Harry, Meghan és a privilegizáltság nyomorúsága

Jó, essünk túl a pozitívumokon, a dokumentumfilm erényein és lényegi tartalmain:

Egy:

édesanyja kiskamaszkori elvesztése és eközben a születésétől fogva őt sújtó, folyamatosan nyilvános élet, ami miatt megérdemli az együttérzést.

Kettő: Meghan Markle nem ostoba tyúk, hanem egy gyerekkorától kezdve szorgalmas, értelmes, törekvő, céltudatos nő.

Három: igen, a brit bulvársajtó súlyos és teljességgel amorális médiagecik – copyright Oliver Stone – gyülekezete, hozzájuk képest a magyar bulvárvilág egy ferences szerzetesközösség.

Négy: az ex?-hercegi pár kisgyerekei cukik, akik megérdemlik a békés, nyugalmas gyerekkort – kár, hogy pont a szüleik viszik vásárra őket a Netflix-néző tízmilliók elé.

Ennyit az érzékenyítésről, ami még e sorok írójánál is betalált.

A Harry & Meghan előzetese

De. Csakhogy. Ámbátor.

A Harry & Meghan dokumentumfilm-sorozat a mai popkultúra, nyilvánosság és

A sorozat természetesen nem más célt szolgál, mint a nem-olyan-ifjú pár luxy életminőségének biztosítását a következő évekre, miközben a főszereplők és őket védő barátaik felmondják az összes kötelező kört és jól megfogalmazott nézőpontokat.

A széria maga a felfújt semmi, mint egy félig kihűlt big mac menü: kétszer háromrészessé dagasztott, dupla trilógia egy elkényeztetett gyerekfelnőtt-pár jobbára magánjellegű panaszáradatáról, az egész lényege elfért volna egy órában is.

És maga a megvalósult wokeizmus: a főhősökön kívüli beszélő fejek

az intézményes rasszizmusról, nőgyűlöletről, a gyarmattartó fehér emberek eredendő bűneiről, és így tovább. Szerencsétlen Harry pedig egy agymosott szektás szerepében mondja fel ugyanezt, önkritikát gyakorolva, buzgó diákként fogadkozva a megjavulásra.

És maga a Meghan-jelenség önleleplezése is: hiába akar a sorozat Meghanék tökéletesre szerkesztett védőbeszéde lenni, a közölt videófelvételek, egymásnak mondott félszavak és metakommunikációs gesztusok pont a királyi családból csúnyán kicsekkolt pár kritikusait igazolják.

Vagyis azt, hogy ami történt – túl minden médiabotrányon, hollywoodias drámán és egyéb cicomán –, az az, hogy egy okosan törtető, jól számító hollywoodi színésznőcske saját ifjúságának utolsó pillanatában rástartolt egy gyenge jellemű, megzavart önképű, utat vesztett, érzékeny, ám jól dotált fiatalemberre, aki történetesen egy brit királyi herceg; majd a nagyon gyors házasságkötés és gyerekszülés után, mi több, az első pillanattól kezdve, megdolgozza férjét és kirántja őt a családjából, identitásából és életküldetéséből,

Drasztikus szavak? Nézzék meg a filmsorozatot, ha bírják türelemmel és idegekkel, és próbálják meg a párocska nézőpontjait akár még meg is értve, mégis hideg fejjel és saját élettapasztalatok birtokában értelmezni a történteket.

Szóljon, akinek valami egészen más jön le belőle!

A sorozat legvége – ami elvileg a happy end akarna lenni, az az összkép, amit pont Harry és Meghan akarna sugározni magáról – éppen a legszomorúbb jelenetsor.

Miután Harry az egekig magasztalja elhunyt nagyapját, Fülöp herceget – aki a családhoz, az intézményhez, a hagyományokhoz és az uralkodói kötelességekhez való ragaszkodás mintaképe –, a mindezeket elvető Harryt láthatjuk, amint kutyáját sétáltatja, labdázik vele, gyerekével hancúrozik a kertben, majd napszemüvegben autózik a kaliforniai tengerparton,

Jó döntés volt persze, Meghannek, aki immár nem szorgos sorozat-színésznőként, hanem A-listás, ünnepelt celebritásként élhet tovább saját szűkebb szülőföldjén, saját rokonai és barátai körében a napfényes Kaliforniában. De Harrynek?

Nos igen, sokan szeretnének tétlen luxuséletet Kaliforniában, de csak nagyon kevesen születnek királyi hercegnek egy ezeréves országba.

Harry innen nézve

bármikor a történelem folyamán – azzal a különbséggel, hogy a régi idők számkivetettjei nem tudták busás pénzre váltani busongásaikat.

Vár hát rá a posztmodern celeblét elviselhetetlen könnyűsége. Váljék egészségére.