Carlton Highsmith: Nagyon is hiszek az amerikai álomban!

Szegény környezetből érkezve vitte sokra. Milyen körülmények között nőtt fel?

Észak-Karolina keleti részén nőttem fel egy földművelő közösségben, ami főleg dohánytermesztéssel és gabonával foglalkozott. Nem lehetett sok mindent csinálni, nem volt sok lehetőség a kulturálódásra, bármilyen tevékenységre. Fontos volt a család és a gyülekezet, és igazán nagy hangsúly volt a szoros családi kötelékeken. A szélesebb nagycsalád tagjai is ugyanabban a házban laktak, én például a dédapám és a nagyszüleim mellett nőttem fel, s körül voltunk véve a sok nagynénivel és nagybácsival.

Nem akart a mezőgazdaságban maradni?

Felmértem, mik a lehetőségek a közösségen belül. Az iskolai szegregációt 1956-ban tiltották be, de a mi iskolakerületünket be kellett perelni, hogy végrehajtsa a törvényt, és szegregálva maradt a hetvenes évekig. Így fekete általános és középiskolába jártam. Az iskolákban nagy volt a verseny a tanári helyekért, csak a legjobbak tudtak így bekerülni; és a tanáraink is értették, hogy Amerika változik, és nekünk másmilyen lehetőségeik lesznek, mint nekik voltak. Nagyszerű tanáraim voltak.

Miként lett üzletember?

Egyik tanárom arra biztatott, hogy nagyobb egyetemre próbáljak beiratkozni, mint például a University of Wisconsin. A hölgy nagyon bátorított, így aztán jelentkeztem. Egy évig jártam mérnöki képzésre, aztán rájöttem, hogy nem valószínű, hogy ezt akarom egy életen át csinálni. Ekkor hallottam először arról az egyik professzoromtól, hogy a üzletépítésen, vállalkozáson keresztül milyen nagy hatással lehetünk a saját és a közösségünk életére. Ekkor értettem meg, hogy ez az, amit csinálni szeretnék.

S aztán elindította a csomagolócégét, ami hatalmasra nőtte ki magát. 

Nem egészen. Tíz évig dolgoztam nagyvállalatoknál, főleg a csomagolásmarketing, csomagolástervezés területén, s aztán elindítottam a saját kis csomagolócégemet, ami ugyanezzel foglalkozott.

Miért nem mondjuk IT-céget indított?

Nem árt, ha olyan területen indítasz céget, amelyhez értesz, legalább egy kicsit. És a csomagolás volt az, amiben volt némi tapasztalatom. Azt is tudtam, hogy ezen a területen épp szükség van új ötletekre, innovációra. A számítástechnika fejlődésével elérhető programokat elsőként kezdtük el a csomagolóiparban használni. Ezzel gyorsabbak és hatékonyabbak lettünk versenytársainknál. Ehhez jött még az, hogy mi a legnagyobb hangsúlyt mindig a vásárlóink igényeire fektettük. Ők jöttek egy problémával, mi megoldottuk.

A vállalat igencsak kinőtte magát.

1997-ben új vezérigazgatója lett egy svájci központú cégnek, amely leépítette a nem stratégiai fontosságú ágazatokat, így eladta az észak-amerikai leányvállalatot is, amelynek Északkeleten volt a központja. Amikor megtudtam ezt, érdeklődni kezdtem. Sokat beszélgettünk a vállalat bostoni embereivel, s végül 24 millió dollárért megvettük az észak-amerikai leányvállalatot. Ez pedig csak a kezdete volt a terjeszkedésnek, mert ezután számos kisebb akvizícióra volt még lehetőségem. 

Végül miért adta el az egész vállalatot, ha ilyen jól ment az üzlet?

Jó kérdés… talán nem kellett volna eladnom. De nem volt utódlási tervem. Egy 2007-es vállalatvezetői konferencián egy üzleti egyetemen tanító professzor mondta nekem, hogy milyen nagyszerű céget építettem fel. S megkérdezte, mik a terveim vele.

