A pártpolitika bosszant, a közös ügyeink nagyon is érdekelnek – Szeifert Natália író a Mandinernek

Szeifert Natália (1979) író, rendszeresen publikál irodalmi és művészeti lapokban, a SiópArt folyóirat szerkesztője. Négy regénye jelent meg, legutóbbi az Örökpanoráma (Kalligram, 2022), amelyért Mészöly-Miklós-díjat kapott – ennek kapcsán kerestük meg.

*

Falvak és nemzedékek, múlt és jelenlét, plusz a regény minden porcikáját átható, ezerértelmű idő: mit próbál megfogalmazni az irodalom eszközeivel Szeifert Natália az Örökpanorámában?

Szerettem volna kicsit jobban érteni a külső és a belső idő működését, mert ezek néha mintha elválnának egymástól. Milyen hosszúnak érezhető az idő, ha várakozunk, és hogy elröpül, ha jól érezzük magunkat, ugyanakkor visszatekintve sokszor ez egész életünk annyi, mint egy szemvillanás. Másfelől az foglalkoztatott és foglalkoztat,

megnézni, lehet-e a szöveg lassúságával vagy gyorsulásával ebből mutatni valamit.

Miért ilyen fontos az idő? Hovatovább: mi az az idő?

A világunkban mindent, talán túlságosan is sok mindent kötünk az időhöz, időpontokhoz, dátumokhoz, ez az életünk alapja. Ezzel persze be is zárjuk magunkat, alárendeljük magunkat a mérhető időnek. A második kérdés volna a Nagy Kérdés, amelyre nekem nincs válaszom, de minden lehetséges válasz érdekel.

Mi a legtöbb, amit egy ember elérhet a számára adott időben?

Fogalmam sincs. Gondolom, olyasmi volna, hogy a lehető legjobb önmagává tudna válni.

Van társadalmi „mondanivalója” a regénynek? Ha igen, mi az?

Nem nagyon tudom, mit kell társadalmi mondanivaló alatt érteni, de valószínűleg minden regénynek van ilyen, mindegyik szól valamennyire a társadalmunkról: téma és írói döntés kérdése, hogy mennyire személyesen vagy inkább távlatosan.

de nyilván mond olyat, hogy elnéptelenednek a falvak. A települések létrejöttének volt valami oka a múltban, az adott hely volt annyira fontos, hogy ott megtelepedjenek az emberek, például volt munka vagy valamiféle erőforrás. Aztán ez az ok eltűnik vagy megváltozik. Ezek a folyamatok természetesen érdekelnek, az ember szempontjából.

A könyv a nagy dolgokra koncentrál, elkerüli a sekélyes politikai utalásokat. Mennyi a tudatosság emögött?

Ahogy sokan, én is kettéválasztom magamban a napi, mondjuk pártszintű politikát és a valódit, azaz a közös ügyeink intézését. Előbbi teljesen hidegen hagy, ha figyelem is, legföljebb bosszant vagy idegesít, a közös ügyeink azonban nagyon is érdekelnek. Ennyi van mögötte, ez egy alapállás, de nevezhetjük kívülállásnak is.

Mit gondol az irodalom és politika kapcsolatáról napjaink Magyarországán?

Nem sokat. Csinálják csak, akiknek ehhez van kedvük.

Mi jut eszébe az aktuálpolitizáló irodalomról, művészetről?

Ugyanaz. Csinálják csak, habár egyszerre szánalmas és nevetséges. Úgy hiszem, gondolkodó ember, művész, nem köteleződhet el politikai pártok irányába, de még ha látszólag meg is teszi, valójában belül úgyis tudja, hogy

Aki így tesz, lemond arról is, hogy érvényes alkotást hozzon létre. Ezt pedig utólag alighanem csak bánni lehet, mondjuk egy olyan élet végén, ami ilyen pitiáner dolgokkal telt el.

Elfogadható Ön szerint a szekértábor-logika? Értem ezalatt a pénzek elosztását, díjak odaítélését, kritikák megszületését gyakran aktuálpolitikai vélemények, szimpátiák mentén. Nem kínos, sőt, megalázó ez az egész magyar irodalomra nézve?

Abban hiszek, hogy nem telhet egy jó élet ilyen gondolatszegényen, ilyen kicsinyesen. A kicsinyesség a legmegvetendőbb emberi tulajdonság a szememben. Mindig voltak és valószínűleg lesznek klikkek, csoportosulások, de ez nem kellene, hogy szembenállást jelentsen. A nagyobb felelőssége mindig annak van és lesz, aki lépéselőnyben van. Ugyanakkor juthat akármilyen pozícióba bárki, a lényeget hagyja elveszni, ha nem őrzi az integritását mint alkotó, mint gondolkodó, végső soron: mint ember. Ha hagyja, hogy az értékítéletét párt vagy pénz vagy elérhető pozíció befolyásolja, az egy szomorú élet, pedig amúgy sem olyan nagyon vidám dolog írónak lenni.

Van kiút? Van elképzelése arról, hogyan változhat mindez?

