Érdemes-e találgatni a magyar pápáról?

Akár a magyar bíboros, Erdő Péter is esélyes a pápaságra – írta nemrég az egyik vezető brit katolikus lap, a Catholic Herald annak ellenére, hogy a legfőbb utódjelöltnek évek óta a fülöp-szigeteki Luis Antonio Taglét emlegetik. A találgatásról a magyar média is beszámolt. A nemzetközi sajtóban időről időre megjelennek ilyesfajta hírek, melyek komolysága a szenzációhajhász bulvártalálgatásoktól kremlinológiai típusú, akár bennfentes információkra is alapozott elemzésekig is terjedhet. 

Hogy miért épp most került újra elő a téma, annak több oka is lehet a nyári uborkaszezon beindulásán túl. De valójában már Ferenc pápa pontifikátusának eleje óta fel-felbukkan egy-egy név, mint esélyes, vagy akár a pápa jelöltje. Az utóbbi időszakban

hiszen hirtelen lemondta július 2-7-re tervezett kongói és dél-szudáni útját ismeretlen időpontra halasztva azt, és egy ideje tolószékben mutatkozik (bár júliusi kanadai útját egyelőre nem mondták le, de az is veszélyben van).

Érdekes mód épp a Blikknek nyilatkozott egy vallástudós, aki szerint a pápaesélyesek találgatása a lottózáshoz hasonlít, ráadásul tapintatlanság a regnáló egyházfővel szemben; bár ez nem csoda egy olyan korban, ami nem tiszteli sem az élet kezdetét, sem az utolsó szakaszát. 

Nézzük, milyen a pápa egészségi állapota, mi lehet a közelgő lemondásáról szóló szóbeszéd hátterében, és kik voltak „papabilék” a média szerint az előző konklávén!

Vajon lemond-e a pápa?

A pápa a nyár végére, augusztus 27-re konzisztóriumot hirdetett, ahol 20 új bíborost kreál majd, akik közül 16-an pápaválasztók lesznek.

mivel a konzisztórium másnapján, augusztus 28-án Aquilában meglátogatja V. Celesztin pápa sírját, márpedig ő volt az, aki 1294-ben, rövid pontifikátusa után lemondott; sőt XVI. Benedek is ellátogatott a sírjához. 

Ami a pápa egészségi állapotát illeti: Ferenc évtizedek óta egy tüdővel él, ami önmagában még nem nagy probléma. De hajlott kora mellett isiászban (ülőideg-zsábában) is szenved, azaz krónikus izomgyulladása van, emiatt ízületi fájdalmai vannak, hiszen ez az egyik legnagyobb ideg gyulladását jelenti, mely főleg a lábakba és a derékba sugárzik ki. Tolószékbe ugyanakkor nem az isiász, hanem a a jobb térdében jelentkező porckorongkopás kényszeríti, ami úgyszintén krónikus ízületi betegség. Ha mindez nem lenne elég, nemrég vastagbél-műtéten esett át. Ráadásul a térdműtét ötletével kapcsolatban a pápa állítólag elutasító, mivel előzőleg szervezete rosszul reagált az érzéstelenítésre.

Azon elképzeléseknek viszont, miszerint elődje sírjának meglátogatása az egyházfő romló egészségi állapota következtében bekövetkező lemondásának előjele, ellentmond több minden is.

A látogatás oka ugyanisa Perdonanza Celestiniana jubileumának, a Celesztin által alapított „megbocsátás fesztiváljának” szól, hiszen Ferenc pápa ennek megnyitójára érkezik, és találkozik a 2009-es földrengés áldozataival is. Annak idején Benedek pápa is a földrengés helyszínére látogatván kereste fel elődje sírját. XVI. Benedek 2009-es látogatása után még négy évig egyházfő maradt, csak 2013-ban mondott le. Nem valószínű, hogy már 2009-ben tudta, hogy le fog mondani, ráadásul, mint említettük, elsősorban nem V. Celesztin sírjához ment, hanem a földrengés áldozataihoz. Persze lehetséges, hogy az utóda a hasonló forgatókönyvet már tudatosan, „Aquila-kódként” arra használja, hogy előkészítse lemondását – de arra is, hogy elterelje a figyelmet, és alaptalanul gerjesszen találgatásokat esetleges lemondásával kapcsolatban. 