S akkor azt válaszolta, hogy egyszer megöregszem vagy beteg leszek, vagy más kezd el érdekelni, sőt akár meg is halhatok, s akkor ki fogja vezetni a céget? Nem volt semmilyen ötletem, s mikor hazaértem, kifaggattam a két lányomat, hogy érdekli-e őket  a cég? De egyikük sem akart a helyembe lépni. Az egyik jogász, a másik tanár szeretett volna lenni. Akkor rájöttünk a feleségemmel, hogy le kell ülnünk és meg kell beszélnünk a jövőt. Aztán kaptam egy telefont egy nagy, chicagói csomagolócégtől, akik pont a mi területünkről szerettek volna valamiért céget vásárolni, s végül egy hosszas tárgyalási folyamat végén, 2009-ben eladtuk nekik a cégemet, és úgymond nyugdíjba mentem.

Hisz az amerikai álomban?

Abszolút! Az élő példája vagyok az amerikai álomnak! Szerintem élő példája vagyok azoknak, akikben megvan az elhatározás, és vállalják a kockázatot. Rengeteg okos fiatal vezetőt ismerek, akiknek az egyetlen problémája, hogy nem merik vállalni a kockázatot az álmaik megvalósításáért. Biztos vagyok benne, hogy az amerikai álom elérhető mindazok számára, akikben megvan az elhatározás és képesek felvállalni a bizonytalant, keményen dolgozni, tanulni a hibákból. Nagyon is hiszek az amerikai álomban. 

Mit csinálna Rozsda-Amerika lakóinak helyében?

Azt hiszem, egyfajta beállítódást igényel, hogy felmérjük, milyen előnyeink, hátrányaink, lehetőségeink vannak, s mik a határaink. De szükséges, hogy készek legyünk mindig új dolgokat tanulni és váltani. Ez sokfelé hiányzik az emberekből. Szerintem ugyanakkor bármi lehetséges bárki számára. 

Divatos elgondolás ma, hogy nincsenek egyéni érdemek, egyéni siker, csak szerencse van és a rendszerek uralma. Mit gondol erről az elképzelésről?

Valóban igaz, hogy a sikeres üzletembereknek szükségük volt bizonyos mértékben a szerencsére vagy a feltárulkozó lehetőségekre is. De ha nem vagy készen arra, hogy felismerd a lehetőséget, illetve ha nem vagy képes azt kihasználva előnyt kovácsolni a magad számára, felhasználva a szakértelmedet, akkor hiába van a szerencse. Az évek folyamán számtalanszor előfordult, hogy váratlan helyzettel találtam magam szemben. És néha fel voltam készülve, hogy kihasználjam az adott helyzetet, máskor pedig nem.

Tudna példát mondani mindkettőre?

A karrierem elején elmentem egy üzleti konferenciára, ahol sok vállalat képviseltette magát. Ezen cégek egyike volt egy hatalmas cég, ami az égvilágon mindenfélét gyártott. Hogy erre felkészüljek, végignéztem a termékeiket és azok csomagolását, és a csapatommal azon gondolkodtunk, hogyan lehetne azokat fejleszteni.  Azt, hogy tudtam velük beszélni, lehet szerencsének nevezni. Az viszont nem a szerencsén múlt, hogy aztán ez a vállalat a partnerünk lett, és nagyon sikeres volt az együttműködésünk. Egyszer megkértek arra, hogy kísérjek el egy vállalatvezetőt a virginiai Richmondba, akinek a világ legnagyobb dohánycégének kellett prezentációt tartania. Próbáltam kitalálni, hogy az én cégem számára hol van itt mozgástér és mit kellene tennem. Végül kikötöttünk egy teremben, ahol ennek a dohánycégnek a tizenkét vezetője ült, akik azt várták, hogy majd én tartok nekik egy előadást arról, hogy én és a vállalatom hogyan tudnák támogatni az ő üzletüket. De én totál felkészületlen voltam erre a helyzetre. 

