„Bármikor újra előfordulhat hasonló” – körülbelül ez volt az általunk megkeresett agglomerációs települési polgármesterek vélekedése a vízhiányról, ami az utóbbi napokban a térséget sújtotta. A probléma összetett, és nem csak nagy tömegben a városból kiköltözők vagy a medencéket és luxuskerteket fenntartó felsőközéposztály a ludas: strukturális gondok is bőven akadnak, ahogy az önkormányzatok is adósak a fejlesztésekkel.
Konopás Noémi és Veczán Zoltán írása
Óriási sajtóvisszhangot kapott, hogy a Pilisi-medence több településén – Solymár, Pilisszentiván, Pilisborosjenő, Pilisvörösvár, Pilisszentkereszt, Budakalász, Pomáz, Szentendre, Pilisszántó, Üröm és Csobánka – a közel negyvenfokos kánikulában volt olyan településrész, ahol négy napig nem volt víz a háztartásokban. A probléma megoldására még operatív törzs is alakult. A csak Solymáron háromezer embert érintő kánikulai vízhiány azóta többnyire megszűnt, a települések önkormányzatai a korlátozó intézkedéseket hellyel-közzel visszavonták.
Mégis úgy fest, a vízhiány idén nyáron is forró téma lesz, azóta ugyanis, hogy például Solymáron újra folyik víz a csapból, másutt jelentkezett a probléma. Legutóbb a jelentősen megnövekedett vízfogyasztásra hivatkozva, a Duna Menti Regionális Vízmű Zrt. kezdeményezésére Gödöllő polgármestere, Gémesi György rendelt el – visszavonásig – elsőfokú vízkorlátozást. Ez idő alatt tilos a tömlős locsolás hajnal hat és este tizenegy óra között, valamint a járdák, utak, gépjárművek mosása, és az automata öntözőberendezések működtetése és az úszómedencék feltöltése is. Az intézkedés várható volt, hiszen a városban megnégyszereződött a felhasznált víz mennyisége. Veresegyházán is takarékos vízfogyasztásra kérik a lakókat.
A kánikulai vízhiány legfőbb oka a hazai szakértők szerint is a hőség miatt megnövekedett ivóvízigény és a fejlesztések elmaradása:
emellett tény, hogy egyre többen menekülnek a fővárosból az agglomerációba, ám hiába a sok kiköltöző, az infrastruktúrafejlesztés elmarad.
Ez egybevág azzal, amit tájépítész forrásunk is mond, vagyis, hogy a megoldás csak az lehet, ha drasztikusan lecsökkentik a kiadható építési engedélyek számát az agglomerációban, vagy akár egyenesen építési stopot vezetnek be, legalábbis zöldmezős beruházások tiltását. „Ugyanaz a baj, mint a nem erre tervezett úthálózattal, vagy azzal, hogy mondjuk nincs óvodai férőhely”. Utólag pótolni meglehetősen nehéz az infrastruktúrát, a vízhálózat kibővítése hatalmas összegeket emésztene fel, de akik most költöztek ki, és csengették ki egy amúgy is túlárazott ingatlan árát, biztosan nehezen állnának rá, hogy közműfejlesztés címén is perkálniuk kelljen még néhány millió forintot – vélte
Hozzátette: ha a vízdíjakba terítik szét a költségeket, annak meg a régi lakosság nem örülne túlzottan. Már a vízkorlátozás is szült némi ellentétet, hiszen a mélyebben fekvő területeken, ahol még adott volt a megfelelő víznyomás, egyes ingatlantulajdonsok simán öntöztek – tudtuk meg. Azt viszont határozottan cáfolta forrásunk, hogy a klímaváltozás állna a jelenség hátterében, „azon túl, hogy kevesebb a csapadék, melegebb van és többet kell öntözni”, meg persze a talaj kiszáradása (a talaj felső, egy méteres rétegéből nagyjából 130 milliméter víz hiányzik a telítettséghez képest) sem javít a helyzeten.
Ami ezen belül helyi specifikum, a problémával küzdő, jellemzően magasan fekvő dunakanyari települések földrajzi elhelyezkedése. A vízellátó hálózatok ugyanis nyomás alatti rendszerek, amelyek általában a bánya eredetű kutakból szivattyúkkal emelik ki a vizet, majd pumpálják be a rendszerbe.
