„Ebből a helyből soha nem lesz Románia” – Hogyan látta a Nyugat Trianont 1921-ben?

2022. június 04. 09:11

Mi zajlott a román-magyar határigazító bizottságban, és miért szimpatizáltak egyes britek a magyar üggyel? Történelmi visszatekintésünk a Trianon körüli időkre.

2022. június 04. 09:11
null
Veszprémy László Bernát
Veszprémy László Bernát

A Gondolat nevű jobboldali újság 1921-ben arra tett javaslatot, hogy a budapesti utcák kapjanak új neveket, amik az elvesztett területekre emlékeztetik az arra járókat: a Szabadság téri „négyes szobor nem elég, ez kevés”, mert „a magyar irredentát úgy kell hirdetni állandóan és szakadatlanul [a] fővárosban, hogy az lépten-nyomon mindenkinek beleütközzék a lelkületébe, belefúrja magát az utcán járókelők leghétköznapibb gondolatai közé”.

A javasolt utcanevek jelentős része Erdélyre utalt, s ekkor még zajlott a román-magyar határigazító bizottság működése, mely 1921-ben volt hivatott rendezni a két ország új határainak részletkérdéseit, lényegében faluról-falura állapítva meg, hogy mi hova tartozzék. 

A bizottság brit oldalról született iratai – amik a brit Nemzeti Levéltárban olvashatók – szerint a magyar fél kimondottan jó pozícióból kezdte meg a tárgyalást, ám a flexibilitás teljes hiánya miatt képes volt eredménytelenül kijönni abból. Noha

Alexander Cadogan brit külügyi alkalmazott megállapította, hogy „a magyarok nagyon rosszul választották meg ügyüket. Mikor a Szövetségesek Romániának adták az Arad-Nagyvárad-Szatmár vasútvonalat, pontosan tudtak, hogy eltérnek az etnikai vonalaktól, és bevallottan gazdasági döntést hoztak”. Azonban a magyar fél csak az etnikai többségre hivatkozott, és így „semmilyen új tényezőt nem hoztak a tárgyalásba (...) a magyar ügy így abszurd”. A románok szintúgy rámutathattak, hogy a magyar követelésben szerepelt egy sor, mely szerint még a követeléseik teljes kielégítése – azaz a Szatmárnémeti-Zilah-Nagyvárad-Lippa és Arad-Temesvár vonalak visszaadása – sem lesz elég, s hogy ez lényegében háborús fenyegetést jelent. 

A magyar követ – Dormándy Géza ezredes – erre azzal felelt, hogy mivel Magyarországnak nincsenek szövetségesei és elég nagy hadserege, ezért „amúgy sem” tudna háborút kezdeményezni – ezt az érvet pedig ismét nem fogadta jól az antant. Különösen ironikus, hogy a román oldal látszólag hajlandó lett volna lemondani egyes kisebb településekről, melyek a vasútvonaltól nyugatra feküdtek, és az ilyetén való ítélésre való hajlandóságukat a britek is tisztázták, ám ezt a magyar oldal visszautasította, mondván, hogy a kisebb határigazítások elfogadása a diktátumba való beleegyezést jelentené. A britek ezen a ponton ismét tisztázták, hogy hajlandóak lettek volna kisebb igazításokra; Dormándy ezért további utasítások végett Budapestre utazott, ahol azonban a királypuccsok miatt senki sem fogadta őt. Így kifutott az új javaslat meghozatalára adott időből, azonban a britek – demonstrálva nyitottságukat – kitolták az adott határidőt. Elgondolkodtató, hogy a románok mit akartak a fenti megjegyzéssel, s

talán nem is véletlen, hogy a magyar politika nem hitt az üres ígéreteknek,

hanem mint Sopronban az év végén, kiharcolta a maga igazát.

