Nem vagyunk egyedül – kazahsztáni kalandozások

Kazahsztán a végletek hazája. Mi szeretünk a végletekben élni, ezért tíz nap alatt hatezer kilométert megtéve, belföldi repülővel, vonattal, autóval és gyalogszerrel jártuk be a közép-ázsiai ország legizgalmasabb tájait, településeit. 

Budapestről közvetlenül Asztanába, Kazahsztán furcsán futurisztikus fővárosába repültünk. A semmiből húzták fel két évtized alatt, miután a diktatórikus rendszert működtető Nurszultan Nazarbajev elnök úgy döntött: most már jól jönne egy új főváros. Az eredmény egészen elképesztő. Mintha csak egy Asimov-regényből pattantak volna ki az épületek. Nazarbajevről van elnevezve a nemzetközi repülőtér és az ország legjobb egyeteme, az utcákon pedig lépten nyomon az elnök arcképeibe, idézeteibe szaladhatunk bele. Ha valaki alkoholt iszik közterületen vagy este hangoskodik, istentelenül megvágják vagy három napra börtönbe zárják. A tereken ennek megfelelően rend van és nyugalom.

                                                          Távolban a Bayterek-emlékmű 

Utazásunk során rengeteg kazahot megkérdeztünk Nazarbajevről és a jelenlegi rendszerről. Egyetlen egy embert sem találtunk az országban, aki ne lett volna pozitív véleménnyel az elnökről. Gyakorlatilag imádják a diktátorukat, rajonganak érte. „Ő a legjobb dolog, ami történhetett velünk” – mondta egy járókelő Asztanában. „Fantasztikus vezető. Hála neki, azon kevesek közé tartozunk, akik kiváló kapcsolatokat ápolnak Kínával, Amerikával és Oroszországgal is. Az ország fejlődik” – fogalmazott egy másik kazah. Kicsit sem zavarja őket, hogy nincs demokrácia? – vetődött fel bennünk a kérdés. A nagy helyzet az, hogy nem. Talán legtökéletesebben egy helyi egyetemista foglalta össze a többség állásponját: „Mégis mi értelme lenne itt egy demokráciának, az emberek még nem állnak rá készen” – mondta. 

Meredek találkozás egy ismeretlen testvérnéppel

A kazah férfiak különösen érzékenyek arra, ha egy kazah nő külföldi férfiakkal beszélget, ismerkedik vagy flörtöl. Általánosan elfogadott elvárás, hogy egy kazah nő kazah férfit válasszon párjául. Nagyon vigyáznak a lányaikra: hatalmas balhét csapnak, ha meglátják, hogy egy külföldi kazah nőre nyomul. A kazahok nagy egyetértésben simán összeverik a külföldi férfiakat, ha úgy érzékelik: el akarják venni a nőiket. Még akkor is, ha semmi közük nincs az adott hölgyhöz.  

Minderről persze nekünk fogalmunk sem volt, és beszélgetésbe elegyedtünk egy helyi lánnyal Asztana egyik legmenőbb klubjában. Épp hevesen kérdezgettük Nazarbajevről, amikor szúrós, szűk tekintetek kereszttüzébe kerültünk. Elkezdtek körbeállni minket a kazahok. Pár perc elteltével már ingerülten lökdöstek minket, éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége. Próbáltuk menekülőre fogni, de már késő volt, így megkíséreltünk velük szót érteni. Mondtuk, hogy mi csak beszélgetni szerettünk volna, újságírók vagyunk Európából, semmi rosszat nem akarunk. Minden hatástalannak bizonyult, nem álltak le, míg nem elhangzott a varázsszó: magyarok vagyunk.

Egy pillanat alatt minden megváltozott. „Magyarok? Hát akkor mi rokonok vagyunk! Innen indultatok útnak Európa felé” – mondták kedélyesen, majd a csapat egyik fele visszament táncolni. A banda másik fele azonban örömmámorban úszva kezdett el minket ölelgetni. „Mi testvérek vagyunk, amikor kellett, befogadtatok minket, együtt éltünk évszázadokon át” – hajtogatták. Minden bizonnyal kiülhetett az arcunkra, hogy vadul pörgetjük a fejünkben a gimnáziumi történelem könyveket, ezért pontosítottak: „Kipcsakok vagyunk, a barátaitok”. Erre még jobban megrökönyödtünk, tekintve, hogy sosem hallottunk még a kipcsakokról. „Kazahsztánban tisztelnek minket, vannak akik félnek is tőlünk” –magyarázták.

