„A férfi és a nő által születik a család, amely a szeretet batyuja” – Kudlik Júlia a Mandinernek

Kudlik Júlia (Budapest, 1945) magyar újságíró, televíziós műsorvezető, bemondó, a Magyar Televízió örökös tagja. Mindenesként kezdett dolgozni a Televízió ifjúsági osztályán, 1964. február 29-én szerepelt először a Magyar Televízió képernyőjén. A Delta című tudományos híradó vezetésével 1965-ben bízták meg, e munkáját egészen 1996-ig végezte folyamatosan, miközben számos más televíziós és egyéb műsort vezetett hosszú pályafutása során.

***

A gyerekkoráról nagyon keveset beszél. Milyen volt?

1945-ben születtem. Rajtam kívül megszületett a forint is. Fújtak a fényes szellők, meg a nem fényesek, de a családom engem mindentől megóvott. Nyugodtan mondhatom, boldog, tartalmas és felhőtlen gyerekkorom volt a szüleimnek és a nagyszüleimnek köszönhetően. Tudtam, mi a szeretet, mi a bánat. Régóta tudom azt is, a példamutatás a legjobb pedagógia, és én ebben éltem gyerekként. Akkoriban két nagy vágyam volt: balettet tanulni és mindenemet odaadtam volna egy babakocsiért, benne egy alvó pólyásbabáért.

Egyik sem adatott meg?

Balett helyett zongoraórákra jártam,

Köszönöm az őszinteségét…

Tudja, amikor az interjúra jöttem, azon gondolkoztam, mennyi mindent elmondtam már, mennyi kérdésre válaszoltam, talán itt az ideje, hogy olyan témákról beszéljek, amelyekről sosem kérdeztek. Például a kudarcaimról, amelyeket inkább figyelmeztetésnek, intő jelnek, irigy barátnak tartottam, amelyek felett mindig győzni akartam és többnyire tanultam belőlük.

Ha már a kudarcot említette. Hogy élte meg, hogy 2001-ben egyik napról a másikra nyugdíjazták annál a televíziónál, amelynek évtizedeken át emblematikus alakja volt?

Nem az volt a baj, hogy valami véget ért, hiszen az élet is véget ér egyszer; hanem az, ahogyan történt. Méltatlan volt a nézőkhöz, a Magyar Televízióhoz és hozzám is.

pedig fele annyi ráncom sem volt, mint most. És akkor még én ajánlottam, hogy lehetnék akár szóvivő a televíziónál, taníthatnám az utánpótlást... Nem akarták. Akkor tudatosult bennem: te Juliska, olyan szekér után futsz, ahonnan tíz lábbal próbálnak eltávolítani – hogy szépen mondjam.   

Kudlik Júlia a Delta stúdiójában (fotó: Kudlik Júlia archívuma)

Nyomot hagyott önben?

Igen, de el tudtam engedni, ahogyan mást is. Évekkel később egy csütörtöki napon ellopták a kocsimat. Emésztettem magamat, hogy mit követtem el, hogy ez történt? A harmadik napon, nagyszombaton, éjjel fél kettőkor rájöttem: meg kell bocsátani a rablóknak, mert nekem sem lesz bocsánat, s nem maradhat bennem tüske, mert mérgez. Másnap aztán elmentem a vasárnapi nagymisére és imádkoztam a rablókért. De visszatérve a tévés válásomra: hazamentem Szentendrére, és elgondolkoztam – volt miről. Egyszer csak eszembe jutott egy középiskolai latinóra, ahol Senecát fordítottunk. Azt írta egyszer:

Ezzel vigasztalta magát?

Seneca gondolatát életem több eseménye is igazolta. Talán tíz-tizenkét éves lehettem, amikor két hétre úttörőtáborba mentem Dunabogdányba. Ez volt az első alkalom, hogy idegenbe szakadtam. Vaságyakon, szalmazsákokon feküdtünk, ami szúrt, jéghideg vízben mosakodtunk, és a reggeli kávé, kakaó meg sem közelítette az otthonit. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Már nem emlékszem milyen indokkal, de sikerült elérnem, hogy délelőtt bemehettem a faluba és a postáról hazatelefonálhattam, ám a telefont senki nem vette fel. Ekkor támadt egy ötletem.

Mi volt az?