Ám a fenti dokumentumokból az is kiderül, hogy néha a brit oldal meglehetősen nyitottan állt hozzá a panaszos magyar ügyhöz. A debreceni antantbizottság tagja, David Brunton százados Aradon és Nagyváradon járva megállapította, hogy „még sosem láttam ennél magyarabb lakosságú városokat, illetve falvakat közöttük. Érezhető, hogy a hangulat itt nem őszinte, és fájdalmasan egyértelmű az igyekezet a lakosság erőszakos románná tételére a lépten-nyomon való terrorizálással”. Brunton a lakosok szemében „szánni való szomorúságot” látott, és arra jutott, hogy Erdély lesz az új Elzász-Lotaringia:

Szintúgy erősen Trianon-ellenes volt Nagy-Britannia budapesti nagykövete, Thomas Hohler is, aki jelentéseiben rendre kitért a békeszerződés igazságtalan mivoltának taglalására. 

Hohler 1921 tavaszán például arról írt, hogy „nem az én feladatom a békeszerződés feltételeinek kritizálása, de a magyaroknak emberfelettinek kellene lenniük, ha nem tiltakoznának korábbi földrajzi egységük felosztása ellen. Őszintén mondom, megvannak a maguk hibái – köztük a mértéktelen büszkeség és a sok beszédre, ám kevés tettre való hajlam –, de vannak értékeik is, és még a legapróbb jótettre is hajlanak. Úgy hiszem, hogy a legkisebb jóakaratú engedmény is messzemenő eredményeket érne el. Például ha vennénk a Dráva és a Duna délkeleti háromszögét [és visszaadnánk nekik]”. 

Egy másik levelében arra hívta fel a figyelmet, hogy „hiába prédikálom a türelmet itt (...) mikor ilyen hatalmas az elégedetlenség Magyarország területeinek elcsatolásával kapcsolatban. Ha csak nem teszünk valamit, robbanás fog bekövetkezni – ez elkerülhetetlen”. Hasonlóan szólt egy angliai újság cikke, mely szerint „az angol, aki ma Magyarországon jár, könnyen elszégyellheti magát szívélyes fogadtatásán, mikor tanújává válik a megcsonkított ország szenvedéseinek, és a szerepnek, melyet az ő kormánya játszott ebben. Ritka és megalázó élmény a legyőzött ellenfél részéről érkező nagylelkűség megtapasztalása, és az ember zavara csak dagad, mikor mindenkitől a brit támogatásban és a brit igazságban való szinte szánalmas hit megnyilvánulásait hallja (...) Valóban, nem sok okunk lehet a büszkeségre munkánk okán itt – az érdektelenség az egyetlen kifogásunk.”

A cikknek minden ponton igaza volt.

A britek valóban nem lehettek büszkék Trianonra,

a magyarok valóban szánalmasan reménykedtek a nyugati támogatásban, és még a szimpatikus külföldiek is érdektelennek bizonyultak.

Az első pont talán nem igényel tárgyalást, a másodikat pedig remekül demonstrálja, hogy Harry Hill Bandholtz amerikai diplomata, aki egy megjegyzést tett Erdély elvételére – mint írta, odaadni Erdélyt a románoknak olyan, mint odaadni Texast és Kaliforniát a mexikóiaknak –, rövidesen szobrot kapott Budapesten az amerikai nagykövetség legnagyobb zavarára,  ahogyan szobrot kapott Henri Pozzi francia publicista is, aki több cikkében bírálta a trianoni békeszerződést (részben a magyar állam pénzén).  

A magyar külügy egy ötvenoldalas könyvet is kiadott angol nyelven, melyben brit „államférfiak” Trianon-ellenes idézeteit gyűjtötte csokorba, felfújva számos súlytalan és sikeretlen brit politikus szerepét; a brit külügyben az anyag közkézen járt, és a tisztviselők azok csodálkoztak, hogy hogyan tudnak a magyarok parlamenten kívüli brit politikus-jelölteket komolyan venni.  S noha George Clarke báró ismert szereplő volt a brit politikában, a fenti cikkben említett „érdektelenség” még az ő magyarbarátságát is jellemezte: a báró 1921-ben kifejezte, hogy támogatja a magyar békefeltételek enyhítését, majd sorait azzal zárta, hogy „véleményem szerint Magyarország egy igen fontos tényező a Közel-Keleten”. (A kifejezést ekkor a Balkánra is használták, ám így is téves).

