Hiába küldte el őket a k*rva anyjukba, nem múlik a 444-esek rajongása Magyar Péter iránt
Csöpögős helyszíni riport onnan, ahová a jobboldali médiát be sem engedték, pedig a Tisza politikusának üzenete minden újságírónak szólt.
Vajon ezek a cikkek nem merítik ki a közösséggel szembeni hergelés fogalmát? Nem valósítanak meg gyűlölködést egészen véletlenül?
Drága ellenzéki barátaim, ti, akik nem győztök azon keseregni, hogy a kormány mást se csinál, mint szítja a gyűlöletet, kipécézvén egy-egy csoportot, akiket gyűlölni kell, és keltve ellene a hangulatot dosztig. Nézzünk már meg közösen egy friss esettanulmányt.
444, nagycsütörtök, a következő cím virít a címlapon: „Makón általános iskolás gyerekekkel cipeltettek keresztet az utcán, hogy újrajátsszák Jézus Golgotára vezető útját”. Alatta a cikk besorolása: „AGYBAJ”.
A hír egyébként annyi, hogy Makón egy kéttannyelvű egyházi általános iskola városi keresztutat tartott, ahol a diákok és a pedagógusok közösen megelevenítették Jézus Krisztus Golgotára vezető útját, a 67,37%-kal megválasztott fideszes polgármester pedig kiposztolt róla néhány képet, a következő mondattal (gyenge idegzetűek most takarják el a szemüket): „A keresztút kegyelmi ideje váljék Isten dicsőségére és lelkünk üdvösségére!” – ez volna a végtelenül nyitott és liberális 444 számára a nagybetűs agybaj, amely felvezetésre megbízhatóan érkeznek is megfelelő hozzászólások.
bőszen agyhalottazva és verbálisan keresztre feszítve azokat a szülőket, akik ilyen helyre engedik a gyerekeiket.
Bezzeg ha otthon TikTokozna mindegyik szépen egyedül a négy fal között, vagy lövöldözne naphosszat a gép előtt, ahogy illik, helyreállna a világ rendje.
Tehát a kérdésem az lenne, hogy a 444 cikke és annak keretezése mennyiben nem meríti ki a közösséggel szembeni hergelés fogalmát. Az eseménynek eleve nincs nagy hírértéke – iskolás éveim életre szóló emlékei között tartom számon, amikor elmentünk az osztállyal vidékre a szent háromnapra, aminek részeként nem nappal sétáltunk végig egy filigrán kereszttel valamely városi utcán, hanem az éjszaka közepén vittünk fel egy jó vastagot az erdőn át egy hegy tetejére. 1997 volt, azt hiszem, tehát legalább azóta bevett szokás egyházi iskolákban, hogy nem unalmas magolással tanulják meg a diákok, mi is az a keresztút és hogy következnek egymás után a stációk, hanem úgymond élményszerűen, passiójáték keretében.
Illetve ha még csak elszörnyedne, de még harsogja is a címben, hogy a gyerekekkel „cipeltették” a keresztet. Az nem derül ki az írásból, hogy mekkora súlyról van szó és miféle kényszer hatása alatt cselekedtek a nebulók, az mindenesetre az eseményen készült többi fotóról leolvasható, hogy a keresztet a kisebbek esetében nagyjából 17-18 gyerek viszi közösen, vélhetően egy-egy osztály kiválasztott tagjai, némelyikük kifejezetten természetesnek és büszkének tűnő mosollyal. Úgyhogy a biztonság kedvéért érkezik a Telex és a HVG is; utóbbi már-már szívszaggatóan magyarázza nekünk, valójában mit is kell látnunk a képeken: „A felnőttek a távolból nézték, ahogy általános iskolás gyerekek egy hatalmas fakereszt alatt görnyednek”.
inkább úgy kéne élményszerűen bemutatni a gyerekeknek a keresztutat, hogy a felnőttek viszik a keresztet, elöl tömörülve úgy, hogy látni se lehet tőlük semmit, a gyerekek pedig koslatnak utánuk.
Ezek a bölcs meglátások vajon úgy jönnek, hogy a kereszténység rugdosásának vágya egyszerre feltolul és kiiktatja a prefrontális kérget, vagy ellenkezőleg, működik a gondolkodás, de a kereszt vállalásának és hordozásának gondolata annyira idegen, hogy egyszerűen nem fér a szerzők fejébe? Az utóbbira tippelnék jóindulatúan és részvéttel teli szívvel.
És pont ezért van létjogosultsága az efféle, akár csapatépítésként is felfogható nagyheti keresztcipeléseknek. Nagyon-nagyon
miközben sokuknak nagyon is vannak keresztjeik (legyen az a szülők válása, a testvér betegsége vagy bármi egyéb zűr), és nagyon is találkoznak a halállal, covidos-háborús nemzedékként meg aztán különösen. A nehéz az, amikor ezeket a lelki kereszteket úgy kell cipelniük, hogy ehhez semmiféle segítséget és fogódzót nem kapnak – amikor a nagyszülők halálakor a kiskamasz tele van kérdésekkel, szülei azonban téves kíméletből (vagy saját elveszettségük okán) inkább hárítanak és elküldik játszani, akár hosszú évekre egyedül hagyva őt a vonatkozó félelmeivel, na az a gyerekkínzás.
Nem pedig az, amikor a gyerekeknek megmutatják: nézzétek, itt ez a nagy és nehéz kereszt, lehet ez bármi, ami az életetekben kemény, de próbáljuk meg, miként lehetne azt úgy megfogni, hogy kényelmesebb legyen, és barátok segítségével, közös erővel együtt megbirkózni vele. Haladni vele A-ból B-be. Esetleg még imádkozva és énekelve is útközben, mert nicsak, úgy mindjárt gyorsabban eltelnek a nehéz percek – a végén pedig ott lesz majd a feltámadás.
A feltámadott Krisztus úgy köszöntötte az apostolokat, „Békesség nektek!”. Ezért javaslom, spongyát rá: nézzük el a most hőbörgőknek ezt a kis ügyetlen nagycsütörtöki hergelést – nem tehetnek róla, hogy annak idején kimaradt nekik az efféle tanulságos passiójáték. Nagypénteken mi, ilyen-olyan kereszteket hordozó katolikusok majd értük is imádkozunk a hetedik könyörgésben: „a Szentlélek világossága töltse el őket”. Amen.
(Nyitókép: Farkas Éva Erzsébet makói polgármester Facebook-oldala)