Végül itt is elhangzott a varázszsó: „Kunoknak is hívnak minket”. Így persze már összeállt a kép! Mint ismeretes, Európában a kipcsak, kun, kumán vagy polovec megnevezéseket a kipcsak-sári-kun törzsszövetségre használták, amely a 11. század utolsó harmadára már az Al-Dunáig uralta a sztyeppét. A Wikipédia egyébként már csak múltidőben értekezik a kipcsakokról. Azt írja, „török eredetű nép voltak a középkorban”. Valójában nagyon is léteznek, és minden bizonnyal mi is nekik köszönhetjük a létezésünket. Ha csak európaiak lettünk volna, csúnyán pórul járunk.  

Ladával hajtják a tevéket a végtelen sztyeppén 

Kazahsztánban mindenki taxizik. Elég kiállni bárhol az út szélére és pár másodperc múlva már fel is vett valaki. Ezer tengéért (kb 800 Ft) egy nagyváros egyik széléről átfuvaroznak a másikba. Ötezer tengéért a világból is kivisznek. A kedvező feltételeket kihasználva Asztanából kitaxiztunk Burabayba, a „kazah Svájcba”. Kirgiz sofőrünk is rokonként fogadott bennünket. „Á, hunok” – kiáltott fel, amikor beszálltunk a kocsiba. Burabay gyönyörű hely: kristálytiszta tavak, lenyűgöző hegyek, hatalmas erdők.  

Csónakázás a Burabay Nemzeti Parkban

Burabayból a régi főváros, Almati felé vettük az irányt. A híres Talgo Expresszel 1300 kilométert megtéve, egy éjszaka alatt jutottunk le az óriási Tien-san hegység lábánál fekvő városba.

Almati tele van élettel. A metrójuk modern és gyönyörű, pezsgő piacuk hatalmas és innen származik minden almafa ősatyja. Kazahsztán tényleg a végletek országa. Almatiban menő irodaházak magasodnak, szinte minden utca végén egy havas hegycsúcs tekint le a városra, pár kilométerrel arrébb pedig a helyiek már Ladával hajtják a tevéket a végtelen sztyeppén. Ellátogattunk a Nagy Almaty-tóhoz, amiben fürödni ugyan nem lehet, de a látvány kárpótolt:  

Négyezres csúcsok és a Nagy Almaty-tó a Tien-san hegységben

Kazahsztánban ez presztízskérdés: gyönyörű, modern metró Almatiban

Egy igazi Rejtő Jenő jelenet: látogatás a varázslatos éneklő homokdűnéknél 

A Charyn kanyonban még a kazahok nagy része sem járt, turisták számára pedig majdhogynem ismeretlen. Mi mégis felkerestük. Megérte. Ebben a kanyonban tényleg nem kell sorban állni egy fotóért. A kilátás lenyűgöző, a kanyonon egy sebes folyó is áthalad, amelynek a partján bungalóban és jurtában lehet megszállni. Mi is ezt tettük, majd másnap az Altyn-Emel Nemzeti Park felé vettük az irányt, hogy ellátogassunk az „éneklő homokdűnékhez”.  

„Amerre a madár se jár” – az ismeretlen Charyn Kanyon 

Korábban sivatagi szellemek titokzatos muzsikájának tartották, mára a tudósok bebiznyították, hogy több milliárd homokszem szinkronban történő rezgése miatt ad ki hangokat az éneklő homok. A nemzeti park bejáratánál egy idős kazah bácsi fogadott bennünket. Amilyen öreg volt, olyan zsivány.

