Így áldozott le a török uralomnak Magyarországon – a zentai csatában

Nyitókép: A zentai csata (máriapócsi kegykép, Pötscher Madonna)

Történt, hogy a 17. század végén a török szultán még utoljára megkísérelte a keresztény Bécs elfoglalását, ami egyébként is az Oszmán Birodalom kiemelt célja volt a megelőző százötven évben: ezúttal sem sikerült, sőt, fordult a kocka

A ritka összefogás kovácsolta törökellenes háborúban emelkedett a kor hadvezér csillagává a XIV. Lajos francia uralkodó udvarában nevelkedett Savoyai Jenő herceg, aki a keresztény hadak fővezéreként 1697. szeptember 11-én vérfürdővel járó győzelmet aratott a törökök – és Thököly Imre – fölött Zentánál.

De valójában nem ment ez ilyen egyszerűen: 1695-ben például a törökök elfoglalták Lippa várát, és még ugyanabban az évben csaknem teljesen megsemmisítettek egy császári hadtestet, ám az igaz, hogy a török veszteségek még ennél is jelentősebben voltak, így II. Musztafa szultán visszavonult előbb Belgrádba, majd Konstantinápolyba. 1696-ban tovább ment a huzavona, mindent eldöntő csata nélkül, végül

elakadtak a béketárgyalások Franciaországgal (egy örökösödési háború, csak a szokásos), XIV. Lajos francia király pedig ügyesen szervezkedett az osztrákok háta mögött itt, ott, többek között a Portán is.

Aztán eljött a nagy pillanat: II. Musztafa 1697. júniusában 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra.

Savoyai Jenő felbukkanása és a hegyaljai felkelés

A kezdeti török sikerekhez jelentősen hozzájárultak Frigyes Ágost szász választófejedelem hadvezéri hibái is, akit a császár I. Lipót amúgy is kényszerűségből nevezett ki főparancsnokká, és akit közben lengyel királlyá választottak. A megüresedő posztot a tehetséges, francia származású, ekkor még csupán 34 éves Savoyai Jenő főnemes foglalhatta el. A herceg nem rendelkezett kiemelkedő testi adottságokkal, hangsúlyozzák a források:

Mélynövésű, sovány, beesett arcú, rút embernek írták le, akinek a felső ajka olyan rövid volt, hogy „száját szinte sohasem tudta becsukni”. A történet úgy szól, hogy az ifjú Jenő kérését, miszerint a hadakozás mesterségével kíván foglalkozni, a XIV. Lajos a következőképpen utasította el: Soha!

Az önérzetében megsértett herceg így Bécsbe sietett és felajánlotta kardját I. Lipót császárnak és magyar királynak: a többi már történelem.

Egy ideig senki nem tudta, mi lesz, mindenki kivárt, Jenő is csak védekező feladatokat kapott, aztán  a török udvarban a következő döntés született: a fősereg a Dunán átkelve Erdély, illetve Felső-Magyarország irányába induljon támadásra.

A császári sereg gyülekezését megzavarta a júliusban kitört Habsburg-ellenes hegyaljai felkelés. A kurucok csatlakozásra szólították fel a nemeseket, vezérüknek pedig II. Rákóczi Ferencet próbálták megnyerni, de a magyar főurak támogatásával a császári hadsereg végül rövid idő alatt elfojtotta a „vállalkozást”.

Az elmenekült felkelők Thököly Imréhez csatlakoztak, aki a törökhöz húzott a labancok ellenében: végül

mivel a másik irányban erős császári sereg várja őket.