Feladtam egy táviratot a szüleimnek a következő szöveggel: „Beteg vagyok, gyertek értem!”. Béke és nyugalom szállt meg, és visszamentem a táborba. Uzsonnatájban a kapuban megállt az oldalkocsis motorkerékpárunk. Édesanyám és édesapám pokrócot, kispárnát szorongatva érkeztek, a távirat miatt zaklatottan, én pedig boldogan szaladtam eléjük. Akkor édesapám megkérdezte: „Mi bajod van kislányom?” Mire én: „Semmi, de nem akarok itt maradni, szeretnék hazamenni!” Nem vittek haza, sőt, meg is szidtak, hogy becsaptam őket, hiszen nem írtam igazat a táviratban. Ők bús-boldogan motoroztak haza, én pedig azt éreztem, hogy valami elszakadt és

Azt is megjegyeztem akkor: nem biztos, hogy mindig baj az, ha valami elszakad. 

Az önéletrajzából tudni, hogy a Színművészeti Főiskolára felvételizett, ám elsőre nem vették fel. Annak is volt üzenete a későbbi életére?

Igen, volt. Három rostavizsgán kellett túljutni, ahhoz, hogy felvegyék az embert. Én a harmadikon fennakadtam. Nem akartam elhinni. Biztosra vettem, hogy ez nem történt meg. Hittem, hogy kapok majd egy másik értesítést, hogy az előzőt tévedésből küldték, tekintsem semmisnek, és hogy ezúton örömmel értesítenek a felvételemről.

Ha ennyire megviselte az a kudarc, akkor egy év múlva, amikor mégis felvették a színművészeti főiskolára, miért lépett vissza?

Tudni kell, a sikertelen első felvételi után egy távoli rokonomnak köszönhetően, aki a Magyar Televízióban volt gyártásvezető, én is oda kerülhettem. Ügyelő III. voltam az ifjúsági osztályon.

Mi volt a dolga?

Hozd be, vidd ki, tedd le, hívd be, szólj neki, jegyezd meg, írd meg a kelléklistát! De így is örültem, mert legalább a tévés szakma közelében lehettem, amely egyre inkább elvarázsolt. Emlékszem, mindig lestem a nagy próbatáblát, ahonnan leolvashattam hol, mit és kikkel próbálnak, melyik stúdióban mit csinálnak. Színészlegendák sorát láthattam élőben. Latinovits Zoltánt, Pécsi Sándort, Kiss Manyit, Sinkovits Imrét. Néztem őket, a tehetségüket, a felkészültségüket és egyre inkább azt éreztem, én soha nem leszek olyan, mint ők. Úgy is mondhatnám, rádöbbentem, hogy a színészmesterséghez nincs elég tehetségem. Már nem akartam színésznő lenni. Bár a következő évben felvettek a Színművészetire, bementem és közöltem, hogy köszönöm, de mégsem szeretnék idejárni. Ugyanebben az évben az ELTE bölcsészkarára is felvettek.

Emlékszik még rá, hogy amikor 1964. február 29-én először megjelent a tévé képernyőjén, mit mondott?

Emlékszem. Azt, hogy

A Színművészetire nemet mondott – kevesen tették volna meg –, ugyanakkor a tévézés mellett bölcsészkarra járt. Oda miért?

A televíziós munkámhoz követelmények is járultak: felsőfokú végzettség, két nyelvből középfokú nyelvvizsga, hat nyelven pedig ismerni kellett a fonetikai és kiejtési szabályokat. Egyébként ott, az első félévi vizsgák során olyasmi történt, ami velem addig soha: megbuktam filozófiatörténetből.

Mással is megesett már… 

Én mindig ötös tanuló voltam, csak tornából volt hármasom. Akkor viszont egyest kaptam. Én! Olyan pofonnak éreztem, hogy csaknem a Dunának mentem.

De, hogy jön ide megint Seneca?

Iszonyatos daccal, akarattal, elszántsággal készültem a pótvizsgára. Ám ott is megbuktam. Majd az utóvizsga utóvizsgáján is. Ezzel aztán el is értem, hogy a következő félévi vizsgákat ezzel kellett kezdenem. Mindebből rengeteget profitáltam. Sikerült úgy megtanulnom az anyagot, hogy az államvizsgán jelest kaptam.

Gondolkodni pedig nem csak egyféleképpen lehet, még ugyanarról a dologról sem!

