Hógolyóra puskagolyó – az 1919-es pozsonyi mészárlás története

Írta: Pomichal Krisztián

Maroknyi magyar gyűlt össze a minap a pozsonyi csalogányvölgyi temetőben, egy szürke, mohával és algával lepett sírkő előtt. Az átlagos temetőlátogató talán nem is tudja, de a pozsonyi sortűz áldozatainak tömegsírját fedi a kőlap. Alig néhány méternyire a korábbi kommunista első titkár, Alexander Dubček sírjától.

A háborús összeomlást követően 1918. október 28-án kiálltották ki Csehszlovákia megalakulását Prágában, majd két nappal később Turócszentmártonban, a Magyarországtól szabadulni kívánó szlovákok is csatlakoztak a formálódó államhoz. A szlovák történetírás (néhány üdítő kivételt leszámítva), hajlamos megfeledkezni róla, de a lépés köszönőviszonyban sem volt a valódi népakarattal. A szlovákság felé mindig gőggel forduló csehek, élükön a későbbi köztársasági elnökkel, Edvard Beneš-sel sokáig a nemzeti létet is megtagadták a lenézett testvérnéptől. A szlovákságot nem tekintették önálló nemzeti entitásnak.

mert a szlovákok többsége nem kívánna csatlakozni az újonnan alakult önálló cseh államhoz.

Bár a fenti okfejtés árvalányhajas-nemzeti romantikázásnak tűnhet, valójában jól dokumentált, forrásokkal alátámasztható valóság. A szlovák nemzeti mozgalom emblematikus figuráját, Andrej Hlinkát 1919-ben a csehek internálták, miután titkos tárgyalásra utazott Párizsba, hogy a „csehszlovák” nemzetegység ellen érveljen. Hlinka akkor tette az alábbi jegyzőkönyvezett kijelentést: „Gazdasági téren, de mindenekelőtt a vallás kérdésében a magyarokkal sokkal jobban megértjük egymást, mint az istentelen, szabadgondolkodó csehekkel.”

S csak a rend kedvéért még egy idézet a párizsi szlovák delegáció egy másik tagjától, František Jehličkától:

Ennek az elszakításnak egyik legtragikusabb eseménye volt a pozsonyi sortűz vagy „véres szerda” néven elhíresült tömeggyilkosság.

Megszálló csapatok Pozsonyban. Forrás: Pozsonyi Kifli PT

Pozsonyból Bratislava

Az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó, 1910-es népszámlálása 78 ezer lakost talált Pozsonyban. A várost többségében németek (mintegy 32 ezer fő) és magyarok lakták (31 ezer fő). A magukat szlováknak vallók lélekszáma, bár akkor is Pozsony volt a legnagyobb „szlovák” város, nem érte el a 12 ezret.

A helyi lakosság aggodalommal figyelte a hatalmi átrendeződést, s bár a '18 december 6-án elfogadott Barta-Hodža-féle, az ideiglenes államhatárt még többé-kevésbé etnikai alapon meghatározó demarkációs vonal magyar kézen hagyta a koronázóvárost, a korabeli visszaemlékezések szerint a helyiek már mély aggodalommal a szívükben ünnepelték a karácsonyt. Miután a város vezetőinek segélykérő levelei sorra visszapattantak a Károlyi-kormány képviselőiről, biztosra vették, csak idő kérdése, hogy városuk idegen uralom alá kerül.

holott a háborúban a monarchia ellen harcoló cseh(szlovák) légió katonái alig 48 órával Csehszlovákia kikiáltása után, már 1918. október 31-én megpróbálták megszállni a várost. Akkor a soproni hadapród iskola kamasz növendékei és a későbbi honvédelmi miniszter, Csatay Lajos egy tüzéralakulata megfutamította őket.

December végén, a Vix-jegyzék átvétele után a magyar kormány kivonta csapatait a Felvidékről, az első cseh(szlovák) katonák pedig, olasz antant-tisztek vezetésével, már január elsején felbukkantak Pozsony utcáin. A helyiek sokáig ideiglenes, a háború zűrzavarából adódó állapotnak tekintették a megszállást. Hetekig nem is került sor szervezett tiltakozásra, de a városlakók éreztették a csehekkel, nem látják őket szívesen.

