„Mátyás király nagyon jó marketinges volt” – történészek az MCC-ben

„Ilyen küldetéstudata talán csak Szent Istvánnak és IV. Bélának volt” – méltatta a Mathias Corvinus Collegium (MCC) névadóját, I. Mátyás királyt Szalai Zoltán, az MCC főigazgatója az MCC budapesti központjában; mint rámutatott, a király rövid élete ellenére, mint írták róla, „maga teremtette hatalmát”. Jól értette mai szóval a geopolitikát, nyugati expanziója pedig az Oszmán Birodalom elleni védekezéshez szükséges középhatalmi státusz megteremtése, mondhatni, a „Mátyás-doktrína” volt maga – sorolta. Hozzátéve:

Mátyás ízig-vérig reneszánsz uralkodó volt, aki nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy bekapcsolódjunk a nemzetközi kulturális vérkeringésbe, ahogy az MCC is 7 ezer fiatal számára jelent tehetséggondozó műhelyt és lehetőséget; ugyanakkor

A köszöntő után két kerekasztal-beszélgetés következett; az első Mátyás életművét, a másik ennek huszadik századi – magyar birodalmias – recepcióját boncolgatta.

Az elsőnél Horváth Richárd és Pálosfalvi Tamás (mindketten az ELKH BTK TTI tudományos főmunkatársai) beszélt, s Gali Máté, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára moderált; aki egyből nekik is szegezte a kérdést: minek köszönheti Mátyás az igazságosságáról, a törökverésről vagy éppen a nagyurak megfékezéséről szóló legendákat?

Páratlan hadtörténelmi tény

„Többek között Antonio Bonfini munkásságának” – vágta rá Horváth, aki arról értekezett, hogy az olasz történetíró írásai kúsztak át a későbbi századok latin és magyar nyelvű történetírásába, „neki köszönhetjük a kolozsvári bíró történetét is”; másrészt annak, ami utána jött: a mohácsi csatavesztés, a szétszakadt ország ellenére meglévő összetartozás tudatnak, ahol a dicső múlt példája, hogy Bécset, ahonnan most dirigálnak, Mátyás nem is olyan régen elfoglalta. Innen került át az intézményesülő történetírásba és az oktatásba is, noha arra nincs is dokumentum, hogy valaha járt volna például Gömörben.

Pálosfalvi szerint Mátyás megítélése azért a korszakoknak megfelelően hullámzó volt, „saját korában nem volt kimondottan népszerű ember, nem szerették, ez a nagy királyok sajátos jussa a kortársaktól”, felrótták a török háborúk elhanyagolását, a nyugatiak hiábavalóságát és az alkotmány lábbal tiprását is; szemben például Hunyadi János egyértelműen pozitív megítélésével.

Sőt: már Bonfini írásaiból is kiviláglik, hogy 1464-es megkoronázása után „bárányból farkassá vált”, saját nagybátyja, a harcosan törökellenes Szilágyi Mihály kiszabadításáért már korábban sem tett meg mindent, ki is végezte II. Mehmed, ezt a történetet „még Bonfini is elkente”, valójában a főurakat sem szorította vissza, sőt, Nagy Lajossal vagy Luxemburgi Zsigmonddal ellentétben még a saját maga által magasra emelt köznemesekkel is rengeteg konfliktusa volt,

nyilván ebben a gyermekkori traumák – a bátyja lefejezése, a prágai fogság és a többi is szerepet játszott. Kizárólag a parancsot jól értő katonaemberekkel, például Kinizsi Pállal találta meg a hangot – tette hozzá Pálosfalvi.

Ami a központi hatalom megerősítését illeti, Horváth ebben sem találta kiemelkedőnek Mátyás királyt, mondván, ha jogszerűen volt megkoronázva, a magyar király hatalma magától, ipso facto is erős volt; a hadsereg kapcsán pedig Pálosfalvi fejtegette, hogy az európai keresztény monarchiáknak nem volt pénze ekkora zsoldossereg fenntartására, a legendák pedig nyilvánvalóan túloznak, hiszen a bécsújhelyi seregszemlén is 20-25 ezer emberről lehetett szó, a sokaság nagy részét pedig nem tarthatta örökre fegyverben; Szabács ostrománál vagy egy oszmánellenes hadjáratnál lehettek többen, de őket szélnek is eresztették aztán.

Ugyanakkor elismerte, hogy az, hogy „ilyen szinten kézben tudta tartani a sereget, az páratlan hadtörténeti tény”. Hogy ezt keresztényekkel szemben használta, az a Szentszék és Velence eltávolodásával járt. „Nagyon jó marketinges volt Mátyás, mindig elmondta miért nem az oszmánok ellen harcol, de ezt a kortársak se hitték” – a cehhet Ulászló állta, aki a zsoldosként prosperáló köznemesek harci éhségét már nem tudta így kielégíteni.

Ami a középhatalmi célokat illeti, Horváth ugyancsak kritikus volt, bár szépen tálalta: mint mondta,

hanem mert tökéletesen felismerte a realitásokat.

