IMF, nemzetközi baloldal, senki által meg nem választott „demokratikus” vezetők – egy baloldali „sikerrecept” 2011-ből, máig ható tanulságokkal.
Szomráky Béla írása
A '70-es évek olasz gazdasági életének egyik legkiemelkedőbb alakja, az építőipari nagyvállalkozó, a nemrég elhunyt Silvio Berlusconi 41 évesen vette át az Olasz Köztársaság legfajsúlyosabb kitüntetését. A Munka Érdemrend „Lovagjával” – ahogy aztán ezt követően országszerte emlegetik – a konkurencián kívül senkinek sem volt különösebb baja, bár a média világában azért akadt, akinek nem tetszett az újdonsült Kapitány előretörése, különösen az országos televíziós műsorszórás érzékeny területén.
A bajok akkor kezdődtek, amikor hetekkel
Megalapított egy jobbközép, konzervatív, hazafias pártot, s hogy annak leendő politikájával kapcsolatban senkinek ne legyenek kétségei, pártjának a FORZA ITALIA (Hajrá, Olaszország!) nevet adta. Átvette és új tartalommal töltötte meg a Köztársaság első fél évszázada alatt kompromittálódott, felőrlődött, összeomlott, eltűnt összes jobboldali párt szerepét. Bűne megbocsájthatatlan, hiszen az akkor kizárólag baloldali pártok által belakott politikai mezőbe belovagolt egy új, jobbközép csapattal, ráadásul rettenetesen elverte a nagyrészt a volt kommunista párt árváiból álló ellenfelet.
A LOVAG immár nem csupán az ország leggazdagabb és – televíziós csatornáinak meg csodacsapata, az A.C. Milan sikereinek is köszönhetően – egyik legnépszerűbb embere, hanem miniszterelnöke is.
Nem maradhatott el a válaszcsapás. A „baloldal” vezető pártja, a Demokrata Párt (ami fokozatos álmetamorfózisai folyamán még a nevéből is törölte a SINISTRA /baloldali/ szót)
És elkezdődött a több mint húsz évig tartó küzdelem, a „Buktassuk meg Berlusconit bármi áron!” Akkor még a nemzetközi körülmények számukra nem voltak annyira kedvezőek, ráadásul Berlusconi velük ellentétben – akik évtizedeken keresztül proletárdiktatúráról deliráltak – meggyőződéses demokrata volt, a nagy európai terv támogatója (pártja a létrejöttét követő első EP választást követően csatlakozott az Európai Néppárthoz), az északatlanti gondolat elkötelezett híve.
Külföldi segélycsapatokat akkor még nem tudtak hatékonyan mozgósítani, ezért – vajmi keveset törődve holmi jogállamisági aggályokkal – „hazafias kötelességük” teljesítésére hívták fel az igazságszolgáltatásban elhelyezkedett híveiket, azokat az ügyészeket és bírókat, akik a szavakban azóta is folyamatosan magukénak vallott, s mindenki mástól elvárt függetlenség helyett inkább a pártutasításokat részesítették előnyben. Már 1994 decemberében értesítették is a miniszterelnököt, hogy bűnvádi eljárást indítottak ellene. Berlusconi nyolc hónapnyi kormányzás után, 1995 januárjában benyújtotta lemondását.
A per folyamán a vádak összeomlottak, ő maga az ellenzék vezetőjeként folytatta parlamenti munkáját. A 2001-es politikai választásokat jobbközép koalíciója élén megnyerte, a második Berlusconi-kormány a Köztársaság történetének leghosszabb ideig regnáló kormánya volt, ezt a közel négy évet a következő választásokig a kormányátalakítással létrejött harmadik kormányával hosszabbította meg. A 2006-os választást mintegy 20.000 szavazattal elvesztette, de az őt legyőző 15 párt részvételével létrejött „horrorkoalíció” a pénzvilág minden támogatása ellenére sem volt képes volt az ország irányítására.
Az előrehozott választást Berlusconi ismét megnyerte, és ezzel kezdetét vette az utolsó játszma. A nagy pénzügyi válság Olaszországot is elérte, az ellenzék a nemzetközi összeomlás minden olaszországi következményét a miniszterelnök nyakába varrta. Az eladósodás 2011-ben arra a GDP arányosan 120-as szintre tért vissza, amivel Berlusconi 2001-ben kormánya élén megkezdte a munkát.
immár nem holmi segélycsapatként. Valójában átvette az irányítást: a mainstream sajtón keresztül erős üzeneteket küldött a kormányfőnek. A La Stampa augusztusban a „Berlusconi utáni időkre Mario Monti megkapta az invesztitúrát” című cikkben számolt be arról a rendkívül szűkkörű találkozóról, amin a már többször bukott miniszterelnök, az Európai Bizottság volt elnöke, Romano Prodi mellett részt vett a gazdasági és pénzügyi élet néhány meghatározó alakja. Monti akkor épp a Goldman Sachs, a legnagyobb amerikai befektetési bankban volt igazgató.