Számos mostani pozíciója mellett részese egy projektnek, aminek az a neve, hogy I have a dream, azaz Van egy álmom. Mit rejt a Martin Luther Kingtől kölcsönzött név?

Ezt a programot 1992-93-ban indítottuk Connecticutben a Yale Divinity Schoollal közösen. Az ötletük az volt, hogy fantasztikus lenne, ha „örökbe tudnánk fogadni” egy egész negyedéves osztályt, és ki tudnánk fizetni a főiskolai tandíjukat. Így lettem a program tanácsadó testületének tagja, majd a program elnöke. Az iskola adott félmillió dollárt, mi összegyűjtöttünk másik félmilliót a közösségtől, azaz lett egymillió dollárunk a főiskolai tandíjakra. Viszont hamar rájöttünk, hogy nem elég, ha megadjuk reményt, hogy ezek a gyerekek főiskolára mehetnek. Ami igazán nehéz volt, az az, hogy felkészítsük őket, hogy képesek legyenek élni a lehetőséggel. Mentorokra, vezetésre volt szükség, akik segítenek nekik ebben. Így felvettünk egy koordinátort, aki irányítja az önkéntesek munkáját, akik ennek az 56 diáknak a mentorai és tutorai. Így elértük, hogy a diákjaink 90 százaléka leérettségizett, s közülük mindenki el tudott menni főiskolára. Az érettségizettek aránya a diákjaink között kétszerese az iskolakerületünkének. Hiszi vagy nem, Connecticutben a középiskolába járók között az érettségizők aránya 45-50 százalék. 

És Connecticut az Egyesült Államok gazdag államai közé tartozik.

Igen, az állam gazdag, ugyanakkor itt található három olyan város is, amelyek a legszegényebb amerikai városok közé tartoznak: New Haven, Bridgeport és a főváros, Hartford. Szóval Connecticutban vannak nagyon gazdag részek is: a New Yorkhoz közel eső Fairfield megye és Stamford városa; és nagyon szegény városok is.

Megváltoztatná az amerikai oktatási rendszert?

Sokáig foglalkoztam oktatási reformokkal. Sokáig támogattam a charter-iskolákat (a szülők által vezetett iskola, ahol nincs tanári szakszervezet, de a diákok után járó közpént megkapja, tehát nincs tandíj - a szerk.), tagja voltam az egyik első, New Haven-i charter-iskola vezető testületének. A mai napig úgy gondolom, hogy ez a magánrendszer az, ami működik: amikor van egy chartered, ami a közintézmény; viszont a vezetésnek széles hatásköre van eldönteni, hogy kik az iskola alkalmazottai, leginkább a tanárok. Olyan elkötelezett igazgatóra van szükség, akinek lehetősége van felvenni és elbocsátani tanárokat, s így minőségi tanárokat tud alkalmazni. Mindez az állami iskolák esetében azért ütközik nehézségekbe, mert a tanári szakszervezetek elleneznek minden változást. Az alapelvek könnyen érthetőek, a megvalósítás azonban nem egyszerű.

***

Carlton L. Highsmith a Packaging Radisson LLC vezérigazgatója és a The Specialized Packaging Group, Inc. alapító elnöke volt. Észak-Karolinában született, de Connecticutben él. Elnöke a New Haven-i I Have A Dream programnak és a Dixwell Avenue Congregational Church (a legrégebb óta hivatalosan elismert afroamerikai felekezet) pénzügyi testületének. A New Haven-i Amistad Academy Charter School igazgatója, a Yale-New Haven Hospital Inc. és a Quinnipiac University igazgatósági tagja. Ezek mellett számos más banki és közösségi pozíció betöltője. 2006-ban a Top Fekete Vállalkozók listáján szerepelt. 2014-ben megkapta a Connectucit-i Filantrópiai Bizottság díját közösségi tevékenységéért.

Fotók: Havasi Máté, MCC