Savoyai Jenő (Jacob van Schuppen festménye)

Vérfürdő a hídnál és Thököly regénybeillő menekülése

Az éles szemű Jenő herceg az ellenség nyomába szegődött, miközben a törökök Zentánál (francia hadmérnökök segítségével) hajóhidat vertek a Tiszán, hogy átkeljenek a folyó másik (bal) partjára. Savoyai Jenő nem habozott: átkelés közben kívánta megtámadni az ellenséget, ami végül a lehető legjobb döntésnek bizonyult. A fővezér kijelentette: „Az egyetlen lehetőség a partváltás megakadályozására és az ellenség Erdély irányába való felvonulásának meggátlására, ha

A Savoyai által megkövetelt erőltetett menet elérte célját és szeptember 10-én a szövetséges erők beérték az oszmán sereget. A haderők létszámáról: a császári csapatok létszáma mintegy 40 ezer fő volt, míg a török had létszámát 70 és 150 ezer közé becsülik a források, de a 70 ezer a valószínűbb. A seregből azonban csak mintegy 35 ezer török, főleg gyalogos állt szemben a keresztény csapatokkal, a támadás időpontjában ugyanis a többiek már átvonultak a bal partra a szultánnal együtt.

Szeptember 11-én egy fogoly pasa biztató információi miatt Savoyai előrelovagolva, a saját szemeivel csekkolta, hogy Zentától délre egy hajóhíd vezet át a folyón. Kiderült, hogy az átkelést védő, biztosító külső sáncvonalat a törököknek már nem sikerült befejezniük, és a szövetséges sereg felé néző oldalon 500 méter széles rés tátongott a sáncon.

Elérkezett a pillanat, amelyre Jenő herceg várt, és mivel napnyugtáig már csak órák voltak hátra, nem habozott. A siker totális volt. A török védelmi vonalakban érthető zavar támadt, Savoyai pedig sorra hozta a jó döntéseket. Valójában csak idő kérdése volt, hogy mikor omlik össze teljesen a bekerített, meglepett török védelem.

senkinek sem kegyelmeztek. Mivel visszavonulni nem tudtak, a törökök a Tiszán átúszva próbáltak menekülni, de legtöbbjük a vízbe fulladt, vagy golyók végeztek velük.

Források azt írják, hogy maga

Az éj leple alatt aztán a füzesben úszkálva, egy kósza csónak segítségével átjutott a Tiszán (mások szerint simán csak átúszott), és néhány hű emberével a szultán után menekült Temesvárra.

A veszteségeket szemlélve kapitális győzelemről beszélhetünk: Savoyai Jenő csapatai meglepően kevés, összesen 699 elesettet és 1934 sebesültet veszítettek, míg a a török oldalon 20-30 ezer halottal számolhatunk. Ugyan Savoyait többen bírálták amiatt, hogy nem vette üldözőbe a szultánnal az élén iszkoló, maradék török hadat, a vádak igazságtalanok:  a döcögő utánpótlás és a sereg „morális állapota” – nem fizették ki a zsoldot – nem tette lehetővé az azonnali folytatást. Ennek ellenére a zentai győzelem visszafordíthatatlan változásokat eredményezett és elvezetett a mérföldkőnek számító karlócai békekötéshez.

A zentai csata (Jacques Ignace Parrocel festménye)

Harcászati előny a császáriaknál és a karlócai béke

A szakértők egybehangzó véleménye szerint egyszerűen lemaradtak a törökök:

Jellemzően kisebb létszámú császári seregek verték meg a törököt a nagyobb harcászati állóképességükkel, az oszmánok pedig a francia segítségnyújtás ellenére sem tudták elsajátítani a szükséges harcvezetési és harcfegyelmi szintet, így tulajdonképpen megpecsételődött a sorsuk.

A Szent Liga országai (Habsburg Birodalom, Lengyel–Litván Unió, Velencei Köztársaság pápai állam, Oroszország, Bajorország, szász és a brandenburgi választófejedelemség, Svédország) békét kötöttek az Oszmán Birodalommal Karlócán, 1699-ben. A békeszerződés az aktuális hadi helyzetet rögzítette:

majd Savoyai későbbi győzelmei nyomán teljesen helyreálltak a középkori Magyar Királyság határai. Hogy a Habsburg-dinasztia ezt követően erőszakos központosításba kezdett kis hazánkban, már egy másik kérdés.

***

Felhasznált irodalom:

Hadtörténeti Intézet és Múzeum: A zentai csata, 1697. szeptember 11.

Szeghő Patrik: Savoyai Jenő és a zentai csata: A török kor vége Magyarországon

Wikipédia