Az agglomeráció közhelyszinten emlegetett túlépítettség mellett egyébként, mint tájépítész forrásunktól megtudjuk,
vagyis nem csupán túlépítettek a Budapest körüli települések, hanem ráadásul borzasztó nagy vízigényű kertek és az egy vagy több ember egyéves vízfogyasztásának megfelelő mennyiséggel feltöltött úszómedencék rontanak tovább a helyzeten. „Az Ausztriából hozott alpesi vízigényű növényekkel díszített, nagy, angolgyepes kertek csak úgy szívják magukba a vizet, tragédiaként élnék meg, ha nem lenne minden méregzöld és tökéletes” – fogalmazott, de a napi öntözés, az autó napi lemosásának igénye és még számos olyan szokás is megérkezett a településre a medencék mellé, amely megnövelte akár az egy főre eső vízigényt is.
A helyzet emberi oldala mellett azonban számos más aspektus is ott van; ezért tájépítészünk mellett megkerestünk még egy, a magyar ívóvízellátásra rálátó, évekig vízépítőmérnökként dolgozó szakembert, aki szintén kérte, hogy neve ne szerepeljen cikkünkben.
Rögvest helyre is tett néhány téves, de közkézen forgó információt: például, hogy
A víziközmű-szolgáltatással kapcsolatos alapvető jogokat és kötelezettségeket a 2011. évi CCIX. víziközmű törvény szabályozza. Ebben többek között azt is rögzítik, hogy a vízellátó hálózat fejlesztése és természetesen a tervezése is a tulajdonos feladata. Ugyanakkor a tulajdonos megállapodhat külső szereplőkkel – legyen az magánszemély vagy cég – a fejlesztési költségek áthárításáról. A tulajdonos feladata a vízellátás tervezése is, ennek pontos módját egy ’97-es törvény rögzíti.
A vízellátó hálózatok üzemeltetői a víziközmű-szolgáltatók, ezek a társaságok olyan szakcégek, amelyek műszakilag felkészültek és jogosultak ezt a feladatot ellátni. Jellemzően szintén állami vagy önkormányzati tulajdonban vannak. A szolgáltató szerződésben meghatározott feladata, hogy üzemeltesse, karbantartsa vagy adott esetben felújítsa az ellátási területén található vízellátó rendszert. Fontos megjegyezni, hogy a felújítás és a fejlesztés ebben az esetben nem ugyanaz, hiszen a felújítás olyan beruházás, ami nem növeli a víziközmű kapacitását. Ez azért fontos, mert a szolgáltató felújításra igen, fejlesztésre viszont nem fordíthat „egy huncut fillért” sem. Röviden tehát:
Ha a felmerülő vízigényt objektív adottságnak tekintjük, akkor a vízhiány két módon kezelhető: vagy a vízfelhasználás korlátozásával, vagy a vízellátó rendszer kapacitásának növelésével.
Jelen cikk keretein messze túl mutat annak vizsgálata, hogy az elmúlt évtizedekben hogyan történt a vízellátó hálózatok tervezése és miért maradtak el a szükséges fejlesztések. A szakember szerint mindenesetre éppen ezek az esetek mutatnak rá, hogy üdvös volna, ha a vízellátás tervezését, a jogi szabályozásától kezdve a tervezési gyakorlatig áttekintené az illetékes szaktárca.
Mint arról a héten beszámoltunk, a tíz civil közösség és öt szakszervezet által alapított Víz Koalíció Facebook oldalán a vízhiány okának a kormány által 2012-ben befagyasztott, majd tíz százalékkal csökkentett vízdíjat nevezte meg. A másik ok szerintük is az agglomerációs kiköltözési hullám, amivel nem tartott lépést az infrastruktúra, de ide sorolták a medencetöltést és locsolást, illetve az elmaradt kapacitásfejlesztéseket is.