A magyar kormány jelentős energiát fordított a külföldi véleményformálók meggyőzésére Trianon igazságtalanságáról,

ám akiket sikerült is megnyerni, azok sem akarták – Balfour brit külügyminiszter szavaival – „Magyarország külön bajnokaként” mutatni magukat. Ennél többet azonban hosszú ideig nem sikerült elérnie a magyar propagandának. Amikor Rothermere lord, a brit politika különc sajtómágnása kiállt a revízió mellett, az ügy inkább zavarba ejtő volt, mint sikerteljes: a kalandor-politikus ugyanúgy kiállt Mussolini és Hitler mellett is, majd amikor angliai lakását már ellepték a pipák, kulacsok, fokosok és csikósbabák – egy magyar látogató szerint „primitív, barbár, orientális giccsek” –, a lord is kihátrált a magyar ügy mögül. Igaz, ebben annak is szerepe lehetett, hogy idehaza mozgalom indult Rothermere magyar királlyá koronázására. 

A történet szemlélteti a legkisebb támogató szóra túllelkesedő magyar közéletet. A hivatalos irredenta kiadványok mellett megannyi sötét egzisztencia adta ki revíziós „termékeit”; ezeket az embereket Herczeg Ferenc, a nagy író, egyben a Revíziós Liga elnöke „a revízió parazitáinak nevezte”, „akik száz módszert eszelnek ki, hogy üzleti hasznot húzzanak a nemzeti ügyből”. Voltak, akik nem ajándékot küldtek Rothermere-nek, hanem pénzt kértek tőle nevetséges célokra (például hogy „magyar amazonoknak” vadászlovakat vegyenek), míg mások illegális kártyabarlangot üzemeltettek revíziós klub neve alatt.  Honvédelmi források voltaképpen már 1920 októberében figyelmeztették Horthy Miklóst, hogy „többszöri indiszkréciók” voltak a határon túli szervezeteknek szánt támogatásokkal, ugyanis

 Hasonló jelenségekre figyelmeztetett jóval később Nagy Emil politikus, aki arról beszélt, hogy „midőn Angliában jártam és próbálgattam propagandát csinálni a revízió számára, mindig kijöttek hozzám azok, akik Londonban éltek. Bámultam azon a sok cifra úron, akiket kiküldtek államköltségen, hozzá olyanokat, akik nem is értettek angolul. Nem tudtam elképzelni, honnan fedezték ezeket a költségeket”.  

Károlyi Mihály emlékirataiban ugyanerről a gyakorlatról írt, s bár szavait talán a száműzetés keserűsége mérgesebbé tette, azoknak így is lehetett valóságalapja: mint írta, a londoni magyar követ „fogadásainak pompája felülmúlta az összes útódállamokét, amelyek sokkal szerényebben reprezentáltak. Egy alkalommal a követség épületéhez vezető lépcső minden egyes fokára pompásan felöltöztetett, tollas csákót és prémgalléros dolmányt viselő őröket állítottak. Egy magyar vendég megörült, hogy honfitársait láthatja, és magyarul szólította meg az egyik »huszárt«, de az meglepetésére a legtisztább londoni cockney-tájszólásban válaszolt: »Elég nagy marhaság, hogy itt kell állnunk ebben a majomruhában, anélkül, hogy egy szót is értenénk a maguk rohadt nyelvéből«” – így a kommunizmussal kokettáló gróf. 

