Elképesztő: józan résztvevőkre költene milliókat a hetente csőddel riogató budapesti városvezetés
A terv totálisan ellentmond a Magyarországon hatályos törvényeknek.
Repültünk egyet az új magyar légitársasággal; kalandos élménytúra egy kis gépen, ami, mintha kicsit tényleg a miénk lenne. Beszámolónk!
Párás idő, ködszitálás, hajnali 5 óra: a budapesti repülőtér készül a reggeli csúcsforgalomra. Az időjárás nem a legkedvesebb arcát mutatja ezen az október végi pénteken, de mint kísérőnktől, Baranyi Róberttől megtudjuk, egy nappal korábban ennél is sokkal rosszabbak voltak a körülmények; akkor a forgalmi előtéren az ügyeletes autó elejéig lehetett csak ellátni, azután minden elveszett a sűrű ködben. Abban a közegben, ami bennünket fogad, legalább lehetséges a légiközlekedés.
Az új magyar regionális légitársaság, a jelenleg hazai tesztidőszakot végző Aeroexpress Regional Budapest-Kolozsvár járatát érkezünk kipróbálni. A gép menetrend szerint 7 órakor száll fel Erdély felé, az utasfelvételi pult másfél órával korábban nyit, így még van időnk beszélgetni a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér kommunikációs csapatának munkatársával. A reptér mindig egyfajta „város a városban”, de most alkalmunk nyílik betekintést nyerni ebbe a precízen szervezett és meglehetősen összetett gépezetbe, ahol számos partnercég dolgozik együtt annak érdekében, hogy az utasok lehetőleg csak annyit tapasztaljanak, hogy minden flottul megy (és érkezik).
A koronavírus európai berobbanása előtt, „az utolsó békeévben” Ferihegy történelmi rekordot ért el: 2019-ben több mint 16 millió utas használta a főváros melletti légikikötőt, a pandémia azonban hosszú hónapokra gyakorlatilag nullára csökkentette az utasszámot, a kilábalás pedig az újabb hullámok érkeztével nem mutatkozott könnyűnek. S bár az idei év sem zökkenőmentes, hiszen tavasszal még sok ország csak óvatosan nyitott a turisták előtt, az ukrán és orosz járatok pedig teljesen eltűntek Európa égboltjáról,
„Beköszöntött a nyár, kinyitottak az országok és mi azt tapasztaltuk, hogy az egyik nap még nagyon várjuk az utasokat, másnap pedig zsúfolásig megtelt a csarnok, megérkeztek”, mondja Baranyi Róbert, aki hozzáteszi; mindennek azért is örültek, mert az elmúlt években a csökkentett üzem mellett sok olyan beruházást végeztek el, ami a közönség kényelmét és a kiszolgálás gyorsaságát segíti, ám ezeket csak úgy tudták igazán hatékonyan tesztelni, ha visszaáll a napi sokezres utasszám.
E fejlesztések közé tartoznak azok az utasfelvételi pultok is, amelyek egyikénél a kolozsvári járatra csekkolunk be. Mi vagyunk az elsők, de mögöttünk már gyülekeznek az utastársak is, magyar és román szó egyaránt hallható a sorban. Mivel az úticélunk nem schengeni övezet, a „B” jelű kapuk egyikétől indulunk. A start-up Aeroexpress az egyik alapító-tulajdonos, a családi vállalkozásként három évtizeddel ezelőtt létrehozott Budapest Aircraft Service vállalat egy gépével üzemel. A brazil Embraer által gyártott 120EMB Brasilia igazi regionális típus: egyszerre harminc utast tud fedélzetére venni, méretéből adódóan pedig kizárt, hogy utashídon keresztül lépjünk a gépre, így a kapu túlsó oldalán busz vár minket, hogy a repülőgép állóhelyére szállítson. Útközben elhaladunk egy igazi óriás mellett; a Boeing 747-es típus egyik áruszállító példánya után a 30 fős géphez érve meglehetősen nagy a kontraszt. Itt még gyorsan forgatunk egy kicsit (a videó hamarosan érkezik a Mandineren), aztán végre csatlakozunk mi is a többiekhez és már a repülő ajtajában kezdünk beszélgetni a korai órában is mosolygós és vidám személyzettel.
