A magyar férfi „a prostitúciót úgy veszi igénybe, mint a kávéházat” – jegyezte meg naplójában Prohászka Ottokár püspök a két háború közötti időszakban. Hogyan űzték a „legősibb mesterséget” Horthy idején, milyen egyéni drámákat és társadalmi problémákat hozott magával a jelenség, s egyáltalán: mihez kezdett mindezzel a keresztény kurzus?
A keresztény alapú politika egyik központi tétele máig a családvédelem – és a Horthy-korszakban is fontos kormányprogramként jelent meg a prostitúció elleni küzdelem.
A prostitúciónak hadat üzenő Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen (MELE) egy még a dualizmusban alapította szervezet volt, melynek Prohászka Ottokár székesfehérvári katolikus püspök volt a társelnöke. Prohászka az ellenforradalom éveiben sem hagyott alább a prostitúció elleni küzdelemmel: 1920 év elején az Uránia Színházban tartott előadást képsorok vetítése mellett,
„csatornalakókat”, szemétből táplálkozó özvegyeket, illemhelyeken lakó családokat és kislányprostituáltakat mutatva.
A MELE oszlopos tagja volt ezen kívül Doros Gábor székely orvos, több fajvédő szöveg szerzője. A MELE állami támogatást is élvező, keresztény egyházakkal szorosan együttműködő szervezet volt, mely otthonaiban 1921-től a rendőrség által illegális prostitúción kapott nőket elhelyezhették.
Prohászka nem csak a MELE-n keresztül kötődött a nővédelemhez. Farkas Edith, Prohászka tanítványa 1908-ban alapította meg a Szociális Missziótársulatot. A budai születésű Farkas már 13 évesen batyuba gyűjtötte a ruhát a szegény gyerekeknek, a húszas években vagonlakókon, árva lányokon és prostituáltakon is segített.
Rendjének tagja volt Slachta Margit is, a korszak talán legnagyobb hatású keresztényszociális nőpolitikusa. Slachta később a királykérdéshez és a rendszerhez való hozzáállásukban való nézeteltéréseik miatt szakított Farkassal, és a negyvenes évekre a nácizmus ellenfelévé és hivatalosan is elismert embermentővé vált, azonban ekkor még
a magyar parlament első női képviselője és a keresztényszociális ügy hangos szónoka volt.
Slachta már 1921-ben az amerikai szociálpolitika tanulságainak magyarországi bevezetése mellett kardoskodott, s mint írta, „a haladás tavaszának” kell „ajtót-ablakot nyitni”.
Ez alatt a választójog szélesítését, a nők politikai munkába való bevonását, a nyári és téli játszóhelyek létesítését, a szegény anyák számára melegedők, ruhák beszerzését, a neveltgyerek-felügyelet állami megoldását, az államilag támogatott tanszerbeszerzést és higiéniai oktatást értett – azaz
komplett, napjainkban is releváns kérdéseket érintő társadalompolitikai csomagot.
Azonban a nővédelem láthatóan nem tudott eltávolodni az antiszemitizmustól. A Slachta által szerkesztett Magyar Nő korabeli számaiban egymást érték a zsidózások: a lap arra szólította fel a nőket, hogy ne vegyenek zsidó lapot, máshol kifejtette, hogy a zsidóság „faji öntudata” „kizár minden asszimilációt”, és azt is közölte, hogy „nem törődünk vele, ha antiszemitizmusnak (...) nevezi önfenntartási ösztön[ünket] (...) a liberalizmus”.
A Magyar Nő egy helyütt a zsidóság önálló államba való kitelepítését is szorgalmazta. Hozzátehetjük, hogy Zsilinszky Endre (ekkor még a Bajcsy előnév nélkül) hasonlóan úgy vélte, hogy a zsidók „monopolizálták” a leánykereskedelmet. Mindez remekül mutatja, hogy
későbbi náciellenes politikusokat, embermentőket nem lehet megítélni a húszas évek elején lapjaikban közölt cikkek,
meggondolatlan megjegyzések alapján (lásd még a Mindszenty Józsefet érő friss, igaztalan vádakat).