S ha a revízió mellett ágáló Gondolat nevű újság komolyan is gondolata, mikor arról írt,  hogy a revíziós szobrok azért jók, mert a külföldi szemlélőben felkeltik a szimpátiát a magyar ügy mellett, akkor tévedett. Hogy egy külföldi látogató véleményét idézzük a Szabadság téri irredenta szobornégyesről, az amerikai – és hazánkkal alapvetően szimpatizáló – Alexander Powell így írt: amíg állnak a szobrok, „nem lesz őszinte béke Kelet-Európában”, „Magyarország nyugtalansággal fog izzani, és a félelem árnyéka fog lebegni azon országok felett, melyek profitáltak a magyarok felszabdalásából”.  Valami hasonlóra jutott a brit követség is, mely egy 1921-es jelentésében arról beszélt, hogy „Magyarország minden szomszédját gyűlöli, egytől egyig”. A követség egy másik, egy évvel későbbi írásában pedig csak annyit említett meg, hogy az agresszív irredenta propaganda „végül bizonyára nyomot fog hagyni a nemzet lelkületén”.

hanem a nagyhatalmi gőg – és köztük persze a brit naivitás és érdektelenség is.

De ez már egy másik történet része.

Fotó: Fortepan, 39268

 

Válogatott szakirodalom:

Harry Hill Bandholtz: Napló nem diplomata módra. Román megszállás Magyarországon (Budapest: Magyar Világ, 1993).

Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül (Budapest: Magvető, 1977).

Suba János: Magyarország határának kitűzése és felmérése 1921-1925 között (Budapest: HM-HIM, 2000).

The Hungarian Peace Treaty. British Statesmen about the Hungarian Question (Budapest: PLSB, 1921).

Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között (Budapest: TLA, 2002), 20-23, 30, 79-81.
 

