Szijjártónak elege lett az álhírterjesztőkből: „Magyarországra veszélyt hozni büntetlenül nem lehet!”
„Könnyen lehet, hogy egy meghangszerelt titkosszolgálati akció keretében állt elő ez a helyzet” – jelentette ki a külügyminiszter.
A félelem luxus. Amikor például Dzsihád Johnnal összetűzésbe keveredtem, akkor tudatában voltam annak, hogy veszélyes kiabálni vele, mégsem engedhettem meg magamnak, hogy féljek. Interjú.
„A tíz nap alatt szinte folyamatosan vitatkozott a kísérőivel az iszlámról, az Iszlám Állam kegyetlenségeiről. Úgy tűnt, mintha meg akarta volna győzni őket, noha agymosott emberekről beszélünk.
Nem akartam meggyőzni őket. Arra voltam kíváncsi, hogy ők mivel akarnak meggyőzni engem. Nem inzultáltam őket, a kemény kérdéseket is udvarias formában tettem fel nekik. Abu Katadával korábban azt beszéltük meg, hogy bármiről beszélgethetünk. Az egyetlen veszélyes téma, ami akár az életünkbe is kerülhet, ha a beszélgetés közben istenkáromlást követünk el. Gyakran szóba került az akkor már túszként fogva tartott brit újságíró, John Cantlie is. Többször megkérdeztem tőlük, hogy miért nem könyörülnek meg rajta. (Cantliet 2012-ben rabolta el az Iszlám Állam a később lefejezett James Foleyval együtt. Cantlie azóta több propagandavideóban is felbukkant.) És amikor azt mondtam nekik, hogy az az isten, akit én a Koránból ismerek, nagyszerűbb annál az istennél, aki levágatná egy ember kezét, ha az 40 dollárnál többet lop és meghagyná, ha 40 dollárnál kevesebbet, akkor a fiam figyelmeztetett, hogy legyek óvatosabb. Reggeltől estig lehetett velük beszélgetni, bármiről, de egy idő után nagyon rossz lett a hangulat, mert érezték, hogy nem tudnak meggyőzni engem.
Még ott tartózkodásuk harmadik napján volt egy nagyon kemény vitája az egyik sofőrükkel arról, mit tehetnek és mit nem. Ez a sofőr tette azt az ajánlatot, hogy találkozhatnak Cantlieval, aki egy levelet küldene el önökön keresztül az édesanyjának és David Cameron brit miniszterelnöknek. Bár a sofőr maszkban volt, a fia ebben a férfiban felismerni vélte Dzsihád Johnt. Később ön véletlenül maszk nélkül is látta ezt az embert. Mennyire biztos benne, hogy Dzsihád John volt az?
Minden bizonnyal ő volt az. Egy étterembe ültünk be a kísérőkkel. A két sofőr - köztük az, akiről most beszélünk - egy külön helyiségbe ült be. Amikor wc-re mentem, akkor véletlenül megláttam őt maszk nélkül. Ívelt sasorra, fekete, hullámos, a nyakáig érő haja volt. Óriási problémát csináltak abból, hogy én maszk nélkül láttam őt, onnantól fogva romlott meg teljesen a viszony köztem és a kísérők között, még az addig viszonylag barátságos Abu Katada is nagyon ideges lett emiatt. Már itthon voltunk, amikor az Anonymous hackercsoport rekonstruálta Dzsihád John eltorzított hangját, a fiam egyből felismerte benne a sofőrt. Ráadásul azért is valószínű, hogy ő volt az, mert rajta keresztül fél órán belül kapcsolatba tudtam lépni Cantlievel. A sofőr egyezkedni, beszélni tudott Cantlievel, tehát kapcsolatban állt a tússzal.
Tíz napon keresztül folyamatosan együtt volt olyan terroristákkal, akik hidegvérrel ölnek meg »hitetleneket«. Nem féltette az életét?
A félelem luxus. Amikor például Dzsihád Johnnal összetűzésbe keveredtem, akkor tudatában voltam annak, hogy veszélyes kiabálni vele, mégsem engedhettem meg magamnak, hogy féljek. Minden éjjel, mielőtt elaludtam, pár másodpercre eszembe jutott, hogy mi van, ha nem élem túl az éjszakát. De ezeket a félelmeket gyorsan el kell hasogatni. Ha egy erőszakos, erős kutyával állsz szembe és érzi rajtad, hogy félsz, akkor veszítesz. De a legveszélyesebb szituációba akkor kerültem, amikor az amerikaiak bombázták azt a helyet, ahol voltunk. Egy kis bungalóban voltunk, és amikor elkezdődtek a bombázások, a terroristák felszívódtak körülöttünk. Azóta tudom, mennyire van haszna ezeknek a bombázásoknak: a terroristák ilyenkor egy szempillantás alatt elvegyülnek a civilek között.
Ez volt a legszörnyűbb, amit átélt?
Nem. A legszörnyűbb pillanat az volt, amikor az Iszlám Állam egyik bírójával beszélgettem, és megkérdeztem tőle, lesz-e a következő napokban kivégzés vagy amputáció. Nem akartam megnézni, csak szerettem volna tudni róla, hogy lesz-e. Erre Abu Katada azt mondta nekem, hogy ha érdekel az ilyesmi, szívesen megcsinálja nekünk. Meg is kérdezte mosolyogva, cinikusan, hogy mit szeretnénk: egy kurdot vagy egy síitát? Ez azért volt szörnyű, mert egy olyan ember beszélt így, akivel előtte sokat beszélgettem, ismertem a történetét, a hátterét, az édesanyját, azt, hogy valaha normális ember volt.”