Hodász András története dráma, fel kell tennünk a kérdést, mit teszünk a papjainkért – Martí Zoltán a Mandinernek

Amikor Hodász András atya bejelentette, hogy egy év szünet következik, szenvedélyes cikkben reagált. Mellbe vágta a hír? 

Nem igazán, mert az elmúlt években kirajzolódott az a folyamat, amiben ez lehetőségként benne volt. Erre utaltak az ő megnyilatkozásai is, amikor a nehézségeit osztotta meg a közvéleménnyel. Hogy az jó döntés volt-e vagy sem, nem tisztem kommentálni, de barátként, olyan emberként, aki felnéz rá, nagyon megérintett a bejelentése. Zseninek tituláltam és valóban az. Amikor pedig olyan embert látsz szenvedni, akiről tudod, hogy ragyogó időszakaiban hány embert tud megszólítani és közelebb vezetni Istenhez, akkor érzékeled ennek a tragédiáját. Abból is látszik, hogy mekkora dráma, ami vele történt, hogy Perintfalvi Rita boldogan kommentálta. Az Egyház számára ez nagy tragédia. 

Írt arról, hogy Hodász olyanok hatása alá került, akik „mellékvágányra sodorták”. Arra a döntésre célzott ezzel, amikor az atya elhagyta a 777 szerkesztőségét és másik csapathoz igazolt? 

Részben igen, de nem gondolom túl a szerepünket. Az azonban biztos, hogy egyfajta védőhálót jelentettünk számára. Nem pusztán munkatársunk volt, hanem egy baráti társaság tagja, ahol aktív véleménycserék zajlottak, tanácsokat adtunk egymásnak és vontunk egymás köré olyan hálót, amely szeretettel teli kritikákat is tartalmazott. Erre később is nagy szüksége lett volna.

Az óriási eredmény, hogy meg tud szólítani olyan embereket is, akik egyáltalán nem hívők, de bizonyos társadalmi kérdésekben talán el is kezdett igazodni hozzájuk… 

Kihasználták őt?

Voltak, akik kihasználták, mások azzal ártottak, hogy nem a papot látták benne. De az biztosan a kihasználásának része volt, hogy András atya jószándékú, már-már naiv és jót akar, ami által felhasználhatták őt önös célokra. Hozzáteszem, hogy ez feltételezés a részemről. Az viszont biztos, hogy a baráti körének egy része kicserélődött az elmúlt években, megjelentek mellette olyan emberek, akik a hírnevet látták benne, a sztárpapot, sztárt. Ennek tudom be, hogy konzervatív nézeteit is egyre inkább relativizálta: olyan kör része lett, amelynek tagjainál korábban sokkal konzervatívabb volt a teológiája. Ennek eredményeként kezdett félreérthetően fogalmazni. Korábban ő maga írt és beszélt arról, hogy nem hisz a toleranciában, de a végére már nagyon sok mindent tolerált. 

A sztárpap kifejezést használta, erről pedig az jut eszembe, hogy a 777 mintha egyfajta sztárpap-keltető lenne… 

Azért is érdekes ez a kérdés, mert András atya esete kapcsán néhányan a műhelyünk és személy szerint az én felelősségemet is felvetették. Az, hogy vannak rendkívüli kisugárzású papok, akik ki tudnak állni sokak elé, képesek megszólítani fiatalokat az evangéliumról beszélve, nagy áldás, én ezt pozitívumként értékelem. Ha valaki viszont papként mint sztár tekint magára, az már baj. Ahhoz azonban, hogy az egyház ne fenntartó kommunikációt folytasson, hanem képes legyen a misszióra, szükséges, hogy legyenek olyan tagjai, akik hatékonyan szólnak a buborékon kívülre. Azt kell szem előtt tartani, hogy

Nem karakterépítésre van szükség, de meg kell teremteni a lehetőséget a talentumokkal rendelkező papok számára, hogy nagyobb közösségekhez szólhassanak. 

