„Zajlik a pesti szerelem vására” – így küzdöttek a szexiparral a Horthy-korszakban

A keresztény alapú politika egyik központi tétele máig a családvédelem – és a Horthy-korszakban is fontos kormányprogramként jelent meg a prostitúció elleni küzdelem. 

A prostitúciónak hadat üzenő Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen (MELE) egy még a dualizmusban alapította szervezet volt, melynek Prohászka Ottokár székesfehérvári katolikus püspök volt a társelnöke. Prohászka az ellenforradalom éveiben sem hagyott alább a prostitúció elleni küzdelemmel: 1920 év elején az Uránia Színházban tartott előadást képsorok vetítése mellett,

A MELE oszlopos tagja volt ezen kívül Doros Gábor székely orvos, több fajvédő szöveg szerzője. A MELE állami támogatást is élvező, keresztény egyházakkal szorosan együttműködő szervezet volt, mely otthonaiban 1921-től a rendőrség által illegális prostitúción kapott nőket elhelyezhették. 

Prohászka nem csak a MELE-n keresztül kötődött a nővédelemhez. Farkas Edith, Prohászka tanítványa 1908-ban alapította meg a Szociális Missziótársulatot. A budai születésű Farkas már 13 évesen batyuba gyűjtötte a ruhát a szegény gyerekeknek, a húszas években vagonlakókon, árva lányokon és prostituáltakon is segített.  

Rendjének tagja volt Slachta Margit is, a korszak talán legnagyobb hatású keresztényszociális nőpolitikusa. Slachta később a királykérdéshez és a rendszerhez való hozzáállásukban való nézeteltéréseik miatt szakított Farkassal, és a negyvenes évekre a nácizmus ellenfelévé és hivatalosan is elismert embermentővé vált, azonban ekkor még

Slachta már 1921-ben az amerikai szociálpolitika tanulságainak magyarországi bevezetése mellett kardoskodott, s mint írta, „a haladás tavaszának” kell „ajtót-ablakot nyitni”.

Ez alatt a választójog szélesítését, a nők politikai munkába való bevonását, a nyári és téli játszóhelyek létesítését, a szegény anyák számára melegedők, ruhák beszerzését, a neveltgyerek-felügyelet állami megoldását, az államilag támogatott tanszerbeszerzést és higiéniai oktatást értett – azaz

Azonban a nővédelem láthatóan nem tudott eltávolodni az antiszemitizmustól. A Slachta által szerkesztett Magyar Nő korabeli számaiban egymást érték a zsidózások: a lap arra szólította fel a nőket, hogy ne vegyenek zsidó lapot, máshol kifejtette, hogy a zsidóság „faji öntudata” „kizár minden asszimilációt”, és azt is közölte, hogy „nem törődünk vele, ha antiszemitizmusnak (...) nevezi önfenntartási ösztön[ünket] (...) a liberalizmus”.

A Magyar Nő egy helyütt a zsidóság önálló államba való kitelepítését is szorgalmazta. Hozzátehetjük, hogy Zsilinszky Endre (ekkor még a Bajcsy előnév nélkül) hasonlóan úgy vélte, hogy a zsidók „monopolizálták” a leánykereskedelmet. Mindez remekül mutatja, hogy

meggondolatlan megjegyzések alapján (lásd még a Mindszenty Józsefet érő friss, igaztalan vádakat). 

A prostitúciót az antiszemita propaganda egyértelműen a zsidósággal kötötte össze. A Kecskemét és Vidéke című fajvédő lap 1920-ban még csak arra utalt, hogy a leánykereskedelem „fajilag kezelt”, a keresztényszocialista Nép viszont 1922-ben már expliciten leírta, hogy csak zsidók üzemeltetnek bordélyt Magyarországon. 

Néhány évvel később a lap cikket közölt „A leánykereskedelem száz százaléka zsidó” címmel. A notórius fajbiológus Méhely Lajos pedig arról írt, hogy a nőket futtató bűnöző férfiak „az egész világon zsidók”, és még a maguk nőit is eladják. 

sem a „zsidó leánykereskedelem”, sem pedig a zsidó származású prostituáltak terén. Schreiber Emil budapesti helyettes rendőrfőkapitány, aki maga is zsidó volt, s akit 1920-ban nyugdíjaztak származása okán, a dualizmus utolsó előtti évében foglalta össze könyvben tapasztalatait a prostitúcióról, arra jutva, hogy a dualizmusban rendőrségi statisztikák szerint zsidó prostituáltak alig voltak. 