Összesen 102 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
esőember
2022. június 06. 15:24
Anglia már rég nem nagyhatalom és tele van egykori gyarmatiakkal. Nagy-Britannia szétesése belátható időn belül realitás. Franciaország megindult a lejtőn, naponta veszíti el történelmi területeit, melyeket az egykori gyarmatlalók vesznek birtokba. Mindkét "főszereplő" saját bőrén fogja megtapasztalni, mi is az a "Trianon". A történelemnek van humora.
LancelotDuLac
2022. június 05. 01:33
„Ebből a helyből soha nem lesz Románia” - nem hát, mert már az! xDDD
clark
2022. június 04. 14:11
„Magyarország nyugtalansággal fog izzani, és a félelem árnyéka fog lebegni azon országok felett, melyek profitáltak a magyarok felszabdalásából”. Most is lebeg a félelem felettük.
annamanna
2022. június 04. 13:12
Ez egy nagyon jó szöveg, tetszett, talán az első Veszprémy írásai közül, amelyik tényleg tetszik. „véleményem szerint Magyarország egy igen fontos tényező a Közel-Keleten”. - ez pedig tényleg vicces megjegyzés. Ami általában a Trianonhoz, elveszett országhoz és revízióhoz kapcsolódó dilemmákat illeti - szeretném ezt abból a szemszögből bemutatni, amire a Biblia tanít, ahol Palesztina provincia egy elfoglalt kis gyarmat volt a nagy római birodalmon belül, és mindenki el volt foglalva azzal, hogy a nép boldogulásának kulcsa az önállóság visszaszerzése - mindenki, kivéve Jézust. Ő teljesen más dolgokról beszélt. Ha le akarom fordítani profán nyelvre, akkor azt mondhatnám, hogy a jézusi megközelítés abból indul ki, hogy az ember egyetlen biztos birtoka saját maga, és ami irtózatosan nehéz, egy egész életet igénybe vevő küzdelem, az saját magunk birtokba vétele, uralása. A legeslegeslegfontosabb uralom az önuralom, összehasonlíthatatlanul fontosabb bármilyen egyéb uralomnál és birtoknál. Ami a másokra kiterjedő uralmat illeti, ott észre kell venni egy létező törvényszerűséget: a leuraló hat a leuraltra, és a leuralt is hat az őt uralóra. Tehát bármi, amit valaki birtokba vesz, az hatni fog rá. És ha nem tudja, hogyan is kellene igazán bírni vele, akkor az általa elfoglalt és birtokba vett entitás fogja leuralni őt. Ez érvényes arra, hogy az urak tömegével telepítettek be az országba idegeneket, és a végén az idegenek vitték magukkal az országot. Érvényes arra, hogy az amerikai néger rabszolgák utódai a saját képükre formálják az USA-t (és persze mindenki más is hatott az USA-ra, aki oda települt). Érvényes arra, hogy Európát is átalakítják azok a népségek, akiket valaha gyarmatosítottak, legyőztek. Érvényes arra is, hogy az EU kiterjesztésével a keleti tagállamok a maguk képes formálják az EU-t. Érvényes arra is, hogy azok a népek, akikre ráerőltették a kereszténységet, a maguk képére formálták a vallást. Érvényes arra is, hogy egy oktatási intézmény légkörét, nívóját nagyon erősen meghatározzák azok a diákok, akiket elvileg az intézmény formálna - valójában nagyon erősen ők formálják magát az intézményt. Érvényes arra is, hogy az ókorban is a kultúra úgy adódott át egy népről a másikra, hogy egy már civilizáltabb népséget elfoglalt egy barbár, és átvette a kultúráját - aztán azt is elfoglalta egy barbár, és átvette a kultúráját és így tovább, például a rómaiak a görög kultúrát. Vagyis ebből a szempontból igaza van a székely bácsinak, aki Trianont úgy konstatálta, hogy "Hozzánk csatolták Romániát". Igen, ez valós és létező törvény, az elfoglalt hatni fog arra, aki elfoglalta őt, és a román fejlődést, jellemet, gondolkodást, szocializációt stb erősen alakítja az erdélyi terület, ahogyan a szlovákét is az elfoglalt magyar. Természetesen a hatás oda-vissza kölcsönös, nyilvánvalóan az elfoglaltra is kényszerűen hat az, aki leuralja, és a két előző entitásból létrejön egy közös. Ez az elv az élet olyan sok területére igaz, hogy lehet ellene tiltakozni, de akkor is átéljük napról napra: például egy párkapcsolat tagjai óhatatlanul is hatni fognak egymásra. Egy gyerek is hatni fog a szüleire. A diákok az iskolára, a munkavállalók a munkahelyre, a hívek a papra, a szavazók a politikusokra, a szolgák az urakra. És persze fordítva is. És ez a ráhatás, változási kényszer az esetek többségében borzasztóan keserves és lehet kínzó, gyötrő, boldogtalanná tevő, és leginkább kifosztó is. Nagyon sovány vigasz az, hogy akit épp kifosztanak és megaláznak és gyötörnek és fenyegetnek és kényszerítenek és bántalmaznak, az hatást képes