Az aktuális fejlemények késztették a szerkesztőséget arra, hogy dicsőítő imaestet tartsanak a papokért? 

Kár lenne tagadni, hiszen nagyon megérintett minket, hogy egy pap, akit évekig közelről ismertünk, ilyen helyzetbe került. Azt hiszem, a legtöbb, amivel segíteni tudunk most a papoknak, hogy letérdelünk és imádkozunk, kérve az Aratás Urát, adjon nekünk szentéletű papokat, hogy a fiatalok merjék ezt a hivatást választani, akik pedig már igent mondtak a hívásra, ki tudjanak tartani mellette. Fel kell ismernünk; nem magától értetődő, hogy egy pap évtizedeken keresztül szolgálni tud, hogy nem ég ki, nem lesz tele kísértésekkel. Katolikusként fel kell tennünk magunknak a kérdést, mit teszünk értük – az imában és azon túl. 

Van értelme az imának? Februárban imaláncot hirdettek a békéért, majd két nap múlva kitört az orosz-ukrán háború… 

Mélyen hiszek az ima erejében és értékében, abban, hogy nincsen „kárba veszett” imádság. Sokszor bennünket változtat meg, a saját életünkre van hatással. És lehet, hogy a háborút nem lehetett elkerülni, de mi magunk a saját hétköznapjainkban nagyobb békére leltünk.

Egyre inkább fenyeget minket a háború eszkalációjának veszélye. Mit tehet egy keresztény ember, amikor a világ leghatalmasabb politikusai a kamerába nézve arra figyelmeztetnek, hogy nem zárható ki egy atomháború sem? 

Az elmúlt időszak elkényeztetett minket, keresztényeket is, holott a történelem során nem kivételes, hogy a hívő keresztény ember élete kihívás. A mi generációnk, akik a harmincas éveiket élik, a háború távoli földrészek problémájaként jelent csak meg, a délszláv háborúra sem nagyon emlékszünk. Ebből az elkényelmesedett helyzetünkből pedig most felriaszt minket az, ami a szomszédunkban történik. Két út áll előttünk: vagy megerősödünk a hitünkben, vagy elfordulunk Istentől. Keresnünk kell a lehetőségeket, hogyan tudunk reményt vinni most oda, ahol reménytelenség uralkodik – márpedig az nem csak Donyeck környékére jellemző ezekben a napokban. A háború hatásai, a következményeként növekedő energiaárak, rohamosan növekvő élelmiszerárak, ezek mind aggodalmat váltanak ki, nekünk azonban most is a remény embereinek kell lennünk. Fontos a lehetőségeinkhez képest részt venni az anyagi segítségnyújtásban is, de azt hiszem, a lelki dimenzió még hangsúlyosabb. Kíváncsi vagyok a keresztény közösségek reakcióira, mert elképesztő lelkesedéssel kezdtünk imádkozni februárban, de mostanra – és ezt önkritikusan is mondom – ez sok esetben abbamaradt. 

Belefáradtunk a háborúba? 

A hírek követésébe is belefáradtunk és talán a reménykedésbe is, hogy ennek hamarosan vége szakad. De ha a politikusokra és az ő felelősségükre mutogatunk, nem a saját felelősségünket tagadjuk? Közben lehet, hogy ha minden este tízmillió európai imádkozná térdelve a rózsafüzért, már béke lenne körülöttünk – de oda mindenképpen eljutottunk volna, hogy tízmillió ember lelkesítené a társadalmainkat. Persze, fárasztó már követni az eseményeket, az elemzéseket, fejleményeket, hallgatni az atom- és világháborút vizionáló szereplőket, de nézzünk körbe és tárjuk fel, mit tehetünk, hogy a magunk környezetében remény és béke legyen!

A nyitóképet Martí Zoltán bocsátotta rendelkezésünkre.