A levegőtől a világűrig: így uralja Amerika az eget

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

Seregszemle cikksorozatunkban eddig Lengyelország, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Románia, Szlovákia, Szerbia, Finnország, Ausztria, Törökország, Izrael, Svájc és Svédország haderejéről írtunk. Most az Egyesült Államok kerül sorra!

Az Air Force kampányvideója

Nem lehet elégszer leírni azt az alapigazságot, hogy minden hadsereg az őt kiállító társadalom tükörképe. Fentiek miatt nem meglepő, hogy az első motoros repülésre (Wright fivérek), majd az első repülőgép fedélzeti felszállásra (Eugene Ely) is a többek között a vállalkozások szabadságára épült Egyesült Államokban került sor. Bár előbbit a katapult, illetve a sínek használata miatt sokan vitatják,

Fentiek miatt kifejezetten érdekes, hogy az első világháborút követően számos országban a szárazföldi erők és a haditengerészet után a harmadik önálló haderőnemmé váló légierő az Egyesült Államokban egészen 1947-ig US Amy Air Force-ként (USAAF), azaz a szárazföldi erőknek alárendelve működött. Önállóvá válása után logikus, bár a kisebb légierőkhöz szokott elemző számára meglepő módon a feladat jellege szerint két nagyobb parancsnokságra oszlott: a hadászatira (Strategic Air Command – SAC), és a harcászatira (Tactical Air Command – TAC). A SAC-hoz tartoztak a nehézbombázók, illetve később a rakétacsapatok, valamint a műholdak, míg a harcászati alá sorolódtak be a merev szárnyú repülőeszközök, a vadászbombázóktól a csatagépeken át a légi fölény célú alakulatokig. A már bemutatott módon a forgószárnyas eszközeik maradtak a szárazföldi erőknél az Army Aviation keretében, míg a haditengerészeti repülő alakulatok a légierőbe történő integrálásáról a 2. világháborút követő rövid vitát követően szintén maradtak haderőnemüknél.

Hogy a hasonló feladatok ellenére mégis milyen óriási különbségek tudnak lenni vadászgépek és pilóták között arra kitűnő példa egy a neten keringő videó. A légierő elsőnek leszálló F-16-osa egy szabályos, úgynevezett kilebegtetett, óvatos leszállást mutat be, amelyet a légibázisok sokszor 1-1,5 kilométeresnél is hosszabb kifutópályáján gond nélkül meg tud tenni. Ezzel szemben a másodiknak leszálló F/A-18 Hornet inkább becsapódik, mint leszáll, ugyanis

Fentiek miatt a légierő pilótáit repült órában, míg a hordozó pilótákat sikeres leszállásokban (is) mérik.

Jól jellemzi az amerikai légi- és tengerihatalom-centrikus gondolkodást, hogy ez a két terület az, amire érzékenyen reagál az amerikai politika, illetve szívesen nyúl ezen eszközökhöz az érdekei érvényesítésekor, elég csak a légtérzárakra vagy a szabad navigáció jegyében végrehajtott, sokszor provokatív tengeri műveletekre gondolni (Freedom of navigation).

Sőt, a fentiekre helyezett fókusz a szárazföldi doktrínákban is tetten érhető, ugyanis

(SEAD – suppression of enemy air defense), majd a légi uralom kivívása. Fentiek miatt például egy ellenséges katonai oszlop megtámadásakor az elsődleges célpontok mindig az önjáró légvédelmi eszközök.

Mielőtt rátérnénk a légi, majd a belőle kivált űrerő ismertetésére, még egy történetet el kell mondanom, amely sok szempontból kiegészíti a haditengerészet problémáiról írt soraimat. A hetvenes évekre már jelentős mennyiségű légiharc-tapasztalat gyűlt össze, többek között a vietnami háborúnak köszönhetően, és amikor elindult a 100-asnak nevezett (F-101 Voodoo, F-102 Delta Dagger, F-104 Starfighter, F-105 Thunderchief, F-106 Delta Dart), az ötvenes években tervezett sugárhajtóműves gépek leváltására szánt gépek fejlesztése. Bár meglepő módon sosem vett részt éles légi harcban, a légierő kitűnő képességű pilótája, John Boyd jelentős mértékben hozzájárult a hetvenes évek meghatározó típusai közül többnek a létrejöttéhez. A későbbi ezredes nemcsak képes volt 40 másodperc alatt kiindulási pozíciótól függetlenül bárki mögött tüzelési pozíciót felvenni (!), hanem energia-manőverezés elméletének matematikai alátámasztásával létrehozta a modern légi harc elméleti alapjait is. Az már csak a hab volt a tortán, hogy saját (és az ász vadászpilóták többsége által alkalmazott) módszerét kielemezve leírta az OODA hurkot, azaz döntéshozatali mechanizmust. Az Observation-Orientation-Decision-Action, azaz

