Mi maradt a 2020-as évekre a moldvai magyarokból? Hogy áll most hozzájuk a román állam, és miként segíti őket Magyarország? Riportúton jártunk a csángók körében.
Szilvay Gergely írása a Mandiner hetilapban
Ha az előző időszakban megkérdezték egy csángómagyartól, hogy mi ő, csángó, román vagy magyar, azt felelte, hogy „katolikus vagyok” – meséli Polgár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke. „Négyszáz éven át bezárkóztunk a magunk településeibe, tagadni kellett a magyarságunkat, mégis megmaradtunk. Idő kell, mire sok moldvai csángó azt meri mondani, hogy ő magyar ember.”
Bákóban (Bacău) vagyunk, kívül a Keleti-Kárpátokon, a dimbes-dombos Moldvában, ott, ahol összefolyik az Aranyos-Beszterce és a Szeret folyó. Érkezésünk apropója a február 18-ai, szombati csángó bál. Itt több évtizedes küzdelem után – melyet a pusztinai Nyisztor Tinka vezetett – 2019 óta havonta egyszer lehet a városban magyar mise. A Beszterce hídjától nem messze, a szövetség székházában kávézunk Polgár Lászlóval. A legkeletibb csángó település, Magyarfalu szülötte 2012 óta vezeti a szövetséget.
„Az utóbbi három évben nagy fejlődésen ment át a csángóügy mind infrastrukturális és oktatási, mind vallási és hagyományőrzési szempontból” – mondja Polgár. A falvakban magyar házak épültek, harmincnégy településen 1800 gyermek tanul magyarul, mindenhol van hagyományőrző csoport, táncot és hangszeres zenét is tanítanak. Az elnök megemlíti, hogy sokat tett az ügyért a magyar kormány, illetve Járai Zsigmond csángó ügyekért felelős miniszterelnöki megbízott. Aztán Polgár László elnézést kér: mennie kell rendezkedni a bál helyszínén.
Nem volt mindig ilyen viszonylagos nyugalom. Mint Hegyeli Attila, a szövetség oktatási programjának egyik atyja meséli nekünk: „A kétezres években volt olyan, hogy három itt dolgozó kolléganő szüleinél megjelent ugyanazon a napon, ugyanabban az órában három bőrkabátos fiatalember, és közölték velük románul, hogy a lányaik nem jó helyen vannak, hívják haza a fiatal tanítónőket, mert nem tudnak garanciát vállalni a biztonságukért. Ilyen sztorink hetente volt. Hol a közegészségügyi hivatal jött, hogy nem felelünk meg valaminek; hol a rendőrség üvöltözött, hogy hagyjuk el a falut; hol a tanfelügyelőség kérte a bíróságtól a csángó szövetség felszámolását; hol a bőrkabátosok jöttek; máskor pedig az iskolaigazgató piszkálta addig a szülőket és a gyerekeket, hogy egyszerűen nem mertek már magyarórára járni. Bár előfordul hasonló eset ma is, már kezelhető mértékben.”
A szállásunkul szolgáló lakás egyik kulcsára rá van írva: régi iroda. Többen felemlegetik, hogy akkoriban lakásról lakásra vándorolt a csángó szövetség, mert valakik minden tulajdonost megfenyegettek, aki bérbe adta a lakását a szervezetnek. Azóta enyhülés tapasztalható csángóügyben román részről.
Szombat délelőtt belebotlunk az apró Szent Miklós-templomba, ahol 2019-ben az első magyar misét tartották. A barokk templomocska elé egy hatalmas tömbházsort épített a kommunista rezsim, és került mellé egy óriási, merészen modern katolikus templom is. Előtte annak a Dumitru Mărtinașnak van szobra, aki mindenáron be akarta bizonyítani, hogy a csángók márpedig román eredetűek – az erről szóló könyvet jelentősen megdolgozta a Securitate félretájékoztatási osztálya is.