A prostitúciót az antiszemita propaganda egyértelműen a zsidósággal kötötte össze. A Kecskemét és Vidéke című fajvédő lap 1920-ban még csak arra utalt, hogy a leánykereskedelem „fajilag kezelt”, a keresztényszocialista Nép viszont 1922-ben már expliciten leírta, hogy csak zsidók üzemeltetnek bordélyt Magyarországon.
Néhány évvel később a lap cikket közölt „A leánykereskedelem száz százaléka zsidó” címmel. A notórius fajbiológus Méhely Lajos pedig arról írt, hogy a nőket futtató bűnöző férfiak „az egész világon zsidók”, és még a maguk nőit is eladják.
Az adatok tükrében azonban az állítások Magyarországra láthatóan nem voltak igazak,
sem a „zsidó leánykereskedelem”, sem pedig a zsidó származású prostituáltak terén. Schreiber Emil budapesti helyettes rendőrfőkapitány, aki maga is zsidó volt, s akit 1920-ban nyugdíjaztak származása okán, a dualizmus utolsó előtti évében foglalta össze könyvben tapasztalatait a prostitúcióról, arra jutva, hogy a dualizmusban rendőrségi statisztikák szerint zsidó prostituáltak alig voltak.
Véleménye nem volt elfogult: egy MELE-kiadvány szerint a harmincas évekig nőtt a prostituáltak száma, s 1912-1934 között a statisztikát tekintve – mely azokat a lányokat vizsgálta, akiken segített a szervezet – a prostituáltak 73,7%-a volt római katolikus, 15,5%-a protestáns és 4,4%-a zsidó. A húszas években Budapesten bíróság elé citált kerítők pereinek levéltári irataiban egyetlen zsidó sem szerepel, csupán egy kerítőhöz írták fel, hogy „vallása: zsidóképű”. Ráadásul a MELE indulását Lánczy Leó zsidó bankár finanszírozta, mely tény felett a fajvédő szociális ügy képviselői elegánsan átléptek.
Bár kényelmes dolog volt a zsidókra kenni a prostitúciót,
a jelenség – és annak konzervatív kritikája – végigkísérte a korai húszas éveket.
Giesswein Sándor pápai prelátus 1920 végén „fehér rabszolgaságnak” nevezte a lánykerítők magyarországi ténykedését, Strausz István kormánypárti képviselő pedig 1925-ben kénytelen volt megállapítani, hogy „a leánykereskedelem nem pusztul ki a mi állami életünkből, úgy látszik, nagy szégyenünkre állandó marad”.
Míg 1920 év végén 1717 bejegyzett prostituált dolgozott Budapesten, addig 1921-ben már 2002, összesen 18 bejegyzett bordélyházban. A pontos szám azonban nem ismert, mivel a prostituáltak többsége titokban űzte tevékenységét. A legtöbb prostituált a VI-VIII. kerületekben dolgozott. A titkos prostituáltak számához némi adatot szolgáltat, hogy 1921-ben az erkölcsrendészet razziák során 949 prostituáltat állított elő, három évvel később pedig már 2200-at. A titkos prostituáltak 55%-a 19-21 év közötti lány volt 1921-ben, de akadtak 13 évesek, és 1920-ban egy 12 éves lány is.
A fiatalkorú lányokat általában kerítőnők szedték fel pályaudvarok környékén,
és lakhatás ígéretével csábították el őket. A korszakban azonban ismert volt a laphirdetések feladása is, melyekben gyermektelen család keresett gyereket, akit aztán egyenesen a bordélyba vittek eladni.
1921-ben a Népszava írt hosszas riportot a prostituált-kérdésről, azon belül is a fiatalkorúak prostitúciójáról. A lap szerint ez „súlyos társadalmi betegség volt”, mely „nyílt fekélyekben tört ki”, mivel a kormány „struccpolitikát” folytat az ügyben. Geguss Dániel rendőrfőtanácsos, a gyermekbíróság vezetője arról számolt be a lapnak, hogy a 12-13 éves lányok között már gyakoriak a nemi betegségek is:
357 bevitt kiskorú lányból 49 volt „nemibeteg”, 11 szifiliszes, kettő pedig terhes.
A lap pillantást is vetett a gyermekrendőrségen várakozó kiskorúakra: „piszkos, rongyos éhes” fiúk és lányok, „de akad olyan is, akin bizonytalan eredetű selyemharisnya, selyemblúz ékeskedik”.