„Az új állam hivatalnokait nem szolgálták ki az üzletekben, nem ment ki az asztalukhoz a pincér a kávézóban. Pozsony lakossága, németek, magyarok, szlovákok egyértelműen elutasították a megszállást” – magyarázza Brogyányi Mihály idegenvezető, Pozsony múltjának lelkes kutatója. Korabeli források ugyan beszámolnak kisebb-nagyobb atrocitásokról, verekedésekről, de egészen február elejéig viszonylagos nyugalom uralkodott. Az események azt követően gyorsultak fel, hogy a csehszlovák államhatalom Szlovákia igazgatásával megbízott szerve, a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium február 4-ével Zsolnáról Pozsonyba költözött.

Hógolyózásból sortűz

A hírre február 3-án általános sztrájk tört ki Pozsonyban. Vasutasok, postások, üzemi alkalmazottak szüntették be a munkát a helyi szociáldemokraták koordinálása mellett. Miközben a város vezetői próbáltak zöld ágra vergődni az új államhatalom képviselőivel,

Az antant megbízott parancsnokának jóváhagyásával tíz-tizenkétezer ember szorongott aznap a belváros utcáin. Paradox módon, tudjuk meg Brogyányitól, a város vezetése épp a sztrájkok ideiglenes beszüntetését kívánta bejelenteni, de az utcákat parancs ellenére ellepő cseh legionáriusok miatt a megmozdulás mészárlásba torkollott. Hogy miért, az a mai napig nem egyértelmű.

A pozsonyi Vásártér és a „Régi Vásárcsarnok” egy korabeli fotón. A képeslapot a pozsonyi sortűz kapcsán magyar, szlovák és angol nyelven is tematikus sétákat szervező, várostörténettel foglalkozó Pozsonyi Kifli Polgári Társulás szíves engedélyével közöljük.

Hógolyóval megdobált katonáktól, egy magyar zászló lengetése miatt agyonlőtt (más verziók szerint fáról leeső) kisfiú történetén át, Budapestről irányított államellenes összeesküvésig terjed a rendelkezésre álló magyarázatok skálája. Annyi bizonyos, hetek óta gyülemlő feszültség kulminálódott a véres tragédiában, az első puskalövés után pedig teljesen elszabadultak az indulatok. A városi tanács néhány nappal később összehívott rendkívüli ülésén felolvasott, majd egyhangúan elfogadott (!!!) határozati javaslat szövegét érdemes idézni:

„(...)a Heringes családnak amiatt kellett fenntartóját elvesztenie, mert az aggódó családapa az utcára lépett, hogy kis gyermekét haza vigye. Katonák minden ok nélkül lakósok nyitott ablakaiba, kapuiba lövöldöztek és békés polgárokat azon indokolással, hogy lakóházukból lövés történt lakásuk feldúlása után tömegesen és mint csakhamar kitűnt ártatlanul letartoztattak.”

A lövöldözés hírére helyszínre siető parancsnokukat, Riccardo Barreca olasz ezredest egyikük puskatussal leütötte. Huszonhárom ember súlyosan, százan (más források szerint ötszázan) könnyebben sérültek aznap, hat pozsonyi lakos pedig holtan maradt a „Régi Vásárcsarnok” előtti téren. Heringes (máshol: Haringás) Ferenc 37 éves szabómester, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Kováts György 28 éves hadirokkant, Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Soós Angéla 37 éves városi alkalmazott, Albrecht Károly 21 éves hazabocsátott tengerész. Záborszky Gyula pár napra rá, már kórházban hunyt el, míg a szlovák származású Škoda József  hetekkel később halt bele az öldöklésben szerzett sérüléseibe.

A temetés napja

A történtek mélyen felháborították a város lakosságát. Az áldozatokat nyilvánosan felravatalozták. A gyászmenet újabb tömegdemonstrációvá alakult. Négy nappal a tragédia után, február 16-án 20-22 ezer ember tolongott a pozsonyi utcákon. Az újabb tragédia végül elmaradt, de a nap így sem ért véget tragédia nélkül.

Hubert Károllyal, mert azt hitte, a fiú kővel akarja megdobálni (más források szerint úgy vélte, a fiú a fenekét mutogatja a katonáknak, miközben az a cipőjét kötötte). Kubalíkról az ügyet vizsgáló csehszlovák titkosrendőr később azt írta, meggyőződése szerint a férfi „nem volt teljesen normális”. Hubert Károlyt később a sortűz áldozataival közös sírba temették Pozsony azóta megszűnt, virágvölgyi temetőjében.

Az egyik pozsonyi lap, a Híradó a temetés után néhány nappal még két agyonlőtt helyi lakosról beszámolt, egy kenyérért sorban álló anyáról és egy másik kisfiúról, de ezek az állítások később ellenőrizhetetlennek bizonyultak.