A Magyar Királyság a Kárpátok keleti lejtőire és annak előterébe a 13–14. században erdélyi lakosokat telepített, elsősorban határvédelmi feladattal. A kivándorlás Erdélyből később is folyamatos volt, és az 1764-es madéfalvi veszedelem után a menekülő székelység egy jelentős csoportja úgyszintén Moldvában telepedett le. Mindazok, akiket mi csángóknak nevezünk, az ő utódaik. Nyelvileg három dialektust beszélnek – már akik még beszélnek magyarul –: az északi nyelvjárás áll a legközelebb a középkori magyarhoz, a Kárpátok lejtőin fekvő nyugati falvak lakói székelyesen beszélnek, a déli vegyes nyelvjárás pedig a középkorias és a székelyes elegye. Mivel a nemzeti ébredés ide nem jutott el, a moldvai magyarság identitása középkorias maradt: elsősorban vallási, másodsorban lokális-etnikai. A moldvai magyarok évszázadokon keresztül petícióztak Rómába, a Habsburg császárhoz és az erdélyi püspökhöz, hogy küldjön magyar papokat, de ez valahogy sosem teljesült. Elsősorban magyarul nem tudó olasz, bosnyák és lengyel ferencesek voltak a lelkipásztoraik. A magyar nyelvű vallási életet a deákok (kántorok) tartották fenn egészen a kommunizmusig. Amikor pedig a román állam 1859-es létrejötte után megszervezték a jászvásári püspökséget, az be akarta bizonyítani, hogy nemcsak az ortodox lehet jó román, hanem a katolikus is, ezért igyekezett elrománosítani a csángómagyarokat – ami egyben a felzárkózás útjának is tűnt. A huszadik század közepén kiépült az intézményrendszer, s a román óvó nénikkel, tanítónőkkel megélt konfliktusok olyan mély sebet hagytak az akkor kisgyermek korosztály lelkében, hogy hoztak egy közösségi döntést: a saját gyermekeikhez románul beszélnek, hogy később boldogulni tudjanak.
Hegyeli Attila hangsúlyozza: a Moldvában élő kétszázezer katolikus mind magyar származású. Ebből nagyjából negyvenezer tud vagy ért valamilyen szinten magyarul, és hat-hétezer olyan gyermek van, aki passzívan hozott otthonról valamennyi magyartudást. Ők az oktatási program célcsoportja. Közülük jár az ezernyolcszáz gyermek „a programba”.
Óvatos optimizmusát és a csángó szövetség eddigi munkájának eredményét alátámasztja az, hogy a csángó bálon tömve van a rendezvénycsarnok, és harmincnégy falu küldöttei mind magyarul mondják a Miatyánkot a forrófalvi plébános, Măriuț Félix atya vezetésével. A másik magyarul miséző pap, Varga András is itt van. Olyan se nagyon volt még, hogy a plébánosok közül egy-kettő eljöjjön a bálra – márpedig most eljöttek.
Felvetjük, hogy milyen jó lenne beszélni Félix atyával, de figyelmünk a színpad felé fordul. Előző este Külsőrekecsinben és Klézsén néztük meg az ottaniak táncpróbáját Kádár Elemér néptáncpedagógussal, aki elvégezte az utolsó simításokat, s most ők jönnek a műsorban. Aztán a tánc leköltözik a színpadról, s több százan éjfélig ropják. Elemér tulajdonképpen emiatt is jött Csángóföldre, a táncok miatt. S hogy miért? „Nem nagyon tudjuk, hogyan nézett ki a középkorban a magyar tánc. Pedig tudhatnánk, ugyanis úgy nézett ki, mint ma Moldvában. Persze azt nem jelenthetjük ki, hogy Nagy Lajos diósgyőri udvarában cakkra pontosan így táncoltak, de jellegében valami ilyesmi volt táncban és zenében. Nem az azonosság fontos, hanem a jelleg.” Akkoriban egész Európa úgy táncolt, mint ma a moldvai magyarok, csak itt az elszigeteltség és a török hódoltság miatt meg is maradt a középkori körtáncdivat.
Másnap vasárnap, vendéglátóinknak sikerül leszervezniük, hogy a forrófalvi plébános a tizenegy órai román nyelvű mise után fogadjon minket. A szomszédos Klézsén született, több évet szolgált Budapesten is. Mint mondja: „Régen, amikor gyerek voltam, a kántor még magyarul vezette az éneket. Még tudtak, de a fiatalság már nem beszéli a csángó nyelvet. Az öreg nénik még beszélnek.” Megjegyzi, hogy szerinte a jászvásári püspökség is hibázott a magyar ügyben. A volt plébános, aki most nála nyugdíjas, ma sem szereti a magyarokat.
Mindenesetre ő szívesen megtartja a havi egy bákói magyar misét, s ha marad az egyház megváltozott hozzáállása, akkor mások is a két pap nyomdokaiba léphetnek. Persze Félix atya azért megjegyzi: a magyar miséhez az is kellene, hogy a hívek tudják a válaszokat magyarul – de nem tudják.
Elvisz minket megnézni a Forrófalvához tartozó Nagypatak temetőjében álló, 1435-ben épült Szent Márton-fatemplomot, amelyet ő újíttatott fel a magyar állam támogatásával. A templomocska nyugati ajtaját a 18. század közepén készíthették, s rajta a felirat: „Bálint Márton csinálta”.
Aztán hazavisszük az atyát, de az autóban még óvatosan megkérdezzük tőle: gyón-e még valaki magyarul? Két néni – válaszolja.