Egy interjúban szintén a nyár folyamán kifecsegte, hogy a köztársasági elnök (a nagy kommunista múlttal rendelkező Giorgio Napolitano) felkérte, hogy „álljon készen” arra, hogy valószínűleg Berlusconi helyére kell lépnie.
Papandreu miniszterelnök népszavazást helyezett kilátásba a görögökre kiszabott súlyos megszorító csomagról, és pár héttel később hiába vonta vissza azt, amit a „trojka” (IMF, EU, EKB) fenyegetésként értékelt, már fel is készítettek a görögországi hatalomátvételre a liberális pénzügyi világ nagy irányítójánál és keltetőgépénél, a Goldman Sachsnál – ugyan hol máshol? – egy másik igazgatót, a Görög Nemzeti Bank volt kormányzóját.
Az események felgyorsultak. A spread (leegyszerűsítve: az német központi bank és például az olasz állampapír-hozam közötti különbség indexe) a nyár végén hirtelen a többszörösére ugrott, ami tovább rontotta az olasz gazdaság kilátásait.
– alighanem ennek a gondolatnak a jegyében próbálkozott Angela Merkel német kancellár kerülő úton, a spanyoloknak is felajánlva a (bármelyik segítségre szoruló államot végleg béklyóba verő) az IMF-segítséget, egész pontosan 50 milliárd eurót ígérve a spanyoloknak, 85 milliárdot az olaszoknak – olvashatjuk Zapatero volt szocialista miniszterelnök visszaemlékezéseiben.
A végítélet minden bizonnyal a 2011-es cannes-i G8-as csúcson születhetett meg november elején. A volt amerikai pénzügyminiszter, Timothy Geithner még elutasította bizonyos európai politikai és pénzügyi vezetők Berlusconi megbuktatására irányuló kérését, mondván: nem szennyezhetjük be a kezünket az ő (Berlusconi) vérével. A cannes-i találkozón még egyszer, utoljára megkörnyékezték az IMF-megakölcsönnel az olasz vezetést, természetesen Olaszország megmentését ecsetelve. Berlusconi pénzügyminisztere, Giulio Tremonti válasza csak ennyi volt: az öngyilkosság kellemesebb módjait is el tudom képzelni.
Berlusconi, a nagy küzdő itt már feladta. Azt addig is látta, hogy
de be kellett látnia, hogy ez ellen ő már nem tehet semmit. November 12-én felment a Quirinale dombra, az elnöki palotába, és benyújtotta lemondását. Még novemberben megérkezett Mario Monti a Goldman Sachstól.
És ugyanakkor megérkezett Görögországba Lucas Papademos, hogy szintén nem megválasztott, hanem kinevezett miniszterelnökként átvegye a hatalmat. Aminek következtében a görögök államadóssága ma már meghaladja a 190 százalékot. Monti gyorsan megalakította az új kormányt, és mindenkinek mindenre igent mondott.
A politikába 2019-ben visszatért Berlusconi hathatós közreműködésével a normalitás 2022-ben állt ismét helyre, országgyűlési választásokkal, jobbközép kormánnyal. Amelynek most is egyszerre kell megharcolni a baloldalinak mondott ellenzékkel és a külföldi megmentőkkel, az örök megváltókkal. Nem lesz könnyű dolga.
Borítókép: TIZIANA FABI / AFP
Témához kapcsolódó, Berlusconi pályafutásáról szóló videós tartalmunk:
Az olasz aktuálpolitikáról:
Jusson is, maradjon is: hogyan lehet méltányosan szétosztani az uniós kohéziós pénzeket? Hogyan ne legyenek irreális elvárásaink? S mégis: mennyi pénzről van itt szó?
Von der Leyen és Scholz sem szerepel majd a történelemkönyvekben.
A Budapesti Nyilatkozat megvalósítása talán az EU számára is jó alkalmat teremt, hogy újragondolja a zöld átállás programját.
Jól lábon lőtték magukat.
Megrettent a hírügynökség az új és erős szövetségesektől.
„Ennél mindenki többet érdemel. A lenézett tiszások, a nők, az idősek, saját EP-képviselői...de leginkább Magyarország” – írta Dömötör Csaba.
Valószínűleg nem borotválta kopaszra a fejét a csalódottságtól.
Az LMP egykori vezetője Rónai Egonnak arra a kérdésére is válaszolt, hogy tervez-e visszatérni a politikába.