Arra is érdemes rámutatni, hogy ugyan XVI. Benedek egészségi állapotára hivatkozva mondott le, az elemzők ezt kétségbe vonták, és inkább egyházpolitikai taktikai lépésnek tekintették azt. Ahogy mondani szokás,

ahogy tette azt például éveken át a 19-20. század fordulóján XIII. Leó. De emlékezhetünk Szent II. János Pálra is, aki kifejezetten példaként szerette volna állítani saját szenvedését mások elé.

A Szent Péter-tér (Alberto Pizzoli / AFP)

Mire lehet jó egy pápai lemondás?

Egy esetleges lemondás a XVI. Benedek által teremtett kortárs precedens ellenére sem volna bevett, szokványos dolog. A pápa rossz egészségi állapotán túl indokolható volna reformer szándékokkal: egyrészt hogy a szentatya rá akar mutatni, hogy a pápa is ember és vannak korlátai; másrészt hogy át akarja alakítani a pápai tisztségről alkotott képet azzal, hogy „nyugdíjba küldi” magát, és ezzel kitölthető hivatali időként demisztifikálja az egyházfői szerepet; Krisztus helytartójának pozícióját a modern hivatalnokokéhoz, mondjuk az ENSZ-főtitkáréhoz közelítve, segítve az egyház decentralizációjára és a pápaság szerepének visszaszorítására vonatkozó állítólagos törekvéseit. 

A pápa szelleme így ott lebeghet az utódát megválasztó konklávé felett (melyen ugyan részt nem vehet), ezzel is arra terelve a bíborosokat, hogy neki kedves, az ő irányvonalát követő utódot válasszanak. 

E két állítás ugyanakkor könnyedén ki is kezdhető: Ferenc pápa valójában centralizált, a korábbinál abszolutisztikusabb módon használta egyházfői hatalmát, rövid pórázon tartva a püspöki karokat, sokkal inkább beleszólva az informális viszonyokba, mint elődei. Azt a kiegyensúlyozott kinevezési gyakorlatot sem vitte tovább, amelyet két elődje képviselt: Szent II. János Pál és XVI. Benedek az egyházban lévő, eltérő hangsúlyokat képviselő irányzatok mindegyikéből neveztek ki bíborosokat, nagyjából fele-fele arányban, esetleg minimális eltéréssel, de Ferenc szinte csak olyanokat nevez ki, akiktől az reméli, többé-kevésbé az ő irányvonalát képviselik. Akárhogy is, az „utódkinevezési” törekvések ritkán járnak sikerrel. 

A konkávé szabályai

A pápákat – az Index szóhasználatával szemben – nem „kinevezik”, mivel nincs felette senki, hanem választják; mégpedig mindenféle kampány nélkül, a bíborosi testület gyűlésén, a konklávén.

választott uralkodóval, akit a „kinevezett arisztokrácia”, azaz a bíborosi testület választ.

A bíborosoknak, az „egyház hercegeinek” legfőbb feladata a tanácsadás, azaz ők alkotják a pápa tanácsadó testületét, és az egyházfő nevezi ki őket. Persze a gyakorlatban a helyzet árnyaltabb, de lényegében ez a helyzet. 

A konklávék zárt tanácskozások, elvileg a bíborosok a konklávé ideje alatt nem juthatnak külső információkhoz, és nem is juthat ki onnan belső információ. Az utóbbi azért általában megtörténik – a konklávé után, bár ezen információk hitelessége megkérdőjelezhető.

Elvégre a pápaválasztói eskü része a következő kitétel: „megígérjük és esküszünk rá, hogy a legnagyobb hűséggel fogjuk őrizni mindenkivel, klerikusokkal és laikusokkal szemben egyaránt mindannak titkát, ami bármi módon kapcsolódik a Római Pápa megválasztásához, ami a szavazást közvetlenül vagy közvetve érintve a választás helyszínén történik; semmiképpen nem fogjuk megszegni e titoktartást sem a választás alatt sem az új pápa megválasztása után, kivéve, ha arra maga a pápa kifejezetten engedélyt ad; mindezt azért, hogy soha ne adjunk alkalmat vagy kedvezést bármilyen beleszólásnak, ellenzésnek vagy bármi más beavatkozásnak, mellyel bármilyen rendű vagy rangú világi hatóság, csoport vagy személy akarná befolyásolni a Római Pápa megválasztását.”