Közölte velünk, hogy külön önkormányzati engedélyt kell bemutatnunk neki, ha el akarunk látogatni az éneklő homokdűnékhez. Körülményes egy ilyen engedélyt beszereznünk és időnk sem volt rá, ezért úgy döntöttünk, hogy pár ezer tengével megsürgetjük az ügyet. Kaptunk is tőle egy két évvel ezelőtt kiállított, kopott engedélyt. Azt mondta, nem fogunk találkozni senkivel, de azért ezt odaadja. 

Altyn-Emel Nemzeti Park – úton az éneklő homokdűnékhez

Végeláthatatlan pusztákon haladtunk előre, míg nem megpillantottuk az első homokdűnét. Nehezen hittük el, hogy ez ma még énekelni fog nekünk. Aztán amikor ott álltunk a tetején, egyszer csak feltámadt a szél, a homok pedig dalra fakadt. Tényleg énekelt. Sétálgattunk a homokdűnék gerincén, majd az egyik csúcsán megláttunk hét turistát. Egy szlovák, két román, két olasz és két német figura üldögélt az éneklő homokban. Kazahsztánban, valahol a világ végén is túl. Nehezen hittük el, hogy ez tényleg megtörténik, de azt állították, ők is véletlenül futottak össze itt. Leültünk hát melléjük és arra gondoltunk: ez a jelenet akár egy Rejtő Jenő-regény kezdete is lehetne. Aztán folytatódott is.

Nem vagyunk egyedül – kalandunk az Ujgur őrrel 

A lenyugvó nap fényében megpillantottunk egy terepjárót közeledni. Porzott mögötte a földút, ahogy nyílegyenesen hasított a mi homokdűnénk felé. „Biztos nem egy őr tart felénk” – mondogattuk magunkban. A többieket is feszélyezte a helyzet. A németeknek volt hivatalos engedélyük, az olaszok és a románok hozzánk hasonlóan lefizették az őrt, míg a szlováknak semmije nem volt. Pár perc elteltével egyre biztosabbá vált, hogy a felénk sétáló tenyeres-talpas, csíkszemű, gumibotos férfi bizony egy őr.

Az olaszok nem bírták a fokozódó feszültséget: sarkon fordultak és elszaladtak. Nem tudjuk, hogy sikerült-e a kiugrási kísérlet, de sok jót nem jósoltunk nekik. A németek magabiztosan várták az elkövetkezendő perceket, nekik volt engedélyük. A románok is nagyon törték a fejüket. Mi úgy döntöttünk, lesz, ami lesz alapon beleállunk a helyzetbe. Maximum kijátsszuk a magyar kártyát és bízunk benne, hogy olyan tag közeledik felénk, aki testvérnépnek tekinti a magyart.

Éneklő homokdűnék. Tényleg énekelnek. 

Mondanunk sem kell, bejött a takitka. Nem is kicsit. Mint kiderült, a váratlan látogató egy ujgur őr volt. Tüzetesen végigkérdezte, hogy ki honnan érkezett és mindenkitől elkérte az engedélyét. Amikor mondtuk, hogy magyarok vagyunk, kitörő örömmel jelezte: mi nagy testvérek vagyunk. Ujgur barátunk a románokat is furcsán fürkészte, de a szlovák versenyző kapcsán egyenesen zavarba jött. Láthatóan azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák a szlovákot. Mindenesetre a németeket elengedte, a románokat és a szlovákot megbüntette, ám amikor ránk került a sor és megnézte az öreg kazahtól kapott, két éve lejárt engedélyünket, csak elmosolyodott és jó utat kívánt. 

Hála az ujgur testvérünknek, egyedül is élvezhettük az éneklő homokdűnék nyújtotta varázslatos életérzést; és végtelen nyugalomban elgondolkodhattunk azon, hogy Magyarországon milyen méltatlanul keveset foglalkozunk a keleti gyökereinkkel, rokonainkkal. Magyarként különösen felemelő érzés volt megtapasztalni, hogy ilyen messze a hazánktól valójában milyen sokan szimpatizálnak velünk. Közép-Ázsiában rajonganak értünk, tisztelnek minket és testvérként bánnak velünk, pusztán azért mert magyarok vagyunk. Nekünk Kazahsztánig kellett mennünk, hogy rájöjjünk: ugyan Nyugat-Európában nincsenek rokonaink, a nagyvilágban nem vagyunk egyedül.