Amikor megszületett a lengyel-ukrán birodalom – sci-fi 2043-ból

„Nincs gyötrelmesebb, mint arra gondolni: már minden dráma lejátszódott, csak a maszkok cserélődnek” (Elias Canetti)

Így 2043 tavaszán durva belegondolni: több mint húsz éve már annak, hogy Oroszország támadást indított Ukrajna ellen. Azóta sok víz lefolyt már a Volgán meg a Dnyeperen, de ami nem változott: a fegyverek soha nem hallgattak el.

Emlékeznek még idősebb olvasóink? 2023 folyamán már úgy tűnt, hogy mindkét fél kezd belefáradni a háborúzásba, a hadviselés állóháborúvá kezdett alakulni. Végül eljött az, aminek ilyen helyzetekben el kell jönnie: a tűzszünet. De ez csak egy végtelen sorminta első eleme volt: az első tűzszünetet hamar megsértette egy újabb lövöldözés Kelet-Ukrajnában, majd jött az új tűzszünet, új megsértés, újabb tűzszünet, újabb megsértés, hol az oroszok, hol a ukránok részéről.

És voltak ugyan nagyon forró pillanatok, na meg a lehető legkeményebb üzengetések, de végül egy aprócska kis taktikai atombomba sem robbant soha Kelet-Ukrajna földje fölött – már csak azért se, mert az uralkodó szélirány amúgy is rögtön orosz területek fölé fújta volna a radioaktív felhőt. Megúsztuk. Megúszták. Legalább ezt.

megtanultunk együtt élni az ukrajnai háborúzással, mint a Covid újabb meg újabb hullámaival, az extrém nyári hőhullámokkal meg a Kárpát-medence elsivatagosodásával.

Ukrajna soha nem tudta visszanyerni összes 1991-ben meglévő, a nemzetközi közösség által övének tekintett területét, hiába haltak meg tízezrek a Krím és Donyeck újabb és újabb ostromaiban.

Oroszország pedig hiába várta azt, hogy szilárdan és biztonságban magáénak tudja új szerzeményeit: a Donbasz és a Krím lakói és megszálló seregei ennyi év után sem alhattak nyugodtan a be-betámadó rakétáktól, a lopakodó drónoktól, a területeiken folytatott ukrán partizánharctól.

A furcsa háború furcsa hidegháborúvá alakult. De az élet nem állt, nem állhatott meg, ahogy a történelemnek sem lett vége. A történelem mégis valahogy régi önmagát kezdte megidézni, ahogy a 2020-as években

A legújabb korban szinte senki nem számolt ezzel az eshetőséggel, de aztán az ukrajnai háború alakulásával valahogy ez lett a legkézenfekvőbb megoldás Ukrajna nyugati szomszédainak, egyáltalán, a Nyugatnak. Amikor az akkori lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki először kezdett utalgatni erre, és amikor a lengyelek előjöttek a méretükhöz képest feltűnően nagy hadsereg jövőképével, kevesen gondolhatták, hogy mire fog mindez kifutni.

Egy entitás született, ami össze tudja fonni Ukrajnát a nyugati szláv rokonnépével és ezáltal a Nyugattal, ami megteremti a kereteket ahhoz, hogy szervezetten elkezdődjön Ukrajna újjáépítése, a romok eltakarítása, az infrastruktúra, az ipar és a mezőgazdaság felélesztése.

A lengyel-litván unió kiterjedése 1619-ben (forrás: Wikipedia)

Nehéz szülés volt, de életre kelt: a lengyel-ukrán unióállam, egyik felével bent az EU-ban (már ami akkorra az EU-ból maradt), másik, nagyobbik felével az EU-n kívül. Két egymással rokonságban élő, hasonló kultúrát képviselő, egymás nyelvét könnyen megtanuló, összetett történelmi viszonyrendszerük után egy elhúzódó háborúban egy oldalon állva bajtárssá váló nép közös entitása.

Mint emlékezhetünk, a 2030-as évekre az Európai Unió intézményei, megítélésük, súlyuk nagyjából az ENSZ-ére süllyedt, miután előbb Magyarországtól, aztán a legkülönbözőbb különutasságok miatt egyre több keleti, aztán déli és végül nyugati tagállamtól vonták meg az uniós pénzeket, és így már nem volt semmi, ami összekötötte volna az érdekeket. Végül mindenki a saját útját kezdte járni, már amennyire befolyása és lehetőségei engedték.

Bár hivatalosan még minden uniós intézmény létezett –

–, az EU mély egységében ma már csak Benelux-államok hisznek. De még azok se teljesen, mert amióta a flamand forradalmárok kikiáltották Flandria függetlenségét, és kitűzték sárga-fekete, oroszlános lobogójukat a brüsszeli városháza tornyára, az EU valós felségterülete körülbelül Molenbeek muszlim kalifátusára és a kelet-brüsszeli EU-negyedre terjed ki.

De mindegy is ez, az élet keleten is ment tovább. Lengyelország és Ukrajna uniójára jó történelmi példákat adott a lengyel-litván perszonálunió, no meg az Osztrák-Magyar Monarchia – ami a régi közmegvetés tárgyából valahogy dicsérendő példa lett a 2020-as években a mértékadó nemzetközi körökben, persze csak Lengyelország és Ukrajna relációi kapcsán.