A kis gépen (olyan a hatás, mintha baráti társasággal béreltünk volna egy privát gépet, legalábbis úgy véljük, az hasonló élmény lehet) szabad az ülőhelyválasztás (érdemes ezt összevetni a fapados cégek vonatkozó politikájával, akik pluszt pénzt gombolnak le rólunk, ha az út során például házastársunk mellett szeretnénk ülni). Mi a második sort nézzük ki, ami a leginkább izgalmas kilátást biztosítja, hiszen így a rotort is látjuk. Repülésrajongóknak annak ellenére ajánljuk, hogy mint később megtudjuk, ennél – éppen a légcsavar közelsége miatt – csak halkabb helyek vannak a fedélzeten. A biztonsági tudnivalók ismertetése után a kis gép már fel is sorakozik a nagyok közé a gurulóúton és perceken belül a magasba emelkedik: akik repültek már a klasszikus kortárs típusokkal, azok számára meglepően gyorsan történik mindez.
Még nem érjük el a repülési magasságot, amikor a személyzet tálcán édes és sós süteményeket, ropogtatnivalót kínál, kisvártatva pedig kávét, teát, ásványvizet kérhetünk. Ezt már csak azért is érdemes megjegyezni, mert mi körülbelül 50 percet töltünk a levegőben egy regionális járaton (ekkor még ezt hisszük) Kolozsvárig, mára pedig
A frissítő mellé mindenkinek jár egy-két kedves szó is.
A járat kihasználtsága egyébként folyamatosan növekszik, azon a napon, amikor mi is kipróbáljuk, fél házzal emelkedik magasba a gép. A határhoz érve már nem csak a felhőket, hanem a tájat is látjuk, ekkor van még időnk beszélgetni a két légiutaskísérővel. Rendhagyó alkalom, hogy most ketten is vannak, ekkora kapacitású gépen ugyanis az előírások szerint egy stewardess teljesít szolgálatot, most egy minősítési vizsga miatt van szerencsénk.
A hölgyeknek az élete a repülés, negyven éve szelik az égboltot, egyiküknek még a férje is pilóta. Megjárták a Malévot annak minden ikonikus típusával együtt, ugyanúgy repültek a mostanihoz hasonló, rövid útvonalakon, mint az egykori Budapest-New York-járaton.
Lelkesen mesélnek arról, milyen hírességeket köszöntöttek már az általunk ma megismert gép fedélzetén: politikusok és rocksztárok mellett a győri női és veszprémi férfi kézilabdacsapat is rendszeresen velük utazik a nagy nemzetközi rangadókra.
Épp kedélyesen elbeszélgetünk, amikor a pilótafülke jelentkezik be: az első tiszt arról tájékoztatja az utasokat, hogy a kolozsvári repülőtéren az időjárási körülmények miatt egyelőre nem lehet leszállni, így a város légterében teszünk néhány kört és megvárjuk, rövid távon javul-e a helyzet. Mivel azonban nem történik érdemi változás, legközelebb már arról tájékoztatnak minket, hogy az ilyenkor szokásos protokoll szerint a legközelebbi kitérő repülőtérre, jelen esetben Marosvásárhelyre megyünk, ahol a körülmények ideálisak a biztonságos landoláshoz – minden más pedig azután kiderül.
A Transylvania Nemzetközi Repülőtér meglehetősen elhagyatott képet mutat, amikor gépünk lelassít a futópályán. Különösen éles a kontraszt Budapesthez képest: a vásárhelyi légikikötő csupán napi két-három járatot kezel, a mi kis gépünkön kívül pedig egyetlen más sincs a betonon éppen. Bennünket egy félreeső helyre irányítanak, a légcsavarok leállnak, kíváncsi csend lesz úrrá a fedélzeten. Vezető légiutas-kísérőnk, Ágnes arról tájékoztat, hogy Kolozsváron még mindig lehetetlen a leszállás, a pilóta pedig telefonhívásokat bonyolít. Van, aki örül, hogy itt vagyunk, mert közelebb landolt úticéljához, mint remélte, egyik utastársunk elégedetlen, azt mondja, ennyi idő alatt vonattal is Kolozsvárra ért volna. Bár a matek sehogy sem jön ki, a személyzet derűs marad, Ágnes negyven év tapasztalatával pedig csak annyit mond,
jobb kitérő reptérre érkezni, mint nem megérkezni”.
Ebben aztán megegyezünk.
