számítanánk a térség többi országánál.

De mondok mást. A török vezetés nemrég járt Afrika több országában, ahol fontos döntések születtek. Egyrészt Tunézia kap 300 millió dollár török hitelt. Másrészt – és ez fontosabb talán – Szudán rábólintott arra a török ötletre, amely szerint Szuákin (törökösen Szevákin) szigetén jelentős török beruházásokat fognak végrehajtani. A sziget amúgy a Vörös-tengeren van és keletről Szaúd-Arábia és a Hidzsáz területei, északról Egyiptom határolják. Mondanom sem kell, hogy Kairó azonnal reagált a hírre és hangsúlyozta, hogy Erdoğan a tűzzel játszik. Miért? Mert az utóbbi időben Ankara kezd eltávolodni a szaúdi és emirátusi barátságtól, és egyre több jel mutat arra, hogy a katari és iráni kapcsolatok bővítése felé mozdul el. Egyiptom szerepe pedig ebben az összefüggésben kulcsfontosságú, hisz Kairó is igyekszik saját helyét biztosítani a sakktáblán. A kérdésre visszatérve, én úgy látom, hogy

Igyekszik még valójában az EU-ba Törökország? Erdoğannak voltak olyan kinyilatkoztatásai, hogy ezt ilyen formában igazából már nem is szeretnék, de azért még mindig ott van egy társulási szerződés 1963 óta…

Szerintem Törökország nem is tag akar lenni, hanem olyan jól szeretne élni, mint az uniós átlag, és ezt az életszínvonalat a lehető legkevesebb kötelezettség vállalásával kívánja elérni. De a törököknek érdekük jó kapcsolatokat ápolni az Európai Unióval, ezt viszont nem a tagságért, hanem a kétoldalú kapcsolatokból származó lehetőségek kiaknázásáért teszik. Európából nézve sincs ez másképp: Törökországra szükség van, az uniós tagországok is igyekeznek vele jó kapcsolatra törekedni, de nem minden áron. Csakúgy, mint az iráni atomprogramnak, ennek a kérdésnek is könyvtárnyi a szakirodalma. Szerintem nem ezen kell lovagolni. Mélyebbre kell ásni ahhoz, ha a törökök Európához való kapcsolatát meg szeretnénk érteni. Erzurum és Kars ugyanis nem Győr vagy Veszprém, de még csak nem is Ungvár vagy Sepsiszentgyörgy. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a mi európaiságunk megkérdőjelezhetetlen. Ők viszont nem Cervantes és Zola művein nőnek fel, szóval nem kell csodálkozni, ha máshogy gondolkoznak, mint mi.

Másrészt viszont ott van egy pár török származású, de német állampolgárságú, mégis Törökországban bebörtönzött német újságíró – az ő helyzetük nem igazán segít az EU-Törökország kapcsolatokon.

Ez a politikai játszmák része. Sokszor gondoljuk azt, hogy egyedül a török kormány avatkozik be a német belpolitikába, de a német kormány is sokat tesz azért, hogy a török politikára hatást gyakoroljon. Berlinben nagyon odafigyelnek arra, hogy a közel-keleti országban mit gondolnak róluk. 2013-ban például a Gezi parki tüntetéssorozat az európai sajtóban úgy jelent meg, hogy helyi bázisdemokraták és zöldek sátoroztak Isztambul egy terén, a csúnya-gonosz terrorista állam pedig éjszaka gázsprayvel és gumilövedékkel támadt rá a tüntetőkre. A mértéket elszabták, ez igaz, de mostanában az is olvasható a nem kormánypárti lapokban, hogy a tüntetéssorozat idején egy, a Gezi parkra néző hotelszobában egy német állampolgárnál több felvevőkészüléket, hangosbemondót is találtak. Gyakorlatilag egy kis stúdiót. Nyilván ezekkel az illető nemcsak befolyásolhatta a téren folyó eseményeket, hanem hírt is adhatott azokról a világnak. Ilyenkor pedig felvetődik a kérdés, hogy az a tüntetés mennyire volt egy színtiszta török ügy és mennyire segítettek rá külföldről.

Működik az Unió és Törökország közötti migrációs megállapodás?

A 2016 tavaszán aláírt megállapodás a számok alapján működik. Ez azt jelenti, hogy azóta jelentős számban csökkent az Unióba Törökország felől érkezők száma. A szíriai menekültek – mintegy 3,3 millió emberről beszélünk – 90%-a a menekülttáborokon kívül, szabadon él az országban. Ez egyrészt olcsó munkaerőt jelent, másrészt politikai szemmel potenciális szavazatokat. Bizonyos szemmel nézve török érdek is tehát, hogy ezeknek a menekülteknek egy része az országban maradjon. Nem beszélve arról, hogy egy részük már elkezdett visszatérni hazájába és az egyelőre maradók többsége is idővel szeretne majd hazatérni. Itt kell hangsúlyoznunk azt is, hogy a török politikában, sajtóban a szír menekültek ügye marginális kérdés, nem foglalkoznak vele napi szinten.

Csak szíriaiak vannak az országban, vagy más menekültekről is beszélhetünk?

Szép számmal vannak más menekültek is. Főleg iráni területekről érkező afgánok, beludzsok, illetve távolabbi vidékekről bangladesi, pakisztáni és egyéb menekültek vannak. Rájuk az uniós megállapodás nem vonatkozik. Új jelenség, hogy a tisztogatások és az otthoni hangulat elől menekülő törökök is egyre nagyobb számban próbálnak így-úgy letelepedni Európában. Ezek az emberek továbbra is nyugat felé fognak igyekezni. Itt most beszélhetnénk számokról is. Azt mi nagyon szeretjük. Kimutatások, excel-táblák, kalkulációk és statisztikák. De melyik kimutatásban jelenik meg az a család, amelyik családtagonként 1000 és 2000 dollár között fizet azért, hogy áthozzák őket a török határon? Nem beszélve arról, hogy az iraki-iráni-török határon tisztességes iparág épült ki a különböző cikkek és emberek becsempészésére. Halottam olyat is, hogy kínai állampolgárságú ujgur harcosok is kijutottak már Szíriából. Szóval minden tiszteletem az Eurostat, Europol és a Frontex munkatársaié, de nem vagyok benne biztos, hogy a sokszor idézett számok tükrözik a valóságot.