Arra, hogy a rezsicsökkentés lenne a probléma forrása, Menczer Tamás is reagált lapunknak. A politikus leszögezte, hogy „a rezsicsökkentés mellett is történtek fejlesztések Magyarországon, és ezt a rezsicsökkentés megtartása mellett folytatni is fogjuk. A leghatározottabban visszautasítok minden olyan baloldali törekvést és nyomásgyakorlást, amely arról szól, hogy a rezsicsökkenést töröljük el”. Szerinte „a vízhiányt nem a rezsicsökkentés, sokkal inkább az agglomerációban megnövekedett lakosságszám, és az ezzel együttjáró, megnövekedett fogyasztás okozza, ezért kétségtelen, hogy fejlesztést kell végrehajtani”. Hozzátette, a lakosságszám növekedése miatt szükséges fejlesztéseket a települések nyilván a kormánytól várják, azonban a tényszerűség kedvéért azt is látni kell, hogy
„soha nem a kormány döntött arról, hogy egy település lélekszáma megnövekedjen ötven, száz, vagy bármennyi százalékkal”.
Vízmérnökünk hozzátette: a szolgáltatók elsődleges bevétele a vízdíj, ez a forrása a szolgáltató minden feladatellátásának, ebből felújíthat ugyan, de kapacitást nem növelhet. Márpedig a vízhiány kialakulását kapacitásbővítéssel, azaz a fejlesztésekkel lehetne megakadályozni, ám ez nem a szolgáltató feladata.
„Ilyen értelemben pedig indifferens, hogy a rezsicsökkentés miatt kevesebb bevételhez jut a szolgáltató, hiszen a vízdíjjal befolyt összeget amúgy sem használhatja fel kapacitásnövelésre”
– emeli ki.
A lapunk által megkérdezett vízépítőmérnök úgy véli, az infláció, az áremelkedések, valamint a hálózat növekvő karbantartási igényei miatt a szolgáltatók kompenzációigénye megalapozott. Ezt azonban a kormány láthatóan nem kívánja a lakosságra terhelni (lásd: rezsicsökkentés). A rezsicsökkentés miatt a szolgáltatók évről évre változatlan keretösszeggel gazdálkodhatnak, a vízellátó hálózatot alkotó elemek, a víztermelő kutak, csőhálózat, gépházak, tároló medencék és víztornyok karbantartására és felújítására.
A mérnök szerint ennek kapcsán sok kérdés felmerül, kezdve onnan, hogy egyáltalán helyes-e az a számítási módszer, ami alapján kiszámolják, mekkora összeget kell fordítani évente a hálózatra, azon keresztül, hogy az 1940-1990 közti időszakban egyáltalán volt-e ilyen, országosan egységes nyilvántartás, egészen odáig, hogy az 1990 utáni vagyonértékeléseket kik és milyen felkészültséggel, módszerrel készítették, és azok mennyire relevánsak.
Erről nyilatkozónk szerint a tulajdonos önkormányzatoknak kellene a legtöbb információval rendelkezniük, „ha komolyan vennék a tulajdonosi felelősségüket” – véli. Mint fogalmaz: „tartok tőle, hogy a legtöbb politikusnak kevés fogalma van arról, hogy a rábízott vízellátó hálózat milyen állapotban van, Pedig talán országosan egységes szakmai szabályok szerint az aktuális állapoton túl, azt is érdemes lenne megfogalmazni, hogy mi lenne a kívánt állapot”.
Mi pedig megkerestük az összes érintett települést.
A túlépítettség kapcsán kiemelhetjük példaként Solymárt, amely kicsi sváb település volt, a vízhálózat is erre van tervezve, ennek ellenére a rendszerváltás óta megduplázódott az itt élők száma, az 1990-es 6044 lakos helyett a 2022-es adatok szerint 11 511 ember él itt.
A vízhiány is itt volt a legdrasztikusabb, a település polgármesterét telefonon értük utol. Szente Kálmán arról tájékoztatott, hogy a honvédséget bevonva sikerült elhárítani a vészhelyzetet, úgy, hogy 0-24 órában folyamatos fordulásokkal, nyolcköbméteres tartálykocsikkal szállították a Fővárosi Vízmű vezetékrendszeréből a pilisi tározómedencékbe a vizet. Annak kapcsán, hogy előfordulhat-e még ilyen helyzet a nyáron, a polgármester azt válaszolta, nehéz ezt megítélni. Mint fogalmazott, „az önkormányzatot átkozza a lakosság, miközben nem mi vagyunk a szolgáltatók, nem rajtunk múlik. Nem látok bele Duna Menti Regionális Vízmű (DMRV) Zrt. számítógépjeibe és vezérlőközpontjaikba, így nyilatkozni sem merek a szolgáltató helyett. De
ismerve a hálózat állapotát, azt gondolom, bármikor előfordulhat ismét hasonló”.