És hogy ez miért fontos? Nos, Boyd tanácsadóként működött közre a fejlesztésekor még Blue Birdnek (Kék Madár) nevezett F-15 kifejlesztésében, és a két hajtóműves, légifölény-orientált vadászgép 2 Mach felett csúcssebességével, valamint 1,0 feletti tolóerő/tömeg (thrust to weight -TWR) arányával az energia-manőver elképzelést minden ízében megtestesítő eszközzé vált. Ez utóbbi arány egyébként azt jelenti, hogy az F-15-ös legtöbb változata a legtöbb harci terhelés mellett képes a függőleges, rakétaszerű emelkedésre is, mivel sugárhajtóműveinek tolóereje meghaladja a gép tömegét.

Megint csak Boyd érdeme, hogy a rendkívüli képességű, két hajtóműves, de meglehetősen drága gép mellett kiharcolta az olcsóbb és egyszerűbb, egy hajtóműves változatának megépítését is, amelyet

Egy szakkönyv értékelése szerint a jó-ha-van-kütyük (nice to have gadgets) kidobásával létrejött, letisztult koncepció alapján megépített egy hajtóműves, ezért olcsóbb Falcon pont annyira képes, amire a modern légi harcban szükség van, és ez Boyd érdeme. Zárójelben jegyzem meg hogy a Falcon tolóerő/tömeg aránya is meghaladja az 1,0 értéket.

Külső szemlélőként és nyílt forrásokból tájékozódó elemzőként pontosan ez a gyakorlati tapasztalatot és elméleti tudást egy határozott személyiséggel elegyítő faktor az, amely az új nyugati haditechnikai eszközök fejlesztéséből hiányzik. Bár Boyd konfrontatív stílusa miatt megkapta a Dzsingisz John becenevet, a közreműködésével létrehozott eszközök sikerei egyértelműen kijelölték azt az irányt, amelyet érdemes lett volna követni. A high-low mix, azaz a csúcskategóriás, de drága, és az olcsó, de hatékony eszközök keveréke helyett napjainkra olyan, a követelmények folyamatos bővülése (mission creep) miatt csúszó fejlesztések jellemzik az amerikai fegyveres erőket, mint a hihetetlen karbantartási igényű F-35-ös, vagy a már említett túlsúlyos FFG-62 Constellation program. Pedig a modern Boyd ott van valahol a rendszerben, csak meg kellene találni.

Rátérve az amerikai légierőre: a hivatalosan a légierő államtitkára által irányított szervezet a szárazföldi erőkhöz hasonlóan feladat szerinti parancsnokságokra, illetve a számozott légi hadseregekre oszlik amelyek egy adott földrajzi területért, ritkábban adott feladatért (pl. kiberhadviselés 16. légihadsereg – 16th air force) felelnek. A légi hadseregek alá ezredek (wing) és századok (squadron) vannak rendelve.

A kritikák ellenére az amerikai (és a legtöbb NATO-) haderő

Példának okáért egy 2022 májusi jelentés tiszta és egyértelmű képet ad a légierő által üzemeltetett típusok számáról és hadrafoghatóságáról. A Heritage Alapítvány honlapján elérhető számok szerint a US Air Force összesen 32 század aktív, azonnal bevethető vadász századdal rendelkezik, amelyek az alábbiak szerint oszlanak meg: 11 darab F-16-os (vegyesen együléses C és kétüléses D változatok) vadászbombázó, 6 darab F-15E vadászbombázó, 2 darab F-15C légifölény-, 4 darab F-22 légifölény-, 5 darab F-35 vadászbombázó, és 4 darab A-10 csatarepülő.

Fenti egységekben 51 és 73 százalék közötti a hadrafoghatóság, a legalacsonyabb az F-22-es lopakodóknál, míg a legmagasabb az A-10-es csatarepülőknél, a többi típusnál 70 százalék körüli. Ez a májusi állapot szerint az jelenti, hogy a légierő közel 5 000 darabos teljes állományából 942 volt az első vonalbeli aktív alakulatoknál szolgálatot teljesítő repülőgép, amelyekből 634 volt május 11-én hadra fogható.