Véleménye nem volt elfogult: egy MELE-kiadvány szerint a harmincas évekig nőtt a prostituáltak száma, s 1912-1934 között a statisztikát tekintve – mely azokat a lányokat vizsgálta, akiken segített a szervezet – a prostituáltak 73,7%-a volt római katolikus, 15,5%-a protestáns és 4,4%-a zsidó.  A húszas években Budapesten bíróság elé citált kerítők pereinek levéltári irataiban egyetlen zsidó sem szerepel, csupán egy kerítőhöz írták fel, hogy „vallása: zsidóképű”.  Ráadásul a MELE indulását Lánczy Leó zsidó bankár finanszírozta, mely tény felett a fajvédő szociális ügy képviselői elegánsan átléptek. 

a jelenség – és annak konzervatív kritikája – végigkísérte a korai húszas éveket.

Giesswein Sándor pápai prelátus 1920 végén „fehér rabszolgaságnak” nevezte a lánykerítők magyarországi ténykedését,  Strausz István kormánypárti képviselő pedig 1925-ben kénytelen volt megállapítani, hogy „a leánykereskedelem nem pusztul ki a mi állami életünkből, úgy látszik, nagy szégyenünkre állandó marad”.  

Míg 1920 év végén 1717 bejegyzett prostituált dolgozott Budapesten, addig 1921-ben már 2002, összesen 18 bejegyzett bordélyházban. A pontos szám azonban nem ismert, mivel a prostituáltak többsége titokban űzte tevékenységét. A legtöbb prostituált a VI-VIII. kerületekben dolgozott. A titkos prostituáltak számához némi adatot szolgáltat, hogy 1921-ben az erkölcsrendészet razziák során 949 prostituáltat állított elő, három évvel később pedig már 2200-at. A titkos prostituáltak 55%-a 19-21 év közötti lány volt 1921-ben, de akadtak 13 évesek, és 1920-ban egy 12 éves lány is. 

és lakhatás ígéretével csábították el őket. A korszakban azonban ismert volt a laphirdetések feladása is, melyekben gyermektelen család keresett gyereket, akit aztán egyenesen a bordélyba vittek eladni.

1921-ben a Népszava írt hosszas riportot a prostituált-kérdésről, azon belül is a fiatalkorúak prostitúciójáról. A lap szerint ez „súlyos társadalmi betegség volt”, mely „nyílt fekélyekben tört ki”, mivel a kormány „struccpolitikát” folytat az ügyben. Geguss Dániel rendőrfőtanácsos, a gyermekbíróság vezetője arról számolt be a lapnak, hogy a 12-13 éves lányok között már gyakoriak a nemi betegségek is:

A lap pillantást is vetett a gyermekrendőrségen várakozó kiskorúakra: „piszkos, rongyos éhes” fiúk és lányok, „de akad olyan is, akin bizonytalan eredetű selyemharisnya, selyemblúz ékeskedik”. 

Vidéken jóval kevesebb bejegyezett prostituáltról szólnak az 1925-ös adatok: a vármegyeszékhelyeken hivatalosan néhány tucat, maximum 40-50 prostituált dolgozott. Azonban rögtön más képet kapunk, ha a kórházba kerül prostituáltak számát nézzük meg a vidéki nagyvárosokban: 1921-ben Debrecenben 139 (egy évvel korábban 256!), Miskolcon 88, Győrött 66, ám egy évvel később már 113.  

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a vidéki prostitúció jóval nagyobb volt a jelentettnél. Makón, ahol 1921-ben hivatalosan egyetlen bejegyzett prostituált sem dolgozott, egy helyi lap leírta az év nyarán a prostitúció képét: „megdöbbentően népes” a kéjnők sora, akik „valamennyi társadalmi osztály képviselői”. Klienstalálásban „kerítők egész hada” segít nekik, ha a kocsmában címet két az ember, mindjárt hármat is adnak neki:

Doros Gábor 1930-as becslései szerint a húszas években körülbelül 16 ezer prostituált dolgozott Magyarországon. A számot kontextusba helyezi, hogy a „prostitúció-központként” látott Hollandiában 2010-ben 20 ezer prostituált dolgozott. Az 1920-as népszámlálás szerint Magyarország lakossága 7,6 millió fős volt, tehát ekkor minden 475 lakosra jutott egy prostituált.

A prostitúció bevételeiről hiányosak a források. 1921-ben egy aktus körülbelül ezer koronába került egy prostituálttal. Keveset tudunk a bordélyok bevételéről, ám Prohászka – a MELE elnöke – 1919 júliusára – azaz a kommün utolsó hónapjaira vonatkozó – feljegyzése szerint ekkoriban egy átlagos bordély 470 ezer korona bevételt termelt egy hónapban, a korszak nyomorát tekintve ezt hatalmas összegnek kell tekinteni.

