a főtér közelében dolgozó, elegáns hölgyektől a „szennyes, piszkos odúkban” váró nőig minden elérhető.
Doros Gábor 1930-as becslései szerint a húszas években körülbelül 16 ezer prostituált dolgozott Magyarországon. A számot kontextusba helyezi, hogy a „prostitúció-központként” látott Hollandiában 2010-ben 20 ezer prostituált dolgozott. Az 1920-as népszámlálás szerint Magyarország lakossága 7,6 millió fős volt, tehát ekkor minden 475 lakosra jutott egy prostituált.
A prostitúció bevételeiről hiányosak a források. 1921-ben egy aktus körülbelül ezer koronába került egy prostituálttal. Keveset tudunk a bordélyok bevételéről, ám Prohászka – a MELE elnöke – 1919 júliusára – azaz a kommün utolsó hónapjaira vonatkozó – feljegyzése szerint ekkoriban egy átlagos bordély 470 ezer korona bevételt termelt egy hónapban, a korszak nyomorát tekintve ezt hatalmas összegnek kell tekinteni.
Mindez szöges ellentétben állt a korszak keresztény önképével. Prohászka naplójában arról írt, hogy a magyar férfi „a prostitúciót úgy veszi igénybe, mint a kávéházat” (megjegyzését a napló Horthy-kori kiadásából szemérmesen kihúzták). Bár sora a kommün alatt íródott, Bangha Béla jezsuita páter 1921-es kritikája már vitathatatlanul az ellenforradalmi korszakot írta le:
„Virágzik köztünk a prostitúció”.
Müller Antal, a Keresztény Községi Párt társelnöke felháborodva állapította meg, hogy ha egy külföldi megkérdezné Budapesten, hogy „hol is vannak a keresztény reneszánsz alkotásai”, „vajmi keveset tudnánk felmutatni”, mert „ma Budapest képe, a keresztény kurzus 14. vagy 15. hónapjában úgy fest, hogy a [prostituáltak] nemcsak az est beálltával merészkednek az utcára kijönni, hanem fényes nappal, déli 12 órakor és 1 órakor, amikor iskolás gyermekeinket az iskolákból haza engedik [...] A kapualjak, az utcák el vannak állva a kéjnőktől, akik a legdrasztikusabb kifejezésekkel illetik még a feleségét karján vezető férjet [is]”.
A helyzetet nem csak Müller szélsőjobboldali fantáziája színezte ki. A szociáldemokrata Népszava 1921 nyarán több cikkben is foglalkozott a kérdéssel. Egyik cikke szerint a Rákóczi úton „zajlik a pesti szerelem vására [...] a járdákon asszonykaravánok: sápadt arcukon festék és kényszeredett mosolygás”. 1921-ben 1135 alkalommal büntettek meg prostituáltakat nyilvános szemérem elleni vétséggel – BTK 249§ – miatt, 1923-ban azonban már hatezer alkalommal. A helyzet nem változott később sem, hiszen az utcai szólítgatás jelenségét Doros a harmincas években is panaszolta, így felmerült a kérdés, hogy milyen állami intézkedések történetek a prostitúció visszaszorítására.
A kormány mindössze 1928-ban záratta be a bordélyokat,
és a húszas évek elején láthatóan még a kontrollált engedélyezés híve volt. 1920-ban belügyi utasításra több vidéki bordélyházat is nyitottak a nemibetegségek terjedésének korlátozása céljával, és a húszas évek közepére már Budapesten kívül minden törvényhatósági városban, és öt híján mind a 45 rendezett tanácsú városban – országos 74 helységben – működött bordélyház.
A bordélyok anyagellátását a közhivatalok leselejtezett eszközeinek – például szappan, tisztaszesz – átadásával 1920-ban belügyi rendelet segítette elő. Pedig a prostituált-kérdés rendezésére kétségkívül megvolt a szándék egyes radikális budapesti törvényhatósági tagok között. Müller a titkos prostituáltaknak, vagyis
„a nemzet megfertőzőinek” „faji szempontból” fontos kitelepítését (!) javasolta,
és helyette a bordélyok fertőtlenítését és határon túli menekülteknek adását javasolta. Ezen kívül a bejegyzett prostituáltak 50%-ától azonnal megvonta volna az engedélyt, és a tisztességes kereset után nem néző nőket kényszermunkára fogta volna.
A politikus beszédében külön kitért a nemi betegségeket terjesztő prostituáltakra, és való igaz, hogy prostituáltakhoz járni nem volt veszélytelen dolog. 1921-ben 793 felnőttprostituált került kórházba Budapesten szifilisz, kankó (gonorrea) vagy lágyfekély miatt, ez a szám azonban 1920-ban 1256, aztán 1923-ban 1923 volt, tehát tárgyévünkben csak ideiglenes visszaesésről volt szó. A 14-15 éves prostituáltak között is előfordult az előbbi két nemibetegség, melyeknek súlyos mivoltát jelzi, hogy 1921-’25 között több mint ezer gyermeket ápoltak Budapesten veleszületett szifiliszben vagy kankóban. Müller információi szerint azonban az illegális prostituáltak 60%-a szenvedett nemi betegségben. A prostituáltak életkörülményeit jelzi, hogy az 1921-ben a rendőrség által büntetett prostituáltak között 335-öt orvosi vizsgálat mulasztása és 279-et egyéb – például alkohol vagy kokain fogyasztása – miatt büntettek.
Mindezekből is látszik: a társadalmi közállapotok valósága és a keresztény erkölcsök erősítésének szándéka már száz évvel ezelőtt is konfliktusokat szült Magyarországon.
Nyitófotó: Horthy-korszakbeli bordélyhirdetés (via Tipo Budapest)
Válogatott irodalom:
Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben: A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata. Socio, 2015. 86–100.
Schreiber Emil: A prostitució. Budapest, Patria, 1917.
Doros Gábor: Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedelem ellen. Budapest, MELE, 1935.
Doros Gábor, Melly József, ’A nemi betegségek kérdése Budapesten. Második rész’, Budapesti Statisztikai Közlemények 61/2, 1930.
Prohászka Ottokár, ’Soliloquia’, I. köt. Budapest, Szent István Társulat, 1929.
Prohászka Ottokár. Napló. I–III. köt. Szerk. Felsővályi Ákos. Székesfehérvár, Prohászka Baráti Kör, 2011–2013. 391. Lásd online: http://www.ppek.hu/konyvek/Prohaszka_Ottokar_Naplo_1.pdf