Lánczi felvetette, hogy az emberek gyakran összekeverik a hatalmat a hatalom eszközeivel. Természetünk része, hogy különböző célokat akarunk elérni mások segítségével. Ha elég ember ért egyet ebben, akkor a „köz hatalma” megjelenik.
Burbidge úgy látja, hogy ma a szuverenitást egyéni öndefiníciónkban látják. „A jelek szerint mindenki szabadon definiálhatja magát, és nincsenek korlátok”. Így a politika elmozdul az emberek határtalan definícióitól, és a demokratikus hatalmat rossznak, gonosznak látják. A második világháború után úgy gyakorolták a hatalmat, hogy a többség egyetértett a közös célokban és törvények kapcsán. Ma már a demokratikus hatalmat morálisan igazolhatatlannak látják. Ez alacsony bizalomhoz vezet azon intézményekben, melyek korábban fenntartották a rendet.
Régen a polgári értékeket hangsúlyozták: jól kellett viselkednünk ahhoz, hogy garantáljuk a „városállam” rendjét. Ma már azt hisszük, hogy az egyéni célok követése a kollektív jót szolgálhatja. Ez Reagan és Thatcher alatt jelent meg gazdasági értelemben: itt a fogyasztás a gazdasági növekedés kiváltója volt, és az emberek elhitték, hogy úgy is virágozhat a társadalom, hogy nem gyakorlunk önuralmat. Azt hitték, lehet értékek nélkül jó „városállamot” létrehozni.
Ez az érvelés sikeres volt, mert azt mondta, hogy még akkor is élhetünk jó társadalomban, ha egyénileg rosszak vagyunk: vagyis a rosszból is lehet jó. Ez eltérő filozófiai táborból fogott össze embereket. Ma például Amerika a fogyasztás növelésével akarja visszahozni a jólétet.
De lehet úgy gyakorolni a hatalmat, hogy az állampolgárok nem jók?