Vidéken jóval kevesebb bejegyezett prostituáltról szólnak az 1925-ös adatok: a vármegyeszékhelyeken hivatalosan néhány tucat, maximum 40-50 prostituált dolgozott. Azonban rögtön más képet kapunk, ha a kórházba kerül prostituáltak számát nézzük meg a vidéki nagyvárosokban: 1921-ben Debrecenben 139 (egy évvel korábban 256!), Miskolcon 88, Győrött 66, ám egy évvel később már 113.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy a vidéki prostitúció jóval nagyobb volt a jelentettnél. Makón, ahol 1921-ben hivatalosan egyetlen bejegyzett prostituált sem dolgozott, egy helyi lap leírta az év nyarán a prostitúció képét: „megdöbbentően népes” a kéjnők sora, akik „valamennyi társadalmi osztály képviselői”. Klienstalálásban „kerítők egész hada” segít nekik, ha a kocsmában címet két az ember, mindjárt hármat is adnak neki:
a főtér közelében dolgozó, elegáns hölgyektől a „szennyes, piszkos odúkban” váró nőig minden elérhető.
Doros Gábor 1930-as becslései szerint a húszas években körülbelül 16 ezer prostituált dolgozott Magyarországon. A számot kontextusba helyezi, hogy a „prostitúció-központként” látott Hollandiában 2010-ben 20 ezer prostituált dolgozott. Az 1920-as népszámlálás szerint Magyarország lakossága 7,6 millió fős volt, tehát ekkor minden 475 lakosra jutott egy prostituált.
A prostitúció bevételeiről hiányosak a források. 1921-ben egy aktus körülbelül ezer koronába került egy prostituálttal. Keveset tudunk a bordélyok bevételéről, ám Prohászka – a MELE elnöke – 1919 júliusára – azaz a kommün utolsó hónapjaira vonatkozó – feljegyzése szerint ekkoriban egy átlagos bordély 470 ezer korona bevételt termelt egy hónapban, a korszak nyomorát tekintve ezt hatalmas összegnek kell tekinteni.
Mindez szöges ellentétben állt a korszak keresztény önképével. Prohászka naplójában arról írt, hogy a magyar férfi „a prostitúciót úgy veszi igénybe, mint a kávéházat” (megjegyzését a napló Horthy-kori kiadásából szemérmesen kihúzták). Bár sora a kommün alatt íródott, Bangha Béla jezsuita páter 1921-es kritikája már vitathatatlanul az ellenforradalmi korszakot írta le:
„Virágzik köztünk a prostitúció”.
Müller Antal, a Keresztény Községi Párt társelnöke felháborodva állapította meg, hogy ha egy külföldi megkérdezné Budapesten, hogy „hol is vannak a keresztény reneszánsz alkotásai”, „vajmi keveset tudnánk felmutatni”, mert „ma Budapest képe, a keresztény kurzus 14. vagy 15. hónapjában úgy fest, hogy a [prostituáltak] nemcsak az est beálltával merészkednek az utcára kijönni, hanem fényes nappal, déli 12 órakor és 1 órakor, amikor iskolás gyermekeinket az iskolákból haza engedik [...] A kapualjak, az utcák el vannak állva a kéjnőktől, akik a legdrasztikusabb kifejezésekkel illetik még a feleségét karján vezető férjet [is]”.
A helyzetet nem csak Müller szélsőjobboldali fantáziája színezte ki. A szociáldemokrata Népszava 1921 nyarán több cikkben is foglalkozott a kérdéssel. Egyik cikke szerint a Rákóczi úton „zajlik a pesti szerelem vására [...] a járdákon asszonykaravánok: sápadt arcukon festék és kényszeredett mosolygás”. 1921-ben 1135 alkalommal büntettek meg prostituáltakat nyilvános szemérem elleni vétséggel – BTK 249§ – miatt, 1923-ban azonban már hatezer alkalommal. A helyzet nem változott később sem, hiszen az utcai szólítgatás jelenségét Doros a harmincas években is panaszolta, így felmerült a kérdés, hogy milyen állami intézkedések történetek a prostitúció visszaszorítására.