Ferenc pápa (Fotó: MTI/ EPA-ANSA/ Angelo Carconi)

II. János Pál leszögezte:

odaígérjék szavazatukat vagy határozatokat hozzanak e kérdésről magánösszejöveteleken”; tilos a szövetségek kötése, a megegyezések, ígéretek adása és kötelezettségek vállalása, melyet valaki esetleges megválasztása esetére fogad, vagy a közös megegyezések és megállapodások.

Mindenkit, aki ilyet tesz, magától beálló azonnali kiközösítés (latae sententiae) sújt. Azt azonban nem kívánta megtiltani a szent előd, „hogy széküresedés esetén eszmecseréket folytassanak a választásról”. 

 A konklávé lefolyását és a pápaválasztás szabályait legutóbb Szent II. János Pál szabályozta 1996-ban, az Universi Dominici Gregis kezdetű enciklikájával, amit kicsit módosított XVI. Benedek. Ennek elején János Pál leszögezi: „Az új fegyelem megfogalmazásában, bár tekintettel vagyok korunk követelményeire, gondosan ügyelek rá, hogy lényegesen ne térjek el az eddig érvényes bölcs és tiszteletre méltó hagyománytól.” 

XVI. Benedek eltörölte azt a II. János Pál által tett kivételt, hogy ha sokáig nem születik kétharmados döntés, akkor egyszerű (50 százalék plusz egy szavazatos) többséggel is lehet pápát választani. XVI. Benedek módosítása értelmében mindenképp szükséges a kétharmados többség, viszont ha 33 szavazás után sincs ilyen, akkor ezután csak az addig két legtöbb szavazatot kapott bíborosra lehet szavazni. A konklávé első napján egy szavazást lehet tartani, a többin maximum négyet: kettőt délelőtt, kettőt délután. Ha három napig nincs új pápa, akkor egy nap szünet jön, amikor a bíborosok imádkoznak és elmélkednek, s ezután folytatják. Ezután hét szavazásonként, ha nincs eredmény, újabb reflexió következik, és ha összesen 21 szavazási kör után sincs eredmény, újabb reflexiós nap következik. Ezzel van meg a 33 kör, ezután lehet csak két névre szavazni.

A pápaválasztó bíborosok száma jelenleg 120-ban van maximalizálva: pápaválasztó az, aki a pápa halálának napján még nincs nyolcvanéves. Ha ugyanakkor ezen bíborosok száma túllépi a 120-at, részt fognak venni a konklávén. Jelenleg 208 bíboros van, ebből 116 pápaválasztó, akikhez nyár végétől csatlakozik újabb 16 –

2013-ban, a Ferenc pápát megválasztó konklávén vele együtt 116-an vettek részt, és a tilalom ellenére utólag kiszivárgott hírek szerint végül 84-en szavaztak rá. A választás mindösszesen két napig tartott.

Az is felmerült, hogy az egyházon belül progresszívnek tartott, 1999 óta létező „Sankt Gallen-i maffia” – ahogy Godfried Daneels belga bíboros nevezte – elkövette a II. János Pál által tiltott előzetes koordinációt a svájci városka püspöke által rendezett találkozókon. Ennek prominens tagjai között ott volt Walter Kasper német, Cormac Murphy-O'Connor brit, Achille Silvestrini azóta elhunyt olasz bíboros is. Ugyanakkor nem tudni, pontosan mi történt az üléseken, és az informális csoport azon túl, hogy ellenezte Joseph Ratzinger pápaságát, aktívan szervezkedett-e José Bergoglio megválasztása érdekében vagy sem. 

