Túltolták a progressziót a Disney-óriásnál, most már inkább megszabadultak attól a vezérigazgatótól, aki a mesefilmek őshazájából két év alatt veszteséges LMBTQ-propagandagyárat csinált.
Nyitóképen: meleg Disney-dolgozók az orlandói Pride-on (fotó: Shutterstock)
November huszadikával távozott posztjáról Bob Chapek, a Disney vezérigazgatója – egészen pontosan kirúgták, és visszakönyörögték elődjét, a 21. századi Disney-Godzillát másfél évtizedes munkával létrehozó Bob Igert. A Disney értéke Magyarország éves nemzeti össztermékének mintegy másfélszeresére nőtt – az idei bezuhanásig.
Azon túl, hogy a mainstream média egy részét – saját bevallása szerint – sokkolta a lépés (legalábbis a bennfentes The Hollywood Reporter vagy a The Los Angeles Times szerzőit mindenképpen), a dolog nem volt egészen váratlan.
A 2020 februárjában érkező Chapek ugyanis két dolgot ért el a tartalomipari mamutvállalattal két és fél év alatt:
A kettő pont közötti ok-okozati összefüggést viszonylag sok ideig tartott realizálni (persze nem, mintha Iger alatt nem lettek volna gendertúlkapások, de ezek rendszer- és elvszintű bevezetését és maximális fordulatszámra kapcsolását Chapekhez szokás kötni).
A felismerésben talán segíthetett a tény, hogy utóbbi mutatványt, mármint a gigaveszteséget annak ellenére sikerült összehoznia a Chapek-féle Disneynek, hogy – bár a moziknak rendesen odavert a kezdődő világjárvány –,
Az összeg maga sem kevés, 260 helyett 167 milliárd dollár az bizony csaknem 100 milliárdos mínusz – forintban ez olyan 40 ezer milliárdot tesz ki, valamivel több, mint a fele az éves magyar GDP-nek.
A részvényesek – javarészt pénzintézetek – türelme pedig a jelek szerint eddig tartott Chapekkel szemben. Pedig még bizonyára annyi jó ötlete lett volna.
A Disney neomarxista újrahuzagolásának ideológiai alapjait korántsem a woke-hullám idején rakták le. Mint azt az Unheard nevű brit hír- és kommentároldal szerzője, Geoff Shullenberger felidézte, a folyamat kezdete két „militáns neomarxistához” kötődik: a chilei íróhoz, Ariel Dorfmanhez és Armand Mattelart belga szociológushoz, akik bő ötven évvel ezelőtt a rövid életű baloldali Allende-kormányzat alatt a chilei amerikai kulturális befolyás visszaszorításából igyekeztek kivenni a részüket. Ezért nem mást pécéztek ki maguknak, mint Donald kacsát, a Latin-Amerikában igen népszerű Disney-figurát, aki elsősorban képregények formájában vált ismertté.
rámutatva, hogy Donald kacsa és kiterjedt családja, Mickey egérrel és az a többi Disney-figurával „nagybácsik és unokaöccsek univerzumában, kiterjedt családban él”, ellenben az apa és anyafigurák hiányoznak, csak hogy kizárják a szexualitást. Így „egy abberált világot teremtettek”, a szülők hiánya pedig a „kapitalista dzsungel törvénye” szerint való, és a versengést erősíti. T
ermészetesen Dagobert bácsi sem maradt ki a szapulásból, mint vén, pénzes kapitalista, ahogy előkerült a patriarchátus és a nemi szerepek kritikája is. Shullenberg szerint abban igaza volt a tanulmány szerzőinek, hogy a Disney „ahogy 1971-ben, úgy most is egy propagandaorgánum”. Akkor azokat az ideológiai narratívákat terjesztette, amelyek legitimálják a globális kapitalista világrendet: az individualizmust a családdal szemben. Most, a globális, dematerializált spekulatív tőke új korszakában a Disney az identitás árusítható formáját helyezi előtérbe, összhangban azzal, ahogyan az amerikai gazdasági élet összefonódik és értékközösséget alkot az amerikai baloldallal. Nem véletlen, jegyzi meg, hogy az idézett tanulmány frissen átdolgozott verziója már elégedetten arról ír: „a Disney Corporation a kisebbségek és a feministák nyomására azóta fejlődött, és kitűnt az LMBTQ jogok védelmében”.
