Bendicó zuhanása – Mindennapi metafizika XXV.

Van egy jelenet Lampedusa csodálatos regényében, A párducban, amelyben a főhőst, Salina herceget meghívják a parlamentbe szenátornak. A herceg elhárítja az ajánlatot, valami olyasmire hivatkozva, hogy a szicíliaiak álmodni szeretnek, nem pedig felébredni, ezért aztán semmi értelmét nem látják annak, amit politikának neveznek.

És különben is, a szicíliaiak istenek, nem pedig emberek,

a tenger és a nap, mi dolguk lehetne odafent északon mindazzal, amit történelemnek, haladásnak és fejlődésnek neveznek.

A küldönc, aki a meghívással felkereste a herceget, nyilván egy szót sem értett abból, amit hallott. Azt gondolta, a herceg meghülyült, vénségére elment a maradék esze is. A herceg pedig azon merengett, hogy áldás-e vagy inkább átok, hogy két világ határára született, hogy éppen akkor kell élnie, amikor az új menthetetlenül felzabálja a régit.

Nem mintha a régi olyan nagyon jó lett volna. Szó sem volt Árkádiáról. Ha nem is volt jó, de arra alkalmas volt, hogy álmodni lehessen benne. A herceg az álom békéjét féltette, az olajfaligetek délutáni csendjét, a must forrásának csendjét a hűvös pincékben, a kocsmaasztalok melletti bóbiskolás csendjét, a kabócareszelés tengerhullámzásban feloldódó békéjét, egyszóval valami olyasmit, ami sokkal inkább a költészet birodalmához tartozik, mint az úgynevezett való élethez. A herceg mindenestül inkább költő volt, nem arisztokrata, nem hatalmas birtokok kegyura. Mindez csak mellékesen volt, egyfajta családi kötelezettségként, mert leginkább a toronyszobájában érezte jól magát, ahol éjszakánként zavartalanul bámulhatta a csillagokat a különféle látcsöveivel. Ha már a földi világból elillanni látszik a béke, legalább az égi pályák szemlélése maradjon meg neki.

Salina herceg anakronisztikus figura volt, egyfajta zárvány, amit a legjobban éppen ő tudott magáról. Az a fajta, akit illusztris társaságokban már megmosolyognak, nem veszik igazán komolyan, legfeljebb a rangja és régi befolyásának maradéka miatt bánnak vele elnézően. Csak ezért, máskülönben már hangosan röhögnének rajta, ahogy a falubolondján szokás. 

Lampedusa regényének ez az atmoszféra adja a súlyos melankóliáját. Ez az atmoszféra pedig olyan, amit mi is pontosan ismerhetünk. A világ jó ideje abban a határhelyzetben áll, amit Salina herceg is kénytelen volt megtapasztalni már a 19. század második felében.

Az újról előre látják a herceghez hasonlatos figurák, hogy semmi olyasmit nem hoz majd, amire bárkinek szüksége lenne, ennek ellenére számtalan híve van.

Vagy inkább számtalan rabja vagy betege, mintha ez az új egyfajta betegség lenne, egy olyan ragály, ami ellen nincs orvosság. Legfeljebb a költészet, vagy pontosabban egy olyan lelkialkat, amelynek térfogata van, amely nélkülözi az ürességet, a cinizmust és az agresszivitást. De mindezt nem lehet megvásárolni, mint egy gyógyszert a patikában. Ez vagy megvan eredendően, vagy nincs meg, és akkor nincs mit tenni.

A herceg tudja, hogy nincs semmiféle gyógymód, és az lesz a vége, hogy minden a szemétdombra kerül, mint szeretett kutyájának preparált teste a regény legvégén. Tompán puffan a kitömött kutyatest egy szemétdomb tetején, és végtelen lassúsággal ülepedik le körülötte a porfelhő. Ez a porfelhő, ami megmarad. Legalábbis a regényben most már örökké ott lebeg. 

Ilyesmik jártak a fejemben Cefalúban, Szicíliában, egy tenger fölé nyúló teraszon. A horizont pereméig a Tirrén-tenger ultramarin ragyogása, a hátam mögül alig elviselhető zene szól egy étteremből. Cefalú tengerpartig lenyúló, ősrégi várfalaira leginkább szelfizni állnak ki az emberek. Többnyire dekoratív nők, akik a kamera indulásának pillanatában azonnal magukra öltik azt a végtelenül bárgyú arckifejezést, amely a szelfizés elengedhetetlen tartozéka. Hadd lássa a világ, milyen kurva jól érzem magam ezen a festők ecsetjére illő, ódon várfalon.

vagy talán pontosabb úgy, hogy szelfizéskor hirtelen eltörlődnek a nemek, egyfajta univerzális ürességben oldódnak fel.

A férfiak és nők arcát ez az üresség foglalja el. A szelfi, amit a jelenlét bizonyítékaként készítenek, épp a jelenlét lehetőségét semmisíti meg. Nem tudom, Salina herceg mit szólna hozzá, ha látná a férfiaknak és a nőknek ezt a seregét, akik a fagylaltozóig kígyózó sorban várják, hogy végre kiléphessenek a várfal tenger fölé nyúló ormára.

Arra várnak, hogy lefényképezhessék az arcukat? – kérdezné értetlenül.

Arra várnak, hogy lefényképezhessék azt, ami az arcuk helyén maradt – mondanám neki, ha engem kérdezne. De nem kérdez senki, csak a gyerekeim, és ők is csak azt, hogy hol fogunk ebédelni. 

Hogy mi a régi, egyre kevésbé tudjuk, hogy mi az új, azt mintha egyre jobban tudnánk. De ez sem igaz egészen, mert a régit sokkal jobban ismerjük, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Egyszerűen azért, mert magunkban hordjuk, a sejtjeinkben, az álmok mély áramlataiban.

Ami régi, arra ráismerünk, mintha valahol már láttuk volna. Ami új, azt legfeljebb megszokhatjuk, de soha nem válik a részünkké. Ernst Jünger írja korzikai útinaplójában, hogy mindig is gyűlölte a modern épületeket. Nem szándékosan gyűlölte, hanem zsigerileg. Az ürességük miatt, a puszta funkcionalitásuk miatt.

hogy meghívjon - ha nem is szenátornak – valami ígéretekkel teli helyre, ahol majd mindent szépen megbeszélhetünk egymással.

Ahol béke lesz, szabadság és egyetértés. De ismerjük a végét. Lampedusa szerint ilyen a vége, s ha azt gondoljuk, hogy csak szegény Bendicó (a kutya) kitömött testének zuhanását beszéli el, nem jól gondoljuk:

„Néhány perccel utóbb Bendicó földi maradványait az udvar sarkába vetették, melyet a szemetes minden nap kiürített. Mialatt lefelé röpült az ablakból, egy pillanatra visszanyerte még eredeti alakját: ha valaki éppen ott tartózkodik, egy levegőben táncoló négylábú állatot láthatott volna, hosszú bajusszal és felemelt jobb mellső lábbal, mely mintha csak átkot szórna. Aztán minden elnyugodott egy ólomszínű porhalomban.”  (Füsi József fordítása)