Egy háborús bűnös a Munkásőrség soraiban

1970. március 26-án a Tolna megyei rendőrség őrizetbe vett egy kurdi parasztembert: az ekkor 49 éves Apaczeller Józsefet háborús bűnökkel vádoltak, melyeket állítólag a Szovjetunió elleni hadjárat során követett el még a Magyar Királyi Honvédség katonájaként, 1942-ben. Ebben az időszakban már ritkák voltak a háborús bűnösök elleni perek Magyarországon. Itt az 1967-es zuglói nyilasper utáni, három évvel későbbi esetet tárunk fel.

Apaczeller 1920. szeptember 26-án született Kurdon, egyszerű, német származású parasztcsaládban. 6 osztályt végzett, majd napszámos volt, több alkalommal külföldön talált csak munkát, családja nyomorgott. 1941 őszén vonult be a 104/7-es munkaszolgálatos századhoz (a munkaszolgálat a zsidó férfiak megalázó, fegyver nélküli katonai szolgálata volt). Az effajta századok esetében a zsidó férfiakat magyar honvédek kísérték, őket nevezték „keretnek”. Ennél a századnál kb. 200 zsidóra vigyázott 20-25 katona. A század 1942 májusában ment ki a Szovjetunióba, Apaczeller 1943 januárjáig szolgált a századnál. 1944 októberében Törökszentmiklósnál esett szovjet hadifogságba, 1947 júniusában tért haza.

A kérdéses századhoz több háborús bűncselekmény is köthető – főleg muszosok agyonverése, lelövése a Donnál –, melynek elkövetőit népbíróság elé állították Kaposváron a háború után, és ki is végezték. A népbíróság eljárásába azonban hiba csúszott: véletlenül egy Apaczeller János ellen – József távoli rokona ellen – adtak ki körözést, azonban János ekkora már Amerikába távozott.

A névcserére talán sosem derült volna fény, ha János apja, id. János nem ír levelet Amerikából 1967-ben a kurdi községi tanácshoz, sérelmezve, hogy fiát halálra ítélték. A levélben feltárta, hogy a valódi tettes József volt. Kérdéses, hogy miért késlekedtek ilyen sokáig a hatóságok, ám tény, hogy Apaczeller Józsefet végül 1970. március 26-án vették előzetes őrizetbe. A vallatás és a házkutatás során viszont kellemetlen tényekre derült fény: Apaczeller beilleszkedése a népi demokráciába olyan jól sikerült, hogy a helyi termelőszövetkezetnek nem csak alapító tagja, hanem éveken át elnökhelyettese is volt. 1962-ben Losonczi Pál földművelésügyi miniszter személyesen tüntette ki „A mezőgazdaság kiváló dolgozója” jelvénnyel. Belépett a kommunista pártba, 1956-ban a szovjet katonákat jó helyismerőként kalauzolta a környéken.

A vádiratot 1970 júliusában adták be. Apaczeller egyáltalán nem tagadta tetteit. Büntetőeljárásában részletesen beszámolt a háborús brutalizáció folyamatáról: „Egy este riasztották őket, mert a másik századot a partizánok megtámadták. Mire odaértek, már vége volt a harcnak. A másik század vesztesége igen nagy volt. Látott a falvakban felakasztott embereket, akiknek a mellén tábla volt, rajta orosz írással. Ő ezt nem tudta elolvasni, de azt mondták az van ráírva, hogy így járnak azok, akik a partizánokat elárulják. A németek az elrabolt holmikat vasúton szállították. A vasútvonalat nekik kellett biztosítaniuk, hogy azt a partizánok fel ne robbantsák. Ahogy a front ment előre, úgy húzódtak ők is a Donhoz közelebb. Mennél kijjebb mentek, annál több olyan alakulatot látott, akik a munkaszolgálatosokat dolgoztatták. A munkaszolgálatosokkal mind durván bánt[ak], ütötték azokat. […] Egy szakadékban sok orosz hadifoglyot tereltek össze, majd döglött lovakat dobáltak rájuk, amik sok embert agyonnyomtak, a többit meg halomra géppuskázták.” A gyilkolással szembeni fokozatos érdektelenné válása remekül megfigyelhető. Amikor megölte az első munkaszolgálatost, „lelkiismeretfurdalása” volt és „nagyon bántotta a dolog, hogy ez megtörtént”. Pedig ekkor még nem is szándékosan ölt: egybevágó emlékezések szerint egy favágás során történt balesetnél ütött vesén egy muszost, aki estére elhunyt. De mikor a következő alkalommal már több munkaszolgálatos módszeres legéppuskázásában vett részt, már azt felelte, hogy „nem volt” lelkiismeretfurdalása, mivel „akkor fel sem tudta fogni, hogy tulajdonképpen mit tett”.

Érdekesség, hogy a periratok szerint bizonyítékokat szereztek be a Szovjetunióból is – ez érdekes, mert a ’45 utáni népbírósági perekben általában a szovjet hatóságok nem segédkeztek. A lapok a perről alig számoltak be, az ítéletet ugyan lehozta az MTI, ám a vezető újságok versenyt futottak, hogy ki képes jobban eldugni a hírt: a Népszava a 4. oldalon hozta, a Magyar Nemzet a 7.-en, a Népszabadság a 8.-on, a Magyar Hírlap pedig a 9.-en, általában nyúlfarknyi tálalásban. A tényre, hogy Apaczeller kommunista volt, egyetlen lap sem utalt, kivéve a hitközségi Új Életet, ahol Zsadányi Oszkár párttag újságíró – maga is a munkaszolgálat túlélője, egyben az állambiztonság ügynöke „Pesti Péter” néven – utalt rá, hogy a vádlott „kaméleon” volt, aki „még megbízott tanácselnök is volt egy ideig”. Talán nem meglepő, hogy a kommunista állam csak egy ügynökön keresztül merte szivárogtatni a lényegi információkat, s hogy a lapok többsége hallgatott Apaczeller „átváltozásáról”. 

Miért tartóztatták le Apaczellert? Miért nem hagyták ügyét örökre szunnyadni, mint Radnóti Miklós gyilkosaiért? Kinek állhatott az útjában? Milyen célt kívántak elérni perével? Tényleg egy amerikai levél miatt indult be az ügy? Mit csináltak három éven át a nyomozók? Sajnos válaszokat az állambiztonsági iratanyag sem nyújt, hiszen ott jelenlegi kutatásaink szerint egyetlen aktában sem szerepel Apaczeller neve. Annyi bizonyos: az „átöltözők” jelensége valós volt, ám azokat nem mindig a nyilasok, hanem néha a „keretlegények” között kell keresni. 

Nyitókép: Fortepan 200871