Délután vendéglátóim megjegyzik: érthető az egyház meglátása, hogy nem tudják a hívek a magyar liturgikus nyelvet – de azért ebben benne van az egyház keze is, hiszen akár meg is taníthatná. S hát van falu, amely a plébánosától való félelmében ma sem mer elmenni a magyar misére. De Félix atya az új nemzedéket képviseli, s idővel talán a többi probléma is megoldódik.
Ahogy Polgár László mondja: „A tanévkezdést és -zárást is meg tudjuk ünnepelni magyar misével, ám azt a kérést még nem tudja teljesíteni az egyház, hogy a falvakban minden vasárnap magyarul legyen a mise. De jó irányba tartunk.”
Érdekes a kontraszt a kis Szent Márton- és a bákói Szent Miklós-templom, valamint a hatalmas, modern templomok között. Utóbbiak főleg a kilencvenes éveben épültek, s többek között az volt velük az egyik cél, hogy leváltsák az addigi szentegyházak Árpád-házi védőszentjeit. Polgár László – és Iancu Laura költő – szülőfalujának, Magyarfalunak például Szent Istvánról elnevezett temploma volt, az új templomot Kisboldogasszonyra keresztelték, így a búcsú is átkerült augusztus 20-áról szeptember 8-ára. Ám a falusiak csak „szentistvánozni” mennek ilyenkor is.
Ahogy az északi csángó központ, a szomszédos Neamț megyében fekvő Szabófalva felé tartunk, az út mentén látni a sok modern templomot. Szabófalván az utolsó magyar Perka Mihály tanító és történész, nemrég jelent meg Gyökerek című kötete. Mihály bácsi a saját maga által kialakított múzeumban mesél, amelynek jövőjét is szeretné elrendezni, mivel nincs, aki fenntartsa. Már csak azért sem, mert Szabófalván van a püspökség múzeuma, a plébános pedig régi vágású. Perka Mihály rámutat, hogy
a házaik üresek, csak ünnepekre jönnek haza. Amikor a szabófalvi magyarság jövőjére kérdezünk rá, kezével intve mondja: „Nincs. Vége.”
Kontrasztként a Tázló menti Pusztinára látogatunk, ahol ma is Szent István a templom védőszentje. Innen származik Fazakas-Timaru Carina néprajzkutató, a szövetség vallási ügyekért felelős megbízottja is. Elmondja: „Engem már nem büntettek, ha magyarul beszéltem, de az idősebb nemzedékeket igen. Nem úgy nőttem fel, hogy én román vagy magyar lennék, hanem úgy, hogy katolikus. Valahogy elnyomó kifejezésnek találom azt, hogy csángó. Abban biztos vagyok, hogy ha a dédnagyanyám a sírjából felkelne, azt mondaná: megérte élni, mert látja, hogy
végre lett egy olyan réteg, amely ki meri mondani, hogy magyarok vagyunk.”
Polgár László úgy fogalmaz: „Most már nem az van, hogy ha bemegyünk egy polgármesterhez, akkor azt mondja, hogy »ti, csángók nem is léteztek«. A munkánkról tanúskodik a csángó bál is, amelyen már ott vannak papok és polgármesterek is. Apró lépésekkel haladunk.”
Nyitókép és képek: Mandiner / Mátrai Dávid
A kormányfő szerint még nem lehet pontosan felmérni, hogy a határ menti régiókban lakó román és magyar emberek számára milyen nagy jelentősége van ennek a változásnak.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is szkeptikusabbá vált.
„Az osztrákokra még várni kell, mi már megvagyunk” – írta a magyar miniszterelnök.
A schengeni övezethez való csatlakozás megszünteti a határellenőrzést, ami különösen a magyar–román határ menti vállalkozások számára hozhat jelentős könnyítéseket. Az adminisztratív akadályok csökkenése új piacokat és gazdasági lehetőségeket teremt, miközben a verseny is fokozódik – véli a Makronóm Intézet elemzője. Bulgária csatlakozása kisebb mértékben, de szintén hozzájárulhat a magyar gazdasági kapcsolatok bővüléséhez.
„Élj érdekes időkben” – állítólag így szól az ősi kínai átok. Idén, úgy fest, meg is fogant, főképp ideát, az úgymond Nyugaton.
Az egység állítólagos tevékenységéről egy parlamenti vizsgálóbizottság tájékoztatást adott a védelmi minisztériumnak, de „nem történt semmi”.
Advent idején elindulnak a magyarok a városka felé, ugyanis a Magas-Tátra ölelésében megbúvó település még hóval és igazi téllel kecsegteti az odalátogatókat. Csender Levente írása.