A kormány mindössze 1928-ban záratta be a bordélyokat,
és a húszas évek elején láthatóan még a kontrollált engedélyezés híve volt. 1920-ban belügyi utasításra több vidéki bordélyházat is nyitottak a nemibetegségek terjedésének korlátozása céljával, és a húszas évek közepére már Budapesten kívül minden törvényhatósági városban, és öt híján mind a 45 rendezett tanácsú városban – országos 74 helységben – működött bordélyház.
A bordélyok anyagellátását a közhivatalok leselejtezett eszközeinek – például szappan, tisztaszesz – átadásával 1920-ban belügyi rendelet segítette elő. Pedig a prostituált-kérdés rendezésére kétségkívül megvolt a szándék egyes radikális budapesti törvényhatósági tagok között. Müller a titkos prostituáltaknak, vagyis
„a nemzet megfertőzőinek” „faji szempontból” fontos kitelepítését (!) javasolta,
és helyette a bordélyok fertőtlenítését és határon túli menekülteknek adását javasolta. Ezen kívül a bejegyzett prostituáltak 50%-ától azonnal megvonta volna az engedélyt, és a tisztességes kereset után nem néző nőket kényszermunkára fogta volna.
A politikus beszédében külön kitért a nemi betegségeket terjesztő prostituáltakra, és való igaz, hogy prostituáltakhoz járni nem volt veszélytelen dolog. 1921-ben 793 felnőttprostituált került kórházba Budapesten szifilisz, kankó (gonorrea) vagy lágyfekély miatt, ez a szám azonban 1920-ban 1256, aztán 1923-ban 1923 volt, tehát tárgyévünkben csak ideiglenes visszaesésről volt szó. A 14-15 éves prostituáltak között is előfordult az előbbi két nemibetegség, melyeknek súlyos mivoltát jelzi, hogy 1921-’25 között több mint ezer gyermeket ápoltak Budapesten veleszületett szifiliszben vagy kankóban. Müller információi szerint azonban az illegális prostituáltak 60%-a szenvedett nemi betegségben. A prostituáltak életkörülményeit jelzi, hogy az 1921-ben a rendőrség által büntetett prostituáltak között 335-öt orvosi vizsgálat mulasztása és 279-et egyéb – például alkohol vagy kokain fogyasztása – miatt büntettek.
Mindezekből is látszik: a társadalmi közállapotok valósága és a keresztény erkölcsök erősítésének szándéka már száz évvel ezelőtt is konfliktusokat szült Magyarországon.
Nyitófotó: Horthy-korszakbeli bordélyhirdetés (via Tipo Budapest)
Válogatott irodalom:
Bokor Zsuzsa: Nők a nemzetben, nemzet a nőkben: A Magyar Egyesület a Leánykereskedelem Ellen eugenikai olvasata. Socio, 2015. 86–100.
Schreiber Emil: A prostitució. Budapest, Patria, 1917.
Doros Gábor: Küzdelem a prostitúció és a leánykereskedelem ellen. Budapest, MELE, 1935.
Doros Gábor, Melly József, ’A nemi betegségek kérdése Budapesten. Második rész’, Budapesti Statisztikai Közlemények 61/2, 1930.
Prohászka Ottokár, ’Soliloquia’, I. köt. Budapest, Szent István Társulat, 1929.
Prohászka Ottokár. Napló. I–III. köt. Szerk. Felsővályi Ákos. Székesfehérvár, Prohászka Baráti Kör, 2011–2013. 391. Lásd online: http://www.ppek.hu/konyvek/Prohaszka_Ottokar_Naplo_1.pdf
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Az ESG, azaz a fenntartható szempontok szerinti teljesítmény javítása érdemben segíthet a tőkeköltségek csökkentésében, különösen részvénykibocsátásoknál, de az eredmények ágazatonként, vállalatmérettől és földrajzi helyzettől függően jelentősen eltérhetnek. A kérdés az, hogy elég-e egy jó ESG-értékelés ahhoz, hogy tartós pénzügyi előnyt teremtsen.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Mentsd meg Amerikát! címmel jelenik meg rövidesen a januárban hivatalba lépő amerikai elnök új könyve.
Jön a bizalmi szavazás a Bundestagban, majd februárban az új választás.