Nemsokára tisztul a kép és megtudjuk, hogy a kincses Kolozsvár repülőterére továbbra sem lehet géppel eljutni, ezért itt elhagyjuk a fedélzetet. Kis várakozás következik a tranzitzónában, majd a légitársaság buszt bérel nekünk, ami továbbvisz minket. A váratlan – és nyilvánvalóan kellemetlen – helyzetet egyébként példásan kezelik: utaskísérőink nem győznek bocsánatot kérni egy olyan jelenségért, ami rajtuk kívül áll, a cég debreceni központja pedig hamarosan SMS-ben kér bocsánatot a kellemetlenségért. Tíz percen belül újabb üzenet érkezik a telefonunkra, amiben tájékoztatnak, hogy melyik cég buszát kell majd keresnünk, majd érkezik a harmadik üzenet is, immáron a továbbindulás pontos idejével. Eközben hívnak is minket és érdeklődnek, hogy rendben vagyunk-e.
A román útviszonyok mellett persze jobban örülnénk, ha a gép átrepülhetett volna (úgy körülbelül negyed órát tett volna ki az utazás Marosvásárhelyről, így kettőt), de ahogy később Somogyi-Tóth Dániel, az Aeroexpress társalapítója és -tulajdonosa fogalmaz, így legalább beleláthattunk az iparági nehézségekbe is. Mire buszunk a kolozsvári repülőtérre ér, már esélyünk sincs megnézni a várost, hiszen hamarosan nyit az utasfelvétel a budapesti járatra. A gépünk eközben – hosszú kényszerpihenőt követően – Marosvásárhelyről Debrecenbe teljesít járatot, innen érkezik vissza Erdélybe.
Eközben ugyanis helyre állt a rend Kolozsváron: immáron szikrázó napsütés és szélcsend a jellemző, ennél ideálisabb körülményeket egy leszálláshoz kívánni sem lehet. Hazafelé szintén bő félház a repülőn, most már ismerősként köszöntjük egymást a személyzettel. Még helyet is foglaltak nekünk, Budapest felé az utolsó előtti sorban ülhetünk, ahol a vészkijárat miatt akkora a lábtér (a két ülés közötti távolság), hogy ha a belmagasság engedné, táncolni is lehetne. Egyébként a sorköz és az ülőhelyek kialakítása is éppen megfelelő a típus által teljesített regionális járatok hosszára.
A kiszolgálás pontosan ugyanolyan előzékeny és tartalmas, mint reggel volt, a leszállás előtt cukorkát is kapnak az utasok – ez segít a szintkülönbség miatt bedugult füleken és gesztusértéke is van.
A hangulat útközben családias – mint maga a légitársaság. Ezt emeli ki Mariann is, aki közel tíz éve érkezett az anyacég kötelékébe. Mint mondja, nem is akarna már az iparágra egyre inkább jellemző óriási cégek egyikénél dolgozni,
A családias hangulat (pilóták és légiutaskísérők körülbelül huszonöten vannak összesen a cégnél) igazi közösséget kovácsol. Tudják egymásról, kinek van jó időszaka és ki az, akinek nehézségei vannak, akit támogatni kell. Kinek született gyermeke, unokája, ki honnan jött és ki mit szeret. Mindez azért is fontos, mert ez nem az a munkahely, ahol szőnyeg alá lehet söpörni a konfliktust: ha kialakul, azt azonnal kezelni kell. Előfordulhat, hogy egy, vagy akár két hétig a cég külföldi munkái miatt ugyanazokkal repülsz együtt, ilyenkor kulcskérdés, hogy csapatként jól működjetek együtt, mondja Ágnes. Mariann úgy fogalmaz, a személyes problémákat a földön kell hagyni, mert odafönt adott esetben káoszt szülhetnek.
Az utunkat azonban sem káosz, sem probléma nem jellemzi, az ötven perces menetidő hamar „elrepül”, s bár Budapesten nem fogad bennünket szívderítő időjárás, ahhoz alkalmasak a körülmények, hogy rendben leszálljunk – a rossz időben kulcsfontosságú navigációs berendezésekkel lényegesen jobban felszerelt – Ferihegyen.
Mielőtt elhagyjuk a fedélzetet, még gyorsan bepillanthatunk a gép pilótafülkéjébe és kezet szoríthatunk a kapitánnyal és az első tiszttel, aztán búcsú az utaskísérőktől és irány busszal a terminál.
Hazafelé summázzuk; ezeknek a regionális járatoknak bizony van létjogosultsága a Kárpát-medencében és az, ahogy az Aeroexpress teljesíti őket, emberközelivé és nagyon szerethetővé teszi a repülést.
A cikk megírásához nyújtott segítségért köszönetet mondunk az Aeroexpress Regional minden munkatársának és a Budapest Airport kommunikációs csapatának!
Fotók: Mandiner/Mátrai Dávid