Lássuk, mik is voltak az elmúlt évek megvalósult elképzelései! Amit a nézők érzékeltek az irányvonalból, azt nagyjából ismerjük:
A progresszív tartalmak arányának növekedése mellett jelentett ez olyan gesztusokat, mint hogy a Disney+ csatornán hosszasan vezekeltek a vállalat részéről korábbi alkotások miatt, például azért, mert a Dumbo című mese fekete varjai szerintük sértőek lehetnek az afroamerikaiak számára, amiért is elnézést kérnek.
A The City Journal beszámolt tavaly a Disney kritikai fajelméleten alapuló sokszínűségi programjáról, amely arra tanította az alkalmazottakat, hogy Amerika a „rendszerszintű rasszizmusra” épült, a kisebbségeket fajilag elkülönített „affinitási csoportokra” osztotta, és a fehér alkalmazottakat egy „fehér privilégium-ellenőrző lista kitöltésére” bátorította. Ez az itthon idegenszerűen csengő kondicionálási technika máris kevésbé idegenszerű, ha a kommunista önkritikához hasonlítjuk:
a színes bőrűekhez képest, teszem azt, nincs baja a rendőrséggel, kedvelték a tanárai és hasonlók.
Ehhez kapcsolódott szorosan a balos LMBTQ-érzékenyítés a gyerekek irányába, ami akkor vált igazán kőkeménnyé és teljesen nyílttá, amikor Chapeknek sikerült összevesznie Florida kormányzójával, az alaposan beágyazott, konzervatív republikánus Ron DeSantisszal, aki nemrég olyannyira megerősödve jött ki a félidős választási küzdelmekből, hogy sokan már Donald Trump cizeláltabb és sikeresebb utódját látják benne.
Nem máson vesztek össze, mint a magyarhoz valamelyest hasonló gyermekvédelmi törvényen, amelyet az állam azért hozott, hogy kitiltsa a genderidentitásról és a szexuális orientációról szóló úgynevezett érzékenyítést az iskolákból. Érthetően ez szembement a vállalat vallott értékeivel, de ekkor már a legprogresszívebb Disney-dolgozóknak az is sok volt, hogy Chapek nem reagált szerintük kellő időben és határozottsággal a floridai törvényre – mindeközben a konzervatív dolgozók attól tartottak, hogyha kiderül, nem értenek egyet az új irányvonallal, kirúgják őket.
A törvény nyomán
ehhez pedig megfogták a vállalat leginterszekcionálisabb – vagyis egyszerre a lehető legtöbb „elnyomott kisebbséghez tartozó” tagját: többek között egy fekete queer és transznemű személyt, egy bi-romantikus aszexuálist, egy transznemű és egy pánszexuális gyermek anyját. Majd bejelentették, hogy az ő tanácsaik mentén megreformálják a névmásokat és a karakterek szexuális orientációját is.
Maga az ügyvezető producer, Latoya Revaneau fejtette ki, hogy konkrétan
Sőt, kollégája, Allen Martsch gyártáskoordinátor közölte, folyamatosan nyomon követik majd azt is, hogy vajon elég transznemű, biszexuális és aszexuális karaktert adtak-e egy-egy műsorhoz. Karey Burke vállalati elnök pedig kijelentette, hogy támogatja, hogy „sok, sok-sok LMBTQ+-karakter szerepeljen a történeteikben”, és megerősítette a cég ígéretét, hogy a képernyőn látható szereplőinek legalább 50 százaléka szexuális és faji kisebbséghez tartozik majd, kezdetnek pedig betiltották például a nemek szerinti üdvözlést a tematikus élményparkjaikban (ennyit a kis hercegnőkről).
A genderügyi túlkapások megihlették Gerard Bakert, a The Wall Street Journal kolumnistáját, aki hosszú, szatírával indított írásában tett gúnyos javaslatokat a Disney tovább woke-osítására, hogy „a ciszgender-fehér-patriarchátus ideológiáját” maguk mögött hagyják.