Mindez szöges ellentétben állt a korszak keresztény önképével. Prohászka naplójában arról írt, hogy a magyar férfi „a prostitúciót úgy veszi igénybe, mint a kávéházat” (megjegyzését a napló Horthy-kori kiadásából szemérmesen kihúzták). Bár sora a kommün alatt íródott, Bangha Béla jezsuita páter 1921-es kritikája már vitathatatlanul az ellenforradalmi korszakot írta le:

Müller Antal, a Keresztény Községi Párt társelnöke felháborodva állapította meg, hogy ha egy külföldi megkérdezné Budapesten, hogy „hol is vannak a keresztény reneszánsz alkotásai”, „vajmi keveset tudnánk felmutatni”, mert „ma Budapest képe, a keresztény kurzus 14. vagy 15. hónapjában úgy fest, hogy a [prostituáltak] nemcsak az est beálltával merészkednek az utcára kijönni, hanem fényes nappal, déli 12 órakor és 1 órakor, amikor iskolás gyermekeinket az iskolákból haza engedik [...] A kapualjak, az utcák el vannak állva a kéjnőktől, akik a legdrasztikusabb kifejezésekkel illetik még a feleségét karján vezető férjet [is]”. 

A helyzetet nem csak Müller szélsőjobboldali fantáziája színezte ki. A szociáldemokrata Népszava 1921 nyarán több cikkben is foglalkozott a kérdéssel. Egyik cikke szerint a Rákóczi úton „zajlik a pesti szerelem vására [...] a járdákon asszonykaravánok: sápadt arcukon festék és kényszeredett mosolygás”. 1921-ben 1135 alkalommal büntettek meg prostituáltakat nyilvános szemérem elleni vétséggel – BTK 249§ – miatt, 1923-ban azonban már hatezer alkalommal. A helyzet nem változott később sem, hiszen az utcai szólítgatás jelenségét Doros a harmincas években is panaszolta, így felmerült a kérdés, hogy milyen állami intézkedések történetek a prostitúció visszaszorítására.

és a húszas évek elején láthatóan még a kontrollált engedélyezés híve volt. 1920-ban belügyi utasításra több vidéki bordélyházat is nyitottak a nemibetegségek terjedésének korlátozása céljával, és a húszas évek közepére már Budapesten kívül minden törvényhatósági városban, és öt híján mind a 45 rendezett tanácsú városban – országos 74 helységben – működött bordélyház.

A bordélyok anyagellátását a közhivatalok leselejtezett eszközeinek – például szappan, tisztaszesz – átadásával 1920-ban belügyi rendelet segítette elő. Pedig a prostituált-kérdés rendezésére kétségkívül megvolt a szándék egyes radikális budapesti törvényhatósági tagok között. Müller a titkos prostituáltaknak, vagyis

és helyette a bordélyok fertőtlenítését és határon túli menekülteknek adását javasolta. Ezen kívül a bejegyzett prostituáltak 50%-ától azonnal megvonta volna az engedélyt, és a tisztességes kereset után nem néző nőket kényszermunkára fogta volna. 

A politikus beszédében külön kitért a nemi betegségeket terjesztő prostituáltakra, és való igaz, hogy prostituáltakhoz járni nem volt veszélytelen dolog. 1921-ben 793 felnőttprostituált került kórházba Budapesten szifilisz, kankó (gonorrea) vagy lágyfekély miatt, ez a szám azonban 1920-ban 1256, aztán 1923-ban 1923 volt, tehát tárgyévünkben csak ideiglenes visszaesésről volt szó. A 14-15 éves prostituáltak között is előfordult az előbbi két nemibetegség, melyeknek súlyos mivoltát jelzi, hogy 1921-’25 között több mint ezer gyermeket ápoltak Budapesten veleszületett szifiliszben vagy kankóban.  Müller információi szerint azonban az illegális prostituáltak 60%-a szenvedett nemi betegségben. A prostituáltak életkörülményeit jelzi, hogy az 1921-ben a rendőrség által büntetett prostituáltak között 335-öt orvosi vizsgálat mulasztása és 279-et egyéb – például alkohol vagy kokain fogyasztása – miatt büntettek.  

Mindezekből is látszik: a társadalmi közállapotok valósága és a keresztény erkölcsök erősítésének szándéka már száz évvel ezelőtt is konfliktusokat szült Magyarországon.

Nyitófotó: Horthy-korszakbeli bordélyhirdetés (via Tipo Budapest)

Válogatott irodalom:

Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben: A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata. Socio, 2015. 86–100.

Schreiber Emil: A prostitució. Budapest, Patria, 1917.

Doros Gábor: Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedelem ellen. Budapest, MELE, 1935.

Doros Gábor, Melly József, ’A nemi betegségek kérdése Budapesten. Második rész’, Budapesti Statisztikai Közlemények 61/2, 1930.

Prohászka Ottokár, ’Soliloquia’, I. köt. Budapest, Szent István Társulat, 1929.

Prohászka Ottokár. Napló. I–III. köt. Szerk. Felsővályi Ákos. Székesfehérvár, Prohászka Baráti Kör, 2011–2013. 391. Lásd online: http://www.ppek.hu/konyvek/Prohaszka_Ottokar_Naplo_1.pdf