gyakorolni az őt leuralókra. Pláne, hogy a hatás nem azonnali, és véletlenül sem abba az irányba mutat, hogy akkor az őt gyötrő elengedi és felszabadítja. De hogy az uralom mestersége nem könnyű egyáltalán, azt tisztán és világosan mutatja az uralkodók dühe a leuraltak felé: a románok, szlovákok, ukránok gyűlölete a magyarok felé, az EU központi vezetésének tehetetlen dühe a keleti lázongó tagállamok felé, a "rémisztő képződménnyé" vált "heteroszexuális fehér férfiak" csökkenő befolyása a világra, azon belül az USA-ra. Vagy éppen a magukat mindenhová behízelgő, sunyin beóvatoskodó, bealázatoskodó zsidók fölényes győzelme gyakorlatilag mindenhol, minden téren - és a valaha volt erős népek tehetetlen dühe ellenük. De legyen csak egy nagyon egyszerű példára az önuralom témaköréből: ha valaki egy drasztikus fogyókúrába kezd, igen könnyen egy olyan mókuskerékben találhatja magát, amit "jojó" effektusnak vagy még annál is rosszabb megoldásban bulímiának neveznek. Minél jobban igyekszik sanyargatni a testét, az annál inkább lázad, és a tudatalatti késztetése miatt az illető félelmetesen zabálni fog, vagy visszahízva a keservesen leadott grammokat, vagy kénytelen a hánytatáshoz és hashajtáshoz folyamodni, hogy ez ne következzen be. Tehát az uralom egyáltalán nem könnyű - nem elég egy ló határa felülni, azon fenn is kell tudni maradni. A kommunista eszme is aszerint változott, hogy épp kik alkalmazták. Mindenki a maga szája íze szerinti módon értelmezte. Az oroszok belevitték a maguk imperializmusát, és az általuk elfoglalt területek valami módon vissza is hatottak rájuk. Az, hogy jelenleg mi most sokkal pozitívabb színben látjuk az oroszokat, mint 100 vagy 50 évvel ezelőtt, abban óriási szerepe van annak, hogy az oroszok is változtak, és idomultak ahhoz az europeer kultúrához, amit magukba szippantottak, amivel érintkezésbe kerültek - még akkor is, ha ez a változás utólag már nem vigasztalja a meggyilkolt, megkínzott, méltatlanul meggyötört milliókat. Viszont ez a gondolat lehet az egyetlen vigasz akkor, amikor valakit mások leuralnak. Ebbe bele lehet kapaszkodni. És a másik, ami fontos - az önuralom elérése, pontosabban a hozzá való közelítés minden körülmények között lehetséges. Egyfajta ideális állapot felé saját magunkon belül is haladhatunk, és ez persze sajnos nem egy boldogító állapot, eközben az ember nem boldog. Például egy történet, ahol hat polinéz tinédzser egy lakatlan szigeten rekedt 15 hónapra, és rendkívül fegyelmezetten túlélték a kalandot. Nagyon komoly önfegyelemre volt szükségük ehhez, és ez egyáltalán nem volt boldogító állapot: "Idillikusan hangzik, de Totau azt mondta, alapvetően nem voltak boldogok, hogy a szigeten voltak. A családjuk hiányzott, és nem tudták, hol vannak." https://index.hu/kulfold/2020/05/22/tonga_hajotores_hat_fiatal_sziget_legyek_ura_1966/ Az önuralom senkit sem tesz boldoggá, az önuralom elérése keserves, és nehéz helyzeteken, próbákon keresztül valósul meg. Viszont ez az egyetlen olyan erő, ami képessé tesz valakit arra, hogy megálljon egy erős befolyásolással szemben. A kívülről való hatás, a manipuláció, a kényszerítés, a leuralási törekvés ugyanis folyamatos, és most nem is kell csak gyarmatosításra gondolni, elég a reklámokra, amik arra akarnak rávenni minden embert, hogy vásároljon haszontalan vackokat. Ez is egy folyamatos küzdelem, egy lehetőség az önfegyelem elérésére, és ezen kívül is még van számtalan, aminek nem lenne vége, ha elkezdeném felsorolni. Azért egyet mégis leírok: Mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor elveszti a fejét, elveszti az önuralmát, felmegy a pumpa, "kimegy a formájából", és nekiáll ordítani vagy egyéb módon agresszív lesz, és MINDEN egyes esetben az illető képes rá, hogy megmondja, ezt miért tette - mert egy másik ember (vagy helyzet) kihozta a sodrából. Vagyis olyan erős hatást gyakorolt rá, ami erősebb volt az önfegyelménél. Ezt tetézheti, ha valaki fáradt, álmos vagy épp ittas, és még kevésbé képes kordában tartani az indulatait, mint pihenten és józanon (ez érvényes a vezetésbiztonságra is). De az is megfigyelhető, hogy vannak, akik ittasan is békések - vagyis az az elv, hogy önmagában az alkohol tesz bárkit is agresszívvé, nem igaz. Az agresszió alapvető oka az önuralom hiánya. Összességében a Merovingit tudom idézni: "Akció - reakció. Hatás - ellenhatás."
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!