Szerinte minimum fiatal, kritikai gendertanulmányok szakon végzett frissdiplomás menedzsergárdát kell alkalmazni; a „fehér” szó miatt meg kell változtatni például a „Hófehérke és a hét törpe” és más rajzfilmek címét, amelyek „már ezzel is indoktrinálják a fiatalokat és visszavetik őket az előítéletek, a sztereotípiák és az emberi biológia tudományának korába”.
Baker ötletei között szerepelt modern könyvégetések megrendezése, illetve a klasszikusok újradolgozása, például Pánszexuális Péter története szólhatna egy fiúról, aki soha nem nő fel, és örömmel közeledik kalózokhoz, tündérekhez és elveszett kisfiúkhoz; Dumbo pedig műtétek segítségével érhetné el, hogy fiúelefántból lány, és sikeres cirkuszi előadó lehessen. Baker szatírájában javasolta azt is, hogy
ahol megismeri a szexualitás szivárványának minden spektrumát, mielőtt belépne az ideológiailag kellően jól átformált parkba. (Majd rámutatott a problémákra: a szexuális érzékenyítési programok ötéves korúak számára, a rasszista bélyeg rásütése minden fehérre, s ezáltal a kirekesztés erősítése, ami végtére is a hirdetett toleráns társadalom ellentéte, amelynek létrehozásában a Disney is komoly szerepet visz azáltal, hogy milliárdnyi gyerekhez juttatja el narratíváit).
Chapekék aztán vendégül látták DeSantisék ádáz ellenfelét, az Equality Florida nevű lobbicsoport vezetőjét, aki vad összeesküvés-elméletekkel hergelte a dolgozókat, miszerint a kormányzó el akarja venni a gyerekeiket és kriminalizálni a puszta létezésüket; mire a cég vezetősége megígérte, hogy mindent megtesznek az új családvédelmi (általuk természetesen melegellenesnek nevezett) floridai törvény ellen.
Sokba került ez a dolog:
hiába próbálták némi pénzzel is megolajozni utóbb a kapcsolatot.
Alighanem ez lehetett az egyik utolsó csepp a pohárban (ha nem vesszük hozzá, hogy a főellenség DeSantis megtartotta kormányzói székét, vagyis ez irányú elmozdulás nem lett várható): Chapek ment, Iger visszatért.
Úgy tűnik, vége a woke-paradicsomnak, mégpedig a lehető legtermészetesebb módon: a tömegeket, a fogyasztókat egy bizonyos körön túl egyszerűen nem érdekli egy hangos kisebbség által hirdetett mozgalom. Nagy, látványos pálfordulásra, mint például az Elon Musk által megszerzett Twitternél, aligha lehet számítani: inkább csak „felmenő rendszerben” kopnak majd ki, szorulnak vissza a woke rajzfilmek.
Mert divatos ideológia ide vagy oda, a Disney egy nagyvállalat, részvényesekkel – akiknek a pénz beszél, a – nonbináris, vallástalan, macska identitású – kutya pedig ugat.
Míg a tűzoltóságtól vontak el forrásokat, transznemű hajléktalanok és más ideológiailag fontos projektek kaptak pénzeket, és ez csak a jéghegy csúcsa – összeszedtük az okokat.
Még a nyolcvanas években, talán Hofi vagy más tévéképernyőre engedett tréfamester mondta viccesen, amikor a homoszexualitás valahogy szóba került, hogy addig nincs baj, amíg nem lesz kötelező.
Hát nem elvették a jogaikat? Nem megfosztották őket valamitől? Miért nem égetnek zászlókat?
Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője hangsúlyozta, 2026-ban „a brüsszeli nyomásgyakorlók itthoni embereivel, és a Pressman-világ beosztottjaival találjuk magunkat majd szembe”.
A szívem pont ugyanannyira trikolor, mint amennyire szivárványos. Interjú.
A világ egyik fontos vezetőjével találkozott volna, de a Los Angeles-i tűzvész keresztülhúzta a számításokat.
A Véletlenül írtam egy könyvet a megszokottól merőben eltérő módon és látványvilággal beszél felnövésről, gyászfeldolgozásról, szeretetről. A holland könyvsiker adaptációja január 16-ától látható országszerte a mozikban.
A lomtalanítás 18–35 ezer ember számára jelent rendszeres jövedelemkiegészítést.