És emlékeznek még a történelmi jelenetre, amire aztán senki nem számított Kelet-Európában a 21. században? Amikor a krakkói Wavel-székesegyházban Lengyelország és Ukrajna kettős királyává koronázták az agg Axel Poniatowskit, az utolsó lengyel király, Poniatowski Szaniszló távoli rokonát?

Bár az öreg francia jobboldali politikus talán maga se tudta, hogy került ebbe a szerepbe a családi ősök nyomán, de tény, hogy I. Axel lengyel-ukrán királyként sokat tett azért, hogy meglévő nemzetközi kapcsolataival megerősítse a frissen megszületett, posztmodern európai birodalom helyzetét.

És volt mit megerősíteni rajta:

– csak hát nagyobbik fele a kontinens legszegényebb, összeomlott vidékévé süllyedt vissza.

De az ukránok élni akartak, és saját munkájukkal, az Ukrajnában előbb végtelen szimpátiát, aztán óriási piacot és beruházási lehetőségeket szerző lengyelekkel, valamint az Ukrajna újjáépítésének bizniszében végtelen lehetőséget látó legkülönfélébb nyugati hatalmak és vállalatok tőkéjével nekikezdtek a projektnek. Megszületett a II. Marshall-terv, Amerika hathatós közreműködésével.

Az ukránok örültek, hogy élhettek és lett munkájuk, de az új Rzeczpospolita államában a közembereknek és kisvállalkozásaiknak másodrendű szerep jutott. Aki többre akart jutni, annak ott volt a Nyugat, vagy legalábbis Lengyelország, vagy épp Csehország és Szlovákia. A három nyugati szláv testvérnép az ukránok szervezett betelepítésével és nem túl bonyolult integrációjával megoldotta saját népességcsökkenésének megszüntetését, mi több, alig húsz év alatt mindhárom ország növelte lakosságszámát –

Ukrajna kiürülő területeire pedig megint csak akadt utánpótlás: a szomszédos Oroszországból. Ugyan a két ország határa ma is bizonytalan, a harcok különböző intenzitással mindig kiújulnak, de akik politikai vagy megélhetési okokból ki akarnak szökni Oroszországból, így vagy úgy, de megoldják azt. És a lengyel-ukrán unióállam elég csábító lehetőség sok orosznak, hogy ott kezdjenek új életet, hátuk mögött hagyva az új Vasfüggöny mögé zárt, önmagával bajlódó Oroszországot, amit elzárt Nyugattól a tengertől tengerig érő, állig fölfegyverzett és Moszkvával ellenséges Rzeczpospolita.

Moszkva, Vörös tér (Evgeny Odinokov / Sputnik / Sputnik via AFP)

Emlékeznek még? Amikor Putyin meghalt, és bebalzsamozott holttestének új mauzóleumot emeltek a Vörös téren, rövid időre egykori jobbkeze, az idős Dmitrij Medvegyev vette át a hatalmat. Csak az online hőzöngés után a valódi hatalmat kézbe kaparintva rögtön az első napokban az atomtöltetek piros gombja körül kezdett el matatni,

Ami után a nagyvilág soha többé nem hallott róla.

Oroszországot azóta egy katonai junta irányítja, megosztott hatalommal és felelősséggel, több-szem-többet-lát és kéz-kezet-most alapon. Bár az utóbbi években egyre több mérnököt és más technokratát vesznek be a nemzeti főtanácsba, a Peking által a Kremlbe kirendelt kínai tanácsadók otthonról hozott, határozott iránymutatásai alapján.

Jó húsz év telt el az ukrajnai háború kitörése óta. A lengyel-ukrán unióállam létezik, a nagy újjáépítés folyamatosan zajlik, de nem látszik még a vége. Ukrajnában új oligarchák emelkedtek fel, a politikai pártok gyakorlatilag köréjük szerveződnek. Hiába leplez le néha egy-egy kirívó esetet a lengyel-amerikai vezetésű antikorrupciós ügynökség, az oligarchia újra és újra erőre kap. Egyesek már az oroszok felé is nyitni akarnak, mások pedig Ukrajna újbóli függetlenedésével kampányolnak, amiről persze Varsó hallani sem akar. Mostanában arról is hallani, hogy a kijevi Majdanon terveznek nagy tüntetéseket – a lengyel befolyás ellen.

Axel király már több mint 90 éves, trónutódlásáról ádáz politikai viták zajlanak a lengyel elitben – csakúgy, mint háromszáz évvel ezelőtt.

És azért azt se feledjük: amikor világtörténelmi fejleményként megszületett a lengyel-ukrán Rzeczpospolita, annak árnyékában,

Az egykori apró és szegény ország úgy tűnt el a történelem süllyesztőjében, mintha sosem létezett volna: az előretolt helyőrségét elvesztő moszkvai vezetésen kívül senki nem sírt utána, a moldávok örültek az EU-állampolgárságnak, Románia gyarapodott egy nagyot, az Egyesült Államok áldását adta rá, jutalmul a hadseregének tett, több évtizedes, alázatos szolgálatokért. A nagyhatalmak csak örültek, hogy egy bosszantó kis geopolitikai zűrfészket felszámolhattak.

A világ tehát megváltozott, és közben mégis ugyanaz maradt.

A fenti írás valósággal és közeljövőnk tényleges politikai fejleményeivel való esetleges hasonlósága csak és kizárólag a véletlen műve lesz

Nyitókép: RG