„Akkor nem éreztem bátorságot" – 96 éves magyar embermentő a Mandinernek

A kilencvenhat éves Almásy Béla első látásra átlagos magyar nyugdíjas, aki csendes életet él Budapest 15. kerületében. Talán csak legközelebbi ismerősei tudják róla, hogy valódi hős:

megmentve ezzel az életüket. Tettéért később megkapta az izraeli Jad Vasem holokausztmúzeum Világ Igaza kitüntetését. 

Almásy Béla, akit eredetileg Gyulaként anyakönyveztek, ám egy bürokratikus hiba miatt nevet váltott, családtagjaival együtt három helyszínen segítette zsidó ismerőseit a nyilas éra és az ostrom alatt. Édesapja a legjobb barátját, Löwinger Sándort személyesen hozta ki 1944 szeptemberében a zirci internálótáborból, ebben az akcióban Béla is részt vett. 

„Először Győrbe mentünk vonattal, onnan kerékpárral érkeztünk a muszosok (munkaszolgálatosok – a szerk.)  táborához. A kapunál lévő őrnek elmondtuk, kit keresünk, ám ő először azt felelte, hogy senkit nem engedhet be. Erre apám rábeszélte, hogy küldje fel a parancsnokságra egyik őrszolgálatos társát, kérve a látogatásunk engedélyezését. Amikor a futár visszajött a parancsnokságról, egy nyomtatványt hozott, apám meg beleírta, hogy Almássy Sándor – így, két s-sel – keresi Löwinger Sándor nevű barátját. A nemesinek tűnő név jó hatással lehetett, mert a parancsnok rögtön fogadta őket, és küldettek is Löwingerért. Igen megviselt daróc ruhában, szőrösen, ápolatlanul, önmagához képest tíz évvel öregebben találtunk rá. Mikor apámat meglátta, elgyengült és sírni kezdett” – idézi fel a sok évtizeddel ezelőtti eseményeket Almásy Béla. 

A férfit rögtön nem tudták magukkal vinni,

A jegyrendszer miatt szinte a lehetetlennel határos volt ennek beszerzése, Almásyék három falut is körbebicikliztek, mire egy környékbeli paptól sikerült szerezniük egyet, a saját készletéből.  A sonkát ezután átadták a táborparancsnoknak, hazatértek, és Löwinger még azon a hétvégén megjelent a család házánál; a táborból kikísérték a faluba, majd egyszerűen otthagyták. 

Az Almásy család később, a nyilas korszak alatt is igyekezett segíteni a zsidó ismerőseit, barátait – sőt egy idő után az ismeretleneket is. Bár azóta számtalan film feldolgozta a vészkorszak alatt történteket, Almásy Béla szerint egyik sem tudta maradéktalanul visszaadni a valóságot: a rettegést, a bombázásokat, az életveszélyes utcákat, a zsidó embereket tömött sorokban kísérő nyilas suhancok látványát. 

„Miután az egész családunk bezárkózott a Thököly úti raktárhelyiségünkbe, apám elment a gettóba, és hamis »nyílt paranccsal«, motoros bőrruhában, nemzeti színű karszalaggal, egy elnyűtt katonasapkában a fején még a Löwinger nagymamát is sikerült kimenekítenie. A parancsot egy bizonyos Reisz bácsi nyomdájában gyártották, aki bár szintén zsidó volt, de családjának és ismerőseinek ilyen áligazolásokat gyártott” – mesél tovább az idős úr.

A másik zsidó család, a Reisz-család végül Almásyék hétvégi házikójában, Dunaharasztiban vészelte át az üldöztetést. Mivel Béla édesanyja előre sejtette, hogy még a korábbinál is nagyobb élelmiszerhiány lesz, „mindent felvásárolt, a káposztától a borsóig, babig; sajtokat, szalonnát, kolbászt, sonkát, egy hatalmas bödön zsírt, egy nagy zsák lisztet még két zsák mogyorót is, és kakaóport”. Ezekből a tartalékokból pedig nemcsak magukat, de Löwingeréket is el tudták látni. Az ételt egy darabig az apa, majd amikor a nyilasok széles körű kényszersorozásba kezdtek, két kiskorú fia szállította, festékes hordókba rejtve, biciklivel. Az utak ekkor már nagyon veszélyesek voltak, az Almásy fiúk anyja minden alkalommal attól rettegett, hogy nem érnek haza épségben. Béla viszont, bár felfogta a veszélyt, minden alkalommal igyekezett arra gondolni, hogy

Almásyék  azonban nem csupán a Löwingerek életét mentették meg hasonló módon.