Hódító Mehmed szultán foglalta el Konstantinápolyt majd az olaszországi Otrantót – „Mátyás ezt tudta, hogy egyedül magunkra húzni egy ekkora hatalmat nem sok sikerrel kecsegtet”. A ’80-as évekbeli, vagyis érett korában vezetett nyugati hadjáratoknak lehetett azonban oka az is, hogy – saját törvényes örökös híján – semmissé akarhatta tenni a bécsújhelyi szerződés azon passzusát, amelyben kölcsönösen egymás örökösének fogadták el egymást III. Frigyes császárral.

Pálosfalvi szerint végtelen spirálba is kerülhetett a háborúkkal, mert arcvesztés nélkül nem vonulhatott volna vissza a hódításokból. Ugyanakkor elismerte: bár a vérrel-arannyal szerzett hódításokat utódja, Ulászló pár hónap alatt vissza kellett, hogy adja, van olyan vélekedés, miszerint a puszta tény, hogy hazánk ekkora sereget tudott fegyverbe hívni, visszatartotta az akkor még nem világhatalom Oszmán Birodalmat a komolyabb területszerzési kísérletektől.

Románok voltak a Hunyadiak?

Felmerült még a Hunyadiak származása is, erre Horváth csak a levéltári adatokat idézte: 1409-ben János apja, Vajk megkapta a hunyadi birtokot és „oláhnak nevezett” Jánosként hivatkoznak később Jánosra, ami nem jelent automatikusan románt, már csak azért sem, mert a nemzetiség csak a 18-19. század fordulója óta ilyen fontos identitáselem, másrészt

Mindettől eltekintve azonban a források hiánya miatt óvatosnak kell lenni a feltételezésekkel; annyit tudunk, hogy Havasalföld felől érkezett a család, „de mivel az ottani korabeli forrásanyag elfér egy vastag füzetben”, így onnan se lehet sokat megtudni; most folynak genetikai kutatások, azok talán segítenek tisztázni a helyzetet.

Pálosfalvi ironikusan megjegyezte, a kutatóktól az internetes őrültekig bárki bármit inkább elfogadna, csak román ne legyen Hunyadi; a kortársaknak sem az etnikai hovatartozása volt a problémája Mátyással, hanem hogy nem volt főnemesi származású, és királyként olyan emberek fölött parancsolt, akiknek a nagyapja is nádor volt már, ami szintén magyarázat lehet a konfliktusokra. Horváth hozzáfűzte: nagy volt ekkoriban a mobilitás, a Drágffy család Moldvából érkezett, és egy kukkot nem beszélt magyarul, négy generációval később pedig a legszebb magyar nyelvű leveleket hagyták hátra, és a mohácsi csatában a nemzetség feje vitte a Szűz Máriás lobogót, ott is esett el.

Mátyás reneszánsz udvara, kulturális szerepe kapcsán is szkeptikusak voltak a kutatók, Horváth szerint a tudósok jelenlétének és a többezernyi corvinának is bőven volt reprezentációs szerepe, Pálosfalvi szerint pedig már az is nehezen érthető, hogy Galeotto Marzio szerint filozófusokkal vitázott volna, őt tette őket helyre, egyéb forrás híján viszont elhisszük, hogy jól tudott csehül és latinul is, ahogy a palotáinak sem maradt más nyoma, mint írásos méltatások.

Horváth a közönség kérdéseire reagálva rámutatott,

az ország prosperált, ugyanakkor a folyamatos háború apasztotta erejét; a legendás aranybányák eddigre kiapadtak.

Végül lesújtottak az álruhás király mítoszára, amely régi európai toposz, „s ha Bonfini nem írja meg Mátyásról, a gyerekek most Nagy Lajost ismernék álruhás királyként”; ami viszont unikális, hogy ennyi történet kötődik Mátyáshoz, így vagy úgy, s nem csak Magyarországon, hanem ott is, ahol még kevésbé „örültek” a jelenlétének: Szlovéniában, Szerbiában.

Magyar birodalmi eszme a huszadik században

Gali Máté ezután átült a vendégfotelbe, Gorácz Anikó, a kiadó MCC Press kommunikációs vezetője őt és Filep Tamás Gusztávot, az ELKH TK TI kutatóját faggatta a két díszkiadást kapott kötetről, melyek előszavát ők írták.

Gali elmondta: Beksics Gusztáv sepsiszentgyörgyi képviselőként, publicistaként a nemzeti liberalizmus híve volt, 1906-ban írt Mátyás-kötete (Mátyás király birodalma és Magyarország jövője) a dualista válság és a nemzetiségi kérdés megoldását vázolta volna fel, amihez képest Mátyás kora lett volna az etalon, „a Kárpátok koszorúján túl is terjeszkedni képes magyar állam”, amelynek bizonyítani akarta, hogy a többsége magyar volt, bár

A esemény során arról is szó esett, hogy korábban 1440-et vélték Mátyás születési évének – ezért született meg ekkor Joó kötete, aki a nyelvi nacionalizmus egészét elítélte, mondván, ez vetett véget a hungarus-tudatnak; amikor birodalomeszményt keresett a részleges revízió idején, ehhez nyúlt vissza, és volt benne megegyezési hajlandóság a szomszéd népekkel a hitleri és sztálini totális uralom ellenében.

Azt azért hangsúlyozták: egyik kötet sem sem történészi szakmunka, a kortársakat is megosztották a művek, ugyanakkor mindkettő igen élvezetes olvasmány, s roppant érdekes kordokumentum.

Nyitókép: a Mátyás-szobor Kolozsvárott, forrás: WIkipedia