És akkor a zsidó megváltót még szóba se hoztuk!
4. A rasszizmus nem pluralista, épp ellenkezőleg. Éppen ez a rasszisták legnagyobb hazugsága: hogy pluralisták lennének. Ugyan! Milyen pluralizmus vezet etnikai tisztogatásokhoz? Ne vicceljünk már. A rasszizmusnak éppen az kölcsönöz sajátosan modern jelleget, hogy a természeti és társadalmi rend sokféleségét redukálni akarja, meg akarja „tisztítani” a kategóriákat és hús-vér embereket áldoz valamilyen absztrakt fogalmiság (a faj) oltárán. Egy rasszista nem épp a népek békés egymás mellett élését szorgalmazza, hanem arra vár, hogy felszámolhassa az állampolgári közösség pluralitását. Bárhonnan nézzük ezt a törekvést, itt bizony homogenizáció és egységes tömbök létrehozása a cél, olyan tömböké, amelyek példa nélküliek az emberiség történelmében, s amelyek magát a politikát is üres kifejezéssé silányítják, azáltal, hogy saját körében pangó, zoológiai tényösszefüggéssé teszik – egy minden magasabb értelemtől elhagyott terpeszkedő önazonosság szintjére degradálják az életet.
5. A rasszizmus ízléstelen. Nem is biztos, hogy az utolsó helyen kell ezt említeni. Mert nem tisztán esztétikai értelemben tarthatjuk visszataszítónak a rasszizmust – ahogy például a szadista kispolgárok látványa undorít, amint önelégülten feszítenek az összefirkált zsidó boltok előtt – ez csak egy oldala a problémának. A rasszizmus a nyugati kultúra alapvető etikai-esztétikai normáit üresíti ki.
Az esztétika mellett a becsületérzéket és a társiasság alapvető dinamikáit is megmérgezi.
A rasszista ellenérvek általában olyan történeti esetlegességekben vetik meg a lábukat, miszerint előfordult, hogy rasszisták is rendelkeztek (vagy visszaéltek) a közjó és az egyetemes jó bizonyos fogalmaival. Ez nevetséges. Aztán még ellenünkre vetik, hogy a rasszisták pontosan azt adják mindenkinek, amit megérdemel. Ez nihilista hörgés, nem ellenérv. A rasszizmus – mondják még – nem istentelen, hiszen hívő emberek is voltak rasszisták. Ez csak az újkori erkölcsi gondolkodás súlyos rendezetlenségét bizonyítja és azt, hogy az ember alapvetően következetlen lény. Aztán az etnikai pluralizmus litániái következnek. Még ezekben van a legtöbb megfontolandó elem, de így sem lehet elfedni a homogenizáció törekvését és azt, hogy a rasszizmus – mint minden modern ideológia – redukálni akarja az emberi létformák összetettségét. Végül a rasszista azt is kikéri magának, hogy ízléstelen lenne. Vessük csak össze Joseph Haydn zenéjét egy „őserdőből előbucskázó” jazz-improvizációval! – mondja dacos büszkeséggel. Rendben van, bár ennek sincs sok értelme – de akkor mi lenne, ha alkalomadtán a rasszisták is ismerkednének azzal, amit a „sajátjuknak” tekintenek?