Felszámoltak több mint 500 katolikus templomot Németországban

Eddig se volt rájuk semmi szükség, csak ezt a félrevezetett tömeg nem tudta. Egy irodalmi fantomot, aki soha nem élt, nem létezett istenítettek, feltámasztottak, számára szüzen szülő mamát kreáltak. Ez egy nagystílű bűnözés volt. A többi ideológia dettó ugyanebből a kottából játszik.

Európa vigyázz végnapjaidat éled, csak az iszlám beáramlás amegoldás?

Liberális ismerőseim rendre kérdezik: én miért utálom a menekülteket. A válasz egyszerű: nem utálom őket, és nem tartom menekülteknek. Következetesen a migráns szót használom, mert bár biztosan akad köztük jó pár valóban menekülő, nagy részük nem más, mint bevándorló, beszivárgó, új honfoglaló – nevezze mindenki úgy, ahogy szeretné őket. Szóval nem utálom a migránsokat. Vannak emberi sorsok, amelyek megérintenek egy pillanatra. Vannak szemek, pillantások, amelyek megragadnak. Ám aztán jön egy következő arc, egy gyűlölettel teli tekintet, egy odavetett „no photo”, és a korábbi nőies elgyengülés tovaszáll. Nem utálom a migránsokat. Egyszerűen megpróbálok nem csak a szépre és a jóra figyelni. Nem csak a bájos gyermeki arcokat észrevenni, nem csak az elgyötört női tekinteteket keresni. Próbálok nem csak a megható történetekre fülelni. Látom a gyűlöletet, a haragot, és bizony nőként észreveszem a ruha alatt dagadó, harcos izmokat is. Észreveszem a katonás tartást és viselkedést. Azt pedig eldönteni, hogy ő menekülő katona, vagy éppen beszivárgó terrorista, nem az én dolgom. Nem utálom a migránsokat. Éppen csak nem kedvelem a hívatlan és pofátlan vendéget. Nem szeretem, ha szemetelnek az én szép országomban, nem akarom, hogy a mi pályaudvarainkon, falvainkban, földjeinken aludjanak. Utálom, ha a bokrokon, fákon szaros gatya lóg, és hiába édes a Hello Kitty-s takaró, nem a kukoricásban van a helye. Nem akarom, hogy a kopott, öreg, de azért a gyermekkoromat idéző vonatokat mocskolják össze, és azt sem, hogy a mi buszsofőreinket fertőzzék mindenféle kórsággal. Nem akarok már maszkos és gumikesztyűs embereket látni, ahogy terelik őket, ételt osztanak nekik, szedik utánuk a szemetet. Azt a szemetet, amit kondenzcsíkként húzva hagynak maguk mögött az útjuk során. Végig, egész Európán. Nyolc országon áthaladva sem képesek megtanulni, mi a szemeteskuka, és mire való. Nem kell a napi harminc köbméternyi mocsok, amit csak Hegyeshalom takarít el utánuk. Nem utálom a migránsokat. Félek tőlük. Nem egy-egy embertől tartok, nem a gyerekek és az asszonyok azok, akiktől rettegek, és nem is az a pár jópofa srác, aki integet, ha útja során fehér embert lát. Ettől a beazonosíthatatlan, bizonytalan céllal érkező embertömegtől félek. Nem az eltérő kultúrájuktól tartok, mert mindig érdekelt a más, az ismeretlen. Szívesen megnézem, megismerem – nála, az ő országában. De félek attól, hogy lassan ez a más lesz az elfogadható és az elfogadandó Európában, és az én, szemükben hitetlen gyerekeimnek kell majd a szemetet szedni a mocsok-hegyen csücsülő és vígan falatozó migránshorda után. Nem félek, de tartok attól, amit a sok barátságos szem, a sok könnyeztető emberi sors művelni tud, ha hordába verődik, és éppen útját állják. Mert akkor a bájos gyermek pajzs lesz a kezükben, az elesett asszony feláldozható eszköz a harchoz, megejtő sztorijuk pedig már csak egy régi, elfeledett mese. Nem utálom a migránsokat. Egyszerűen csak nem bízok bennük. És nem kérem őket az én hazámba. Én már csak annyit szeretnék tudni: miért jönnek ide? Miért jönnek erre? A választ, az igazat pedig tőlük kérem. Őszintén…

Hallod Feri?