Egyetlen esemény, sokféle olvasat

A szemfülesebb olvasóban felmerülhet a kérdés, a dátum miért szlovákul szerepel az első csehszlovák köztársaság idején állított emlékművön. A kérdés megválaszolása a szlovák-cseh-magyar viszony egyik legérdekesebb emlékezetpolitikai témájához visz minket közelebb.

Az áldozatok emlékműve. Forrás: Brogyányi Mihály archívuma.

Érdekes módon a „véres szerda” eseményeit a két háború közti Csehszlovákiában nem hallgatta agyon a hatalom, inkább saját képére formálta a történteket. A korabeli sajtó még Magyarországról irányított provokációról írt, majd a két világháború között 100%-ban szociáldemokrata megmozdulást kreáltak a tragédiából. Ezt a narratívát, az egészet még inkább munkásmozgalmi irányba tolva, a kommunista Csehszlovákia is átvette. Hogy a történteknek bármi köze lett volna a megszálláshoz, természetesen fel sem merülhetett. Brogyányitól tudjuk, hogy a virágvölgyi temető felszámolását követően az emlékművet és a sortűz halottjainak maradványait a hatvanas években átszállították a csalogányvölgyi temető „VIP-parcellájába”. A véres szerda áldozatai ma alig néhány méterre pihennek az egykori első titkár, Alexander Dubček földi maradványaitól.

– mondja a Mandinernek a Magyarországon is ismert szlovák történész, Falath Zsuzsanna.

A várpalotai Trianon Múzeum kutatója megjelenés előtt álló tanulmányában azt írja, igaz ugyan, hogy a február 3-án kezdődő sztrájkokat gazdasági érdekek motiválták (elsősorban a Károlyi-kormány által kiutalt állami bérek és támogatások megőrzése), de a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium vezetőjéhez, Vavro Šrobárhoz eljuttatott követelések között ott volt az anyanyelvi oktatás, a német és magyar utcanévtáblák, valamint a német és magyar sajtó megőrzésének igénye is.

„A magyar, szlovák és német lakosság az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy Pozsony a cseheké lesz. A szlovák történészek ma már egyáltalán nem beszélnek róla, de a helyi szlovákok a magyarokkal együtt tiltakoztak a cseh megszállók ehol a katonaság provocatióval akarja fegyveres beavatkozását megokolni, a felhozott ok minősége a visszatorlás rettenetességét nem mentegetheti. Katonák a csoportosulások színhelyétől messze fekvő utcákon békésen haladó polgárokra is lövöldöztek.”

Egy éretlen állam

Miközben a közép-európai történészszakma intenzíven kutatja saját országa múltját és történelmi bűneit (ahogy magyar példákból látjuk, helyenként önsorsrontással határosan), a szlovák közélet egyelőre képtelen a szembenézésre. Hogy miért, azt már Csáky Pállal próbáljuk megfejteni. Szlovákia korábbi miniszterelnök-helyettese, az MKP egykori elnöke és volt EP-képviselő azt mondja, 

„A csehek itt-ott már foglalkoznak a Beneš-dekrétumokkal, a szudétanémetek ellen elkövetett kegyetlenkedésekkel, a második világháború utáni tömeggyilkosságokkal. A szlovákok viszont nem vesznek tudomást saját bűneikről!” – mondja.

Valóban, a 100. évfordulóra megjelent szlovák írások (például a „történtekről" beszámoló hírügynökségi anyag, vagy a legolvasottabb szlovák napilapban megjelent történészi munka) következetesen „magyar nacionalista dalokat éneklő” és „magyar zászlókat lengető” lakosokat és „extrémista nacionalista provokációt” emlegetnek, némelyik még szegény Barecca ezredes leütését is a „csőcselék” nyakába varrja.

Csáky Pál szerint egyébként a közeljövőben nem várható változás. A szlovák közélet egyszerűen nem elég érett a szembenézésre. „Holott ebből éppen a szlovák profitálhatnának legtöbbet” – mondja, hiszen

„Még nagyon messze vagyunk ettől!” – jegyzi meg lemondóan.

S hogy közel leszünk-e valaha? Nem tudni! Addig maradnak a gyertyák, a koszorúk és a szalagok. No meg a csendes emlékezés.

Nyitóképen: a pozsonyi vár anno (fotó: Fortepan, Veszprém Megyei Levéltár)