A Szentlélek szerepével kapcsolatban XVI. Benedek úgy fogalmazott: „Nem mondanám, hogy a Szentlélek választ pápát. Azt mondanám, hogy a Szentlélek nem irányítja közvetlenül a dolgokat, hanem inkább mint egy jó oktató, hagy nekünk teret, szabadságot, anélkül, hogy teljesen elhagyna minket. A Szentlélek szerepét sokkal rugalmasabban kell érteni, nem úgy, hogy közvetlenül diktálja nekünk, hogy kire szavazzunk.”

Papabilék 2013-ban

Pápának

de 1271 óta csak bíborost választanak. A média általában felméri, milyen nemzetből, melyik kontinensből hány bíboros van, hogy milyen irányzatok, frakciók mutathatóak ki a testületben, és persze rendszerint felveti, hogy szükség lenne például afrikai pápára. Tehát a média többnyire kvóta- és ideológiai alapon mérlegel. Szokás még egy pillantást vetni a kurális (vatikáni) és nem kuriális bíborosok közti arányra, s megnézni, mennyi az olasz. Jelenleg leginkább a „Ferenc pápát követő” és vele „szemben álló” bíborosok arányát igyekeznek mérlegelni, illetve a kontinentális kvótákat figyelik. Mindez azonban félrevezető lehet, hiszen az egyéni kvalitások talán fontosabbak; ahogy az is, milyen habitusú, fókuszú pápára van épp szüksége az egyháznak.

A misztikus „nemzetközi közvélemény”, leginkább a liberális globalista média régóta emlegeti, hogy ideje egy afrikai pápának. Ezzel együtt pedig liberális reformpápát is szeretne (már amennyire van liberális az egyházban). Nos, az utóbbi évtized papabile afrikai fekete bíborosai, Francis Arinze és Robert Sarah meglehetősen konzervatívok voltak. Az afrikai egyház sokkal konzervatívabb, mint a nyugat-európaiak, tehát

Arról nem is beszélve, hogy az egyházon belüli reformszárny sem politikai értelemben liberális: a minap a Ferenc pápa háziteológusának számító Walter Kasper éppúgy üdvözölte az amerikai Legfelsőbb Bíróság abortuszt tagállami szinte visszautaló, a baloldal által elítélt döntését, mint a tradicionalista-konzervatív Raymond Leo Burke.

A huszadik század második felében XXIII. János (1958), I. János Pál (1978) és II. János Pál (úgyszintén 1978) sem volt papabile, azaz nem voltak ott a megválasztásra lehetségesnek tartott bíborosok listáján. Ratzinger és Bergoglio ugyanakkor papabilék voltak, de sok más bíboros között; bár

ahogy 2005-ben hajlott kora miatt Ratzingert sem.

XVI. Benedek (Fotó: GABRIEL BOUYS / AFP)

A 2013-as konklávé idején mi is összefoglaltuk a latolgatás korlátait, de a papabiléket is ismertettük. Érdekes visszaolvasni akkori gondolatmenetünket. Akkor a mainstream média és a fogadóirodák kedvence volt sokáig Peter Turkson ghánai bíboros, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának elnöke, aki ugyanakkor a konzervatívabbak közé tartozott, és valójában inkább középmezőny lehetett. Odilo Pedro Scherer német származású Sao Paolo-i érsekről azt írták az olasz lapok, hogy ő lehet az olaszok jelöltje. Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsa akkori elnökének neve is forog a sajtóban, aki annak a Bertone bíboros államtitkárnak volt az embere, akit akkoriban nem nagyon kedvelt senki. Christoph Schönborn bécsi érsek neve is felmerült, azonban ő Ravasihoz hasonlóan időnként afelé változtatta a véleményét, amerre a széljárás vitte azt. Óscar Andrés Rodríguez Maradiaga bíboros, a Nemzetközi Karitász elnöke neve is felmerült.

Az akkor a Reuters által emlegetett, 65 éves brazil, Joao Braz de Aviz a a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja vezetője többé-kevésbé már alkalmatlan volt feladata elvégzésére, és a felszabadítás teológiájának képviselőjeként gyakorlatilag nem volt esélye. Felbukkant még a kanadai Marc Oullet neve, aki inkább ratzingerista volt, említették Timothy Dolan New York-i, Donald Wuerl washingtoni és Sean O'Malley bostoni érseket is. Papabile volt az argentin-olasz Leonardo Sandri, Angelo Bagnasco genovai érsek, az olasz püspöki konferencia elnöke; és valamiképp mégis papabilének emlegették az inkább esélytelen, tradicionalista srí lanka-i Malcolm Ranjithot és az amerikai Raymond Leo Burke-öt.