Annak kapcsán, hogy mi az önkormányzat hatásköre, és mit tehet ennek elkerülése érdekében, Szente azt válaszolja: „most egyet tehetünk: nagyon szurkolunk a Duna Menti Regionális Vízműnek, hogy azt a 17 milliárdot, amit pályázaton nyert és már a kivitelezésre is leszerződött, minél hamarabb használja fel”. Ezt az összeg az egész Pilisi-medencére fordíthatják, a legégetőbb beruházások talán megvalósulhatnak belőle. Az erről írt cikkünket itt olvashatja el.
Tömöri Balázs polgármester tájékoztatása szerint Pilisborosjenő a DMRV-nek való szurkolásnál azért továbbmegy: az elmúlt két és fél évben folyamatosan újítják fel a település út alatt futó eternit ivóvízvezetékeit. A cserét az önkormányzat kéri, ők bontják fel, majd újítják fel az utat, míg a csőcserét a DMRV végzi. Emellett az önkormányzat vízmegtartásról szóló pályázatot adott be, sürgeti a Steinheim utca pályázati pénzből történő burkolása előtti eternitcsőcseréhez szükséges vízjogi létesítési engedélyt. Az önkormányzat elnyert továbbá egy TOP-os pályázatot, aminek köszönhetően fejleszthetik a település vízelvezetését, de a pályázat vízmegtartásos projektelemeket is tartalmaz. Ennek kapcsán jelenleg az Országos Vízügyi Főigazgatóságtól várják a dokumentációt a tervezéshez.
Pilisborosjenő emellett korlátozza a beköltözést: továbbra sem von belterületbe új területeket, nem kíván beépítési engedélyeket kiadni.
A Duna-parti település honlapján az önkormányzat arról tájékoztatott, hogy náluk még viszonylag elfogadható a helyzet jelenleg, de ez nem jelenti azt, hogy bármikor ne léphetne fel vízhiány. A település vezetékeink átlagéletkora 35 év körüli, de bizonyos részeken 50-60 éves vagy annál is régebbi csövek vannak lefektetve, ami azt jelenti, hogy a városi hálózat sok helyen már meghaladta a fektetéskor várt élettartamot. Nem csoda tehát, hogy Budakalászon átlag két-három naponta van hálózati hiba, szivárgás vagy kisebb-nagyobb csőtörés.
Nem véletlen, hogy az európai példák is a vízhasználat visszafogását célozzák; mint a Deutsche Welle Index által kiszúrt összeállításából kiderül, az olaszországi Veronában locsolási tilalmat vezettek be a kertekre, nem szabad autót mosni és tilos feltölteni az úszómedencéket; Pisában 500 eurós bírságot kap, aki nem csak mosakodásra és otthoni használatra vételezik vizet, Milánóban leállították a díszkutakat; a portugálok a víz mezőgazdasági felhasználását korlátozzák, Spanyolország egyes részein csak bizonyos órákban folyik víz a csapokból. Ami tehát Magyarországon kuriózum, délebbre sajnos egyáltalán nem az. Az EU vízistatisztikái szerint mindenesetre hazánkban az egy főre eső vízfogyasztás nem kiugró, száz liter alá esik naponta és lakosonként, szemben mondjuk a háromszor ekkora göröggel, miközben elméleti víztartalékaink jóval nagyobbak az európai átlagnál (a görögnek majdnem a duplája).
Nyitókép: Jan Woitas / dpa
Pataki Andrást, az Előadó-művészetek Kollégiumának elnökét többek között arról kérdeztük, hogy az NKA vissza nem térítendő támogatásai miként segítik a magyar kultúrát és a színházi világot.
Rohamosan fogy a németek türelme.
A főszereplő Gulyás Gergely lesz.
A díjátadó gála november 26-án 19 órától lesz a Várkert Bazárban.
Fotók a cikkben!
A miniszterelnököt a Mandiner kérdezhette a koppenhágai EU-csúcs estéjén.
Így reagáltak az új amerikai nagykövet személyéről szóló hírre.
A Budapesti Közlekedési Központ (BKK) tájékoztatása szerint időközben helyreállt az M4-es metró közlekedése.
