A darázs tanításai – Mindennapi metafizika XXVI.

A címet – ezt gyorsan be kell vallanom – Vörös István költőtől loptam, akinek 2000-ben ezzel a címmel jelent meg egy verseskötete. Hiába, egy jó cím komoly dolog, ez pedig egy jó cím. Innen is köszönöm, István, noha nem kértem engedélyt a lopásra.

Nyár elején egy lódarázs kolónia költözött az ereszünk alá, pontosabban az eresz mögötti deszkák közé. Azóta nyilván tekintélyes méretű fészket építettek. Naponta látom őket, ahogy ki-be röpködnek, mennek a dolgukra. A bejáratánál mindig ott silbakol egy őrszem. Az azért nem baj, hogy a ház túloldalán építkeztek, és nem a bejárati ajtó környékén.

Olykor az odú bejáratának közvetlen közelében van dolgom, de ilyenkor is csak megnéznek, az őrszem körberepül, aztán megy vissza a helyére.

A család persze nem ilyen megértő a kolónia jelenlétével kapcsolatban, de újra és újra elmondom nekik, hogy ha nem abajgatják őket, akkor nem lesz baj, nem fognak megtámadni senkit. Évekkel ezelőtt megcsípett egy lódarázs, de akkor is én voltam figyelmetlen. Véletlenül rámarkoltam, miközben egy fatuskót akartam arrébb cipelni. A csípése tényleg lórúgás-szerű, a kezem órákig lüktetett utána, egészen a könyökömig.

Szintén évekkel ezelőtt hallottam Királyréten, Tóth Ákos azóta megszűnt legendás kocsmájában egy erdei munkástól, hogy aznap majdnem megölték a lódarazsak. Rönkszállítás közben belekapott a gép karja egy lódarázsfészekbe. Az illető az utolsó pillanatban tudott csak visszamenekülni a munkagép kabinjába. Az egész raj sokáig ott körözött a szélvédő előtt.

Nyilván sokan egyfajta aberrációnak gondolhatják, de valamiért vonzódom a lódarazsakhoz. Nem látványosan,

de tagadhatatlan, hogy kedvelem őket. Nem tudnám megmondani, miért. Az efféle vonzalmaknak rejtélyes gyökerei vannak. A lódarazsaktól sokan betegesen félnek, ahogy a kígyóktól, pókoktól vagy a denevérektől. Soha nem féltem egyetlen élőlénytől sem, úgy voltam és vagyok vele, hogy – Krasznahorkai László szavaival – „kollégáink ők a létezésben”, és ez az ontológiai kollegialitás már eleve kizár bármiféle félelmet vagy undort. Ha félek vagy undorodom egy élőlénytől, az az önutálat egyik formája, annak jele, hogy valami nincs tisztázva bennem a létezésem dimenzióit illetően.

Egy ilyen lódarázs kolónia felépítése és működése eleve elképesztő és lenyűgöző. A szervezettségnek egy olyan fokát és finomságát, célratartottságát mutatja fel, amelyhez képest az emberi társadalmak züllött hordáknak tűnnek. Itt nincs mellébeszélés, egymásra mutogatás, rafkóskodás és simliskedés, nincsenek szekértáborok, nincsenek világnézetek, egyszóval nincs semmi azokból az áldásokból, amelyek az emberi társadalmakra olyannyira jellemzők.

Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy lódarázs kolóniához hasonló közösségben szeretnék élni. Azt viszont jelenti, hogy egy efféle rovartársadalmat megfigyelve világossá válik, hogy kitüntetett helyünk az úgynevezett evolúciós ranglétrán mennyire viszonylagos, már ami a hatékonyságot, az elvégzendő munka szervezettségét és a rendelkezésre álló energiaforrások felhasználását illeti.

Tulajdonképpen nem sokat tudunk róluk, vagyis sok mindent tudunk, de további sok mindent nem. Az emberi intelligencia a csodás eredményeivel valóban elképesztő,

Robotok araszolnak a Marson, miközben valaki egy elegáns mozdulattal a patakba hajít egy energiaitalos dobozt. Bionikus műkezet készítenek egy kislánynak, ami még a tapintás érzetét is visszaadja, miközben puszta nemtörődömség okán kihal a Sajó élővilága egy szakaszon.

Ezek a dolgok egyszerre történnek a világban, ami azt mutatja, hogy az intelligencia egyáltalán nem magától értetődő adomány. Potenciálisan a rendelkezésünkre áll, de aztán jórészt rajtunk múlik, hogyan sáfárkodunk vele.

A természet intelligenciája azért is idegen a számunkra, mert nem él ezzel a szabadsággal, nem bízza az egyedekre a választást. Ott nincs olyan, hogy majd én eldöntöm, mi legyen. És olyan sincs, hogy az egyed a benne rejlő lehetőségeket hagyja a francba, nem használja ki, nem él velük. Oldja meg más, szarok rá.

Más kérdés, hogy maga az ember sem tudja igazán, mit is jelent a szabadság.

Hajlok arra, hogy a természet rigorózusnak tűnő rendjében ott a szabadság, csak a saját téves szabadságfogalmaink miatt képtelenek vagyunk megérteni. Ha egy csertölgy makkjából néhány évtized alatt huszonöt méteres fa nő tekintélyes lombkoronával, azt én szabadságnak nevezem. És nem hiszem, hogy a cserfa szabadsága abban állna, hogy rábízzuk, döntse el, hogy esetleg öt év után inkább bükkfaként vagy mezei juharként szeretne-e tovább élni.

A szabadsága abban áll, hogy a hajdani makkba „kódolt” lehetőségeket a lehető leghatékonyabban kihasználja. Megvalósítja önmagát a szó szoros értelmében, nem pedig abban a bornírt változatban, ahogy ezt manapság használni szokták. Mert emberi értelemben az önmegvalósítás általában egyfajta nárcisztikus törtetést jelent. Egy reklámszöveget, amivel jól lehet keresni.

Ahogy Babits is értetlenkedik az Esti kérdésben: „miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?”

Ennek megválaszolása minden jel szerint nem ránk van bízva.

Azért a lódarázsnak is megvannak a maga gyarlóságai. Esténként, amikor felkapcsolom a kerti lámpát, néhány példány hamarosan megjelenik és autisztikus konoksággal, újra meg újra nekirepül a lámpaburának. Nem tudják megunni. De ez a hiábavalóság is kedvemre van. Olyan emberi. 

Fotó: Koczuba József