A „futottak még” kategóriában akkor is, és 2005-ben is feltűnt Erdő Péter neve.

Akkor úgy tartották, hogy

akinek valóban nagy volt a befolyása, és centralista konzervatívnak volt mondható. Ahhoz képest, hogy az egyik legesélyesebbnek tartották, nem futott be. 

Már akkor papabilének volt kikiáltva Tagle is, ugyanakkor még túl fiatal volt, és nem valószínű, hogy évtizedekre pápát akartak választani a bíborosok. Mindenesetre Tagle tagja volt a II. Vatikáni Zsinat történetét monumentális sorozatban feldolgozó, úgynevezett bolognai iskolának, amely azonban azt az álláspontot képviseli, hogy a zsinat törés volt az egyház történetében. Ez éppen ellenkezője XVI. Benedek egyik legfontosabb alaptézisének. Tagle az abortusz és számos más kérdésben kifejezetten konzervatív, stílusban viszont laza, szociális kérdésekben pedig progresszív bíboros, és ugyan a ferenci vonalhoz sorolják, de nem nevezhető egyértelműen valamiféle „liberálisnak”. 

A kiszámíthatatlanság netovábbja

Szokás emlegetni a római mondást, miszerint aki pápaként megy be a konklávéra, bíborosként jön ki onnan. Csakhogy még ez sem igaz. A dolog teljesen kiszámíthatatlan. Az előző kétszáz év 14 pápájából hét volt papabile és hét volt nagy meglepetés, azaz nem papabile. Valamint legalább nyolc nagyon esélyes papabile nem lett pápa.

Azaz semmilyen ökölszabály nem alkalmazható biztosan.

A második, II. János Pált megválasztó 1978-as konklávén Giuseppe Siri bíboros, akkori genovai érsek, a konzervatív tábor favoritja például azzal puskázta el a megválasztását, hogy adott egy interjút, amiről úgy volt, hogy a konklávé közben vagy után jelenik meg, és nem olvashatják a bíborostársai, de végül megjelent a konklávé előtti utolsó pillanatban. Ebben a II. Vatikáni Zsinat két hangsúlyos pontját, a püspöki kollegialitást és a püspöki szinódus intézményét kritizálta. A küzdelem sokáig mégis közte és Giovanni Benelli (a Vatikán Kissingere) közt folyt, mígnem

A Habemus papam után az amerikai kommentátor a nevét sem tudta kimondani Karol Wojtyłának, aki VI. Adorján (1522-23) óta az első nem olasz pápa volt. Azóta Szent II. János Pál neve kitörölhetetlenné vált a történelemből.

Ismereteink szerint Bakócz Tamás esztergomi érsek, akit 1500-ban VI. Sándor pápa kreálta bíborossá, nagy esélyesként vett részt az 1513 márciusában, II. Gyula pápa halála után összeülő konklávén. Állítólag egészen az utolsó szavazási fordulóig vezetett, amikor is végül mégsem ő, hanem Giovanni di Lorenzo de' Medici bíboros szerezte meg a többségi támogatást, aki a X. Leó nevet vette fel. Ez is mutatja, hogy a legesélyesebb papabile is elbukhat, akár az utolsó pillanatban is.

Izgalmas tehát, hogy kik és miért lehetnek esélyesek a pápai címre, de aki a szórakoztatáson és a vatikáni viszonyokra vonatkozó tájékozódáson túl semmit ilyesmit nem érdemes biztosra venni, sőt tudnunk kell, hogy a papabilés találgatások gyakran kifejezetten félrevisznek. Talán a bíborosok közti viszonyokat meg lehet ismerni a papabilés híradásokból, de ezek semmiféle biztos vagy akár valószínű találgatásra nem adnak garanciát. 

Nem látunk bele a bíborosok fejébe. A Szentlélekébe pedig pláne nem.
 

Nyitókép: TIZIANA FABI / AFP