Mi manapság a történészek feladata? – David Armitage a Mandinernek

David Armitage brit eszmetörténész, a Harvard oktatója, akinek könyve, a Polgárháborúk most jelent meg magyarul a Rubicon Intézet gondozásában. Armitage most Budapesten járt a Rubicon Intézetnél, az MCC-ben előadva, ez alkalomból interjúztunk vele.

*

Könyvéből úgy látom, komoly vita van a „polgárháború” kifejezéssel kapcsolatban. Esetleg el tudná magyarázni olvasóinknak, miért olyan érdekes ez a kifejezés, és miről szól a vita?

Nos, hadd kezdjem egy példával! A könyvhöz 2004-ben kaptam ihletet az Egyesült Államokban zajló vita miatt, ami az Irakban akkoriban fellángolt erőszakról, a koalíció által vezetett iraki invázióról szólt. A vita lényege pedig az volt, hogy nevezhetjük-e ezt az erőszakot „polgárháborúnak”, „lázadásnak”, „felkelésnek” vagy más hasonló elnevezést használjunk. Számomra ez különösen érdekes volt, mert találkoztam egy nagyon hasonló vitával a 150 évvel korábbi amerikai polgárháborúval kapcsolatban, hogy minek nevezzük ezt a konfliktust, milyen nyelvezet áll rendelkezésre. Mark Twain híresen mondta, hogy a történelem nem ismétli önmagát. De néha azért rímel. Ez pedig az 1860-as és 2004-es évek közötti rím volt, ahol mindkét esetben ideológiai konfliktus volt a „polgárháború” kifejezés alkalmazásáról, a nagyszabású, katonai jellegű erőszakkal kapcsolatban.

Miért olyan ellentmondásos ez a kifejezés?

Történészként azt gondoltam, ha van valamire két példa, akkor az már egy rejtvény. Ezért megpróbáltam kideríteni: volt-e olyan összefüggés a két pillanat között, ami segíthetne