Érdekesség, hogy átlagéletkoruk a modern F-22-esek (16 év), és F-35-ösök (5 év) kivételével 30 év vagy afeletti volt. Az A-10-esek 41 éves átlagéletkoruk ellenére is a legmagasabb hadrafoghatóságot produkálták, azt hiszem ez sokat elmond a csúnyasága miatt varacskos disznónak (Warthog) nevezett típusról. Jelen sorok szerzője is ezen a néven ismeri, ezért külön utána kellett nézzek, hogy a hivatalos neve egyébként Thunderbolt II. Még egy érdekesség, hogy az összesen 186 F-22A-ból 28 kizárólag kiképzési célokat, míg 16 fegyverfejlesztési és tesztelési feladatokat lát el, így a 142 a légierő teljes állománya. A-10-ből 281, F-15C/D-ből 186, F-16 C6D-ből 889, és F-35-ből 376 darab van rendszeresítve, az eltérést a Légi Nemzeti Gárda és a tartalékállományú repülőgépek okozzák. A modern lopakodó gépekből mindössze egy-egy század (összesen típusonként 20 darab) szolgál a Nemzeti Gárdánál.

amely páratlanul hosszú idő. A jelenleg 76 darab szolgálatban álló B-52H közül 58 aktív, míg a változtatható szárnyállású B-1B Lancerből, illetve a lopakodó B-2 Spiritből 45 illetve 20 áll szolgálatban, tartalék nélkül.

A szállítógépek területén az USAF 20 aktív és 16 tartalékban tartott gigantikus C-5M Galaxyval rendelkezik, a 222 C-17 Globemasterből 146 aktív, 50 a Nemzeti Gárdánál repül, míg 26 a tartalékban áll. A légcsavaros C-130-as H és J változataiból 279 van szolgálatban 114 aktív, 113 a Nemzeti Gárdánál, és tartalékban 52 található. A kisebb szállító, illetve speciális feladatú gépet a drónokkal együtt felsorolni is sok lenne.

A 328 ezer aktív és 69 ezer tartalékos katona, a 110 ezer nemzeti gárdista és 152 ezer főnyi civil állomány nemcsak az összesen 5 ezer darab feletti repülőeszközt üzemelteti, hanem a 406 szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétát is. Mivel a bombázókról bevetett atomfegyverek is idetartoznak, ezért

Ez utóbbi harmadik eleme, a haditengerészet rakétahordozó tengeralattjáróira telepített rakéták.

Space Force

És ha már a rakétáknál tartunk, térjünk rá a legfiatalabb amerikai haderőnemre, az űrerőre. Trump elnök sokakat meglepett, amikor 2019-ben a légierőről leválasztva a műholdakat és az űreszközöket létrehozta a United States Space Force-t. Az erős sci-fi áthallásokkal rendelkező új haderőnem messze a legkisebb, és mintegy 8 400 katona mellett

A USSF alá vannak besorolva a GPS-rendszer műholdjai éppúgy, mint a műholdas kommunikációs és előrejelző rendszerek, vagy éppen a kémműholdak tucatjai.

Az erős Star Trek-beütést hordozó, nyíl alakú delta jelkép az űrerő szimbóluma, amely egyben az alakulatok neve is. Így például az Űr Delta 1 (Space Delta 1) a kiképzésért felelős, az Űr Delta 2 az űrforgalom figyeléséért, és például az Űr Felbocsátás Delta 45 (Space Launch Delta 45), az egyébként közismert kaliforniai Vanderberg légitámaszpont „fedőneve”, azaz hivatalos megnevezése.

Talán sokan tudják, hogy Steve Carell főszereplésével hamar elkészült a Space Force című vígjátéksorozat, amelynek kifejezetten vicces első évada találóan, ha nem is pontosan mutatja be egy teljesen új haderőnem első időszakát.

A szintén a légierő államtitkára alá tartozó szervezettel kapcsolatban további komolytalan kérdések is felmerültek. Példának okáért, ha az amúgy a közlegény (private) helyett védelmezőnek (guardian) nevezett legénységi állományt támadó űrbéli küldetésekre küldik, megilleti-e őket a Bolygó neve a halálban és a Warhammer 40 000 sci-fikben használt gyarmati tengerészgyalogos (colonial marine) vagy űrgárdista (space marine) elnevezés.

Komolyra fordítva a szót: a világ legerősebb légiereje (és ez most itt nem túlzás), valamint a kissé komikus űrhaderő olyan fölényt jelent az Egyesült Államoknak, amelyek segítségével

Ráadásul ezen a területen a másik két haderőnemet sújtó elavulás, vagy éppen a lassú, esetleg kudarcba fulladt fejlesztések sem jellemzőek, így továbbra is döntő mértékben hozzájárulnak az USA katonai fölényéhez.

Az amerikai űrhaderő kampányfilmje

Fotók: Wikipedia