Nem tudom, de ha az önzés és kicsinyesség, meg az ezekkel szinte kötelezően együtt járó hübrisz eltűnne, mindjárt közelebb volnánk hozzá, de érzem, ez eléggé naiv elképzelés. De gondoljuk meg,

miközben a világ legmagányosabb talán tevékenységét folytatja, hiszen író. Ha ez nem alap legalább az elleségeskedés beszüntetéséhez, akkor nem tudom, mi volna az. Persze, lehet valakit nem kedvelni azért, mert amit csinál az nem jó, érvénytelen, hazug vagy silány, ez rendben is volna, de ez eddig tart. Erről szól az autonóm gondolkodás. A művészet, az írás, elsősorban kritikus tevékenység. Az írás az egész világot vizsgálata tárgyává teszi, az alkotók végül mindenre rákérdeznek, jó esetben mindent kritikusan szemlélnek, beleértve a mindenkori hatalmat, a társadalmunkat, magukat és természetesen a saját alkotásaikat is.

Szeifert Natália

Ki egyébként Szeifert Natália? Úgy tudom, szívesen forgatja például a Hagakure című könyvet, a szamurájok „kézikönyvét”. Mit szűr le ebből? Miért érzi aktuálisnak? Miért megy olyan mélyre?

Azt hiszem, kevés dolog van, amely nem megy mélyre és érdemes foglalkozni vele. Van ez az életnek nevezett dolog, amelyet megérteni próbálunk, az írók például az íráson keresztül, ami egyúttal azt is jelenti, hogy olvasáson keresztül. Én is igyekszem mindent elolvasni, amiről azt hiszem, közelebb vihet a megfejtéshez. Számomra a szamurájok kódexe is egy ilyen szöveg, még a húszas éveim elején találkoztam vele és rengeteg gondolatában találtam magamra. Az egyik éppen az – bocsánat, ha pontatlanul idézem –, hogy

Itt talán nem árt elmondanom, hogy viszonylag korán találkoztam a halállal, gyerekkorom óta jelen van az életemben, több kritikus életszakaszban veszítettem el számomra fontos emberket. Most, a negyvenes éveim közepén nem tudom például, milyen, ha valakinek felnőtt korában is élnek, aktívak még a szülei. Legalábbis nem saját tapasztalatból. Tehát a Hagakure számomra egy megfejtés volt, hogy a végnek tudatában lenni voltaképpen életforma.

És hogy az életet igenis fel lehet tenni valamire. Nagy szavaknak tűnhetnek ezek, de csak olyanok, mint a többi, ez az én tapasztalatom, ez lett a megfejtésem az életemre. Nem áll persze mindig ilyen szilárdan, de eddig nem találtam jobbat.

Feministának vallja magát? El vannak nyomva a nők?

Mint az eddigiekből talán kitűnt, ódzkodom a besorolásoktól, nem nevezném magam feministának sem, miközben nyilvánvalóan sok célkitűzéssel egyetértek, sok másikkal meg nem. A világban valóban sok helyen el vannak nyomva a nők, de azt hiszem, ebben a sommás megfogalmazásban az európai országokra ez nem igaz. Mindenesetre nagyon is elkötelezett vagyok az emberi jogok és az esélyegyenlőség irányába. Utóbbiról hosszan lehetne is beszélgetni, mit jelent, ez már érinti a férfi író-női író témát is. Ma már tényleg regeteg nő publikál,

de ez pusztán annyit tesz, amennyit az élet legtöbb területén: a joga megvan hozzá. Kérdés, hogy a lehetőségei ugyanolyanok-e? Arra gondolok, hogy még ma is nagyon sok nő nemű író a „konyhaasztal sarkán” írja a könyveit. Nem dolgozószobában, ahol a család békénhagyja, ha becsukja az ajtót, pláne nem vonulhat el a nyaralóba hetekre, hogy befejezze a regényét. Én is közéjük tartozom, igaz, nekem már könnyebb, felnőttek a gyerekeim. A recepcióban is megfigyeltem azt a jelenséget, hogy

Van előrelépés, de ez egy út, amelynek az elején járunk. A vége valahol ott volna, hogy ha kimondjuk azt a szót, hogy író, nem egy férfi képe jelenik meg a legtöbb ember szeme előtt. Persze nemcsak az íróknak kell dolgozniuk rajta, hanem mindazoknak, akik e téren vannak lépéselőnyben.  

A könyvre visszakanyarodva, ami némileg sci-fibe fordulva a tudományok lehetőségeivel is eljátszik: halhatatlanok lehetünk a jövőben? Ha igen, az jó nekünk?

Az ember örök vágya a halhatatlanság. Alighanem azóta, mióta tudatába került az időnek, ezzel pedig az élet végességének. Talán meglepő, de a tudomány emberei azt mondják, mostanában születik vagy már megszületett az a generáció, amelynek már lesznek tagjai, akiknek nem kell meghalniuk. Az Örökpanoráma, mint említettem, nem akar mondani semmit, de szeretne gondolkodásra hívni, például ebben a kérdésben is.

Például?

Az élet végessége adja-e a tétjét az életnek? Vagy másként: mi volna az élet vég nélkül? Hol van a határ abban, amit még megtehetünk a tudomány nevében? Ez csak elsőre tűnhet egyértelműnek. Ha kicsit jobban beleássa magát az ember, rájön, hogy

ebbe a gyógyszerektől a szervátültetésen át a génsebészetig sok mindent beleérthetünk. Ugyan van-e olyasmi, amit az emberiség felfedezett és nem használt fel a maga javára eddigi történelme során? És végül: mondhatjuk-e, hogy a maga javára használta, ha a világ, amelyet létrehoztunk, be- és túlnépesítettünk, éppen összeomlani készül?