„A legveszélyesebb, de talán a legkomfortosabb búvóhely üzletünk 10 méter hosszú galériája volt. A feljáró lépcsőt leszereltük és bedeszkáztuk. Csak egy magas létrával lehetett felmászni, jól álcázott, kiemelhető deszkák segítségével“ – magyarázza az idős férfi. Ide először Edinger András, egy nagy gyár üzletkötője került még 1944 szeptemberében, majd újabb üldözöttek érkeztek, köztük egy másik szomszéd, Ritter néni és az ő 15 éves kislánya, majd Molnár bácsi a feleségével és a fiával, alkalmanként pedig katonaszökevények és muszosok is ideig-óráig menedékre találtak itt.

Ekkorra már Almásy Béla sem közlekedhetett olyan szabadon, mert a nyilasok a kiskorúakat is katonaszökevénynek nézték. Legjobb barátját, Bárány Bandit és tíz lakótársát négy nappal az oroszok megérkezése előtt, január 10-én éjszaka a ház pincéjéből

Az első mellékutcában két gépfegyversorozatot lőttek beléjük,  „Bandi kilenc golyót kapott, és csak azért maradt életben, mert a mellette lévő nagydarab férfi rázuhant”.

„Az ostrom végeztével előjöttek az emberek a pincéből, elindult az élet, de arról, hogy a szüleim és két két merész gyermekük mit művelt a pince- és galérialakókkal, senki nem ejtett egy szót sem. De nem jól mondom, mert mindenki arról beszélt, még a gátlástalan zsidógyűlölők is, hogy mennyi embert mentettek meg, és hányan köszönhetik nekik az életüket. Apámék viszont soha nem emlegették ezt.  Számukra természetes volt, és minket is úgy neveltek, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen azt tettük, amit egy ilyen helyzetben az embernek tenni kell” –  mondja Almásy Béla. 

édesapja ötvenévesen belehalt a megpróbáltatásokba úgy, hogy ​​​​​​„a magyar államtól és a zsidó hitközségtől életében egy köszönő szót sem kapott". Édesanyja 1982-ben, hetvenhét évesen hunyt el, szintén mindenféle elismerés nélkül.  Erre egészen 1994-ig várni kellett, amikor Almásy Béla meleg hangú levelet kapott a fővárosi zsidó hitközségtől, melyben megköszönték a segítségét, és közölték, hogy felterjesztették a Világ Igaza kitüntetésére. Ezt 1999 januárjában kapta meg, és még az évben Pintér Sándor belügyminiszter átadta neki a Bátorságért Érdemjelet is. 

Almásy Béla  ma is aktív életet él. Szerinte az egészsége titka a sport – ifikorában az MTK az első osztályban focizott, majd ötven éven át teniszezett –, és hogy sosem ivott, se nem cigarettázott. A bátorsága talán veleszületett tulajdonság, hiszen tizenhat éves kora óta motorozik, és a mai napig vezet. Nemrég, amikor igazoltatták, viccesen megállapították, hogy már azelőtt a kormánynál ült, mielőtt az őt megállító rendőr anyja megszületett volna. A családja tettéről és benne a saját szerepéről pedig így vélekedik:

„A mai eszemmel azt mondom, hogy tényleg merészek voltunk,

A valódi hős nem én voltam, hanem a szüleim, akik ezt a mintát adták tovább, amikor minket is tevékenyen bevontak az embermentésbe.”

Nem véletlen, hogy az amatőr író Almásy Béla az édesapjáról így emlékezik meg egyik írása végén:

„Drága Apám! Megpróbáltam életemben nyomdokaidon haladni, de a sarkad nyomába sem értem."

--

Fotók: Ficsor Márton