A Magyar Televíziónál számtalan műsort vezetett, a Deltától kezdve a Röpülj páváig, s olykor a Szeszélyes Évszakokban a humorát is megcsillantotta. Milyen volt a kapcsolata Antal Imrével?

Imre olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Sokat tanultam tőle és sokat köszönhetek neki. Hadd idézzek egy korábbi írásomból, ahol azt írtam: „Imrus külön fejezet az életemben. Mellette nem lehet unatkozni! Mindig, állandóan és folytonosan észnél és résen kell lenni! Belőle nem lehet felkészülni! Ha szólok, ha néma maradok, ha sírok, ha nevetek, ő a nyerő. Neki a semmiről is mindig, minden eszébe jut, és ezt természetesen humoros formában adja mindenki tudtára. Az agya – több nyelven – gyorsabban jár a fénysebességnél, s ha képes lennék – de nem vagyok – hangsebességgel követni őt, akkor is csak állócsillag lennék hozzá képest. Egy biztos: öröm és megtiszteltetés, ha vele és mellette dolgozhatok.” Ezt ma ugyanígy érzem.

A hetvenes-nyolcvanas években kevés ismertebb televíziós volt önnél. Hogyan élte meg?

Én

Nem foglalkoztatott a népszerűség, az ismertség. Nem is nagyon értettem, hiszen ugyanolyan ember voltam, vagyok, mint bárki más; csak nekem ez a munka jutott, ami azzal járt, hogyha akarták, ott ültem a szoba sarkában és egy technikai eszközön keresztül próbáltam „családtag” lenni. Mert abban az időben mi televíziósok annak számítottunk.

A népszerű műsorvezetőnő férjével, a korán elhunyt Szűcs Lászlóval (fotó: Kudlik Júlia archívuma)

A férjével hosszú évtizedekig éltek együtt. Hogyan ismerkedtek meg? Nagy szerelem volt?

A televízió ifjúsági osztályán. Ott dolgozott és utolsó éves főiskolás volt a  film- és tévérendező szakon. Igaz szerelem volt a miénk. Ő valóban a másik felem volt, s mióta égi születésnapja is van, azóta félemberként próbálok teljesíteni kettő helyett – immár 18 éve...

Kudlik Júliát egy ország imádta a tévé képernyőjén keresztül, 2005-ben viszont többen csalódásnak élték meg, hogy a politikához adta a nevét, a Fidesz által indított Nemzeti Konzultáció arca, háziasszonya, szóvivője lett.

Orbán Viktor személyesen keresett meg, én pedig – némi gondolkodás után – azt válaszoltam, elvállalom, de van egy feltételem: semmiféle ellenszolgáltatást nem fogadok el. Azt is elmondtam neki, miért vállalom.

Miután nekem negyven évig a beszéd volt a hivatásom, úgy gondoltam, talán tudok segíteni abban, hogy megértsük egymást. Nagyszerű, sokszor felemelő érzés volt ez a feladat, de utólag nézve csalódott vagyok, hiszen máig nem sikerült megértenünk egymást. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért? Aztán rájöttem, ma a szavak teljesen mást jelentenek, mint ötven éve. A gerjesztett félreértések pedig mérgezik a szavakat. A Szentírás szerint „a szív bőségéből szól a száj.” De nem ma, vagy csak nagyon keveseknél!

2013-ban jelent meg egy közös lemeze Szvorák Katalin Kossuth-díjas népdalénekessel, Szeretettel címen, amit később a Várakozás című album követett. A lemezeken Szvorák Katalin énekel, ön pedig értékes gondolatokkal egészíti ki a dalokat. Honnan jött az ötlet?

Kezdetben csak műsorvezetőként kísértem el Katit a fellépéseire, aztán én is szóltam egy-két szót, amelyből aztán kialakult ez a lemez. A dalok és gondolatok a szeretetről szólnak, egy olyan világban, ahol nem szeretik a szeretetet. A második pedig – szinte a folytatása – az év végi ünnepi készülődésről szól, hiszen a karácsony a szeretet ünneppé nőtt öröme.

Az utóbbi évtizedekben tett kevés nyilatkozatából és talán ebből az interjúból is kiderül, spirituális gondolkozású és sosem tagadta a hitét. 

Katolikus család a miénk, hittanra is jártam gyerekként, bár a múlt század ötvenes éveiben ez nem igazán volt divatban. Én a családomtól azt az útravalót kaptam, hogy soha ne adjam fel önmagam, hogy az élet ott kezdődik, amikor a boldogságot választom a siker helyett – és ott ér véget, amikor eladom érte –, és azokban az emberekben bízzak, akik meglátják bennem a szomorúságot a mosoly mögött, a szeretetet a harag mögött és a szavakat a hallgatásom mögött… Hiszek abban, hogy előre meghatározott feladattal érkezünk erre a világra, s addig maradhatunk, amíg teljesítjük azt a személyes feladatot, amit senki más nem végezhet el helyettünk. Születésünkkor nemcsak különböző tehetséget, hanem két ajándékot is kapunk: a választás lehetőségét és a döntés szabadságát.

Mit szól a mai világhoz? Háború, ellenségeskedés, identitásválság, covid… 

Ma egy

amely tele van gyűlölettel, hitetlenséggel, szenvedéssel és félelemmel. A félelem a szeretet ellentéte, hiszen a szeretet lényege, hogy lemondok önmagamról a másik javára. Aki fél, az önmagával és a félelmével van elfoglalva. A ma uralkodó lelki anarchia az erőszakot akarja törvénnyé avatni, s ezzel akarja megsemmisíteni, ami élőlényből emberré tesz bennünket: el akarja pusztítani az emberi lélek belső egyensúlyát, a közösséget alkotó ember rendező erejét!

Mit lehet tenni?

Legyőzésükhöz akaratra, szeretetre és összefogásra van szükség, a döntés meghozatalához pedig bátorságra. Merjük kimondani – legalább önmagunknak –, hogy az örökkévaló értékek egyetemesek és minden emberi társadalom alapját adják. Ezek nélkül nem lehet boldogan élni, csak magunkra maradva, egymást piszkálva, vegetálni. S ha mindezt kimondtuk, merjünk az örökkévaló értékek mentén tájékozódni, élni és cselekedni! Ez az, ami mindenkor reményt, esélyt és erőt ad a félelem leküzdéséhez. 

Az öregedéshez hogyan viszonyul?

Esetemben a 77 csak egy szám! Azt szoktam mondani: az évek ráncossá tehetik a bőrt, de az érdeklődés hiánya a lelket teszi ráncossá! A korosodás feladata és egyben ajándéka, hogy megbékéljünk azzal, amik vagyunk és ne azon keseregjünk, hogy kik nem vagyunk. Az idő múlásával mindenkinek szembe kell néznie, de azt, hogy miként viszonyulunk korunkhoz, a lelkünk állapota határozza meg. Ezért fontos a belső béke, a test harmóniája és leginkább önmagunk elfogadása. Nem tökéletesnek kell lennünk, hanem teljesnek.

Szeretettel és humorral kell élni az életet! A szeretet a megértéséhez, a humor pedig az elviseléséhez kell! 

A mai világ egy része a férfi és női nemet is próbálja újraértelmezni, s akkor még finoman fogalmaztam. Erről mi a véleménye?

A természet bölcsessége megszabta a rendet: a férfi teremti a világot, a nő megtartja és gondozza. Egyik sincs a másik nélkül, egyik sem alacsonyabb rendű. A férfi és a nő által születik a család, amely a szeretet batyuja. Olyan természetes közösség, amely nélkül nincs rendezett társadalom, s

Harmóniában él? 

Azt hiszem, igen. Az élet ajándék, s hogy mit kezdünk vele, rajtunk is áll. Akinek hite van, annak bizonyosság adatik, a bizonyosság pedig sorsot ád, amely nem velünk, hanem általunk történik. Mindaz, ami mögöttünk van és mindaz, ami még előttünk áll, eltörpül ahhoz képest, ami bennünk van. Mindezek tudatában próbálom teljesíteni földi életemre kirótt feladatomat, és közben igyekszem rátalálni arra az útra, amely odavisz, ahol a fény lakik.

És mi az ön feladata?

Az üzenet – amelyet jó időben meghallottam – így szólt: „hadd legyek sokak hasznára!” Mégpedig úgy, ahogyan az író, Gárdonyi Géza fogalmazta meg: „Légy az, kiből árad a nyugalom / Légy az, kire nem hat a hatalom / Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet / S menj oda, hogy fázik a szeretet!”  

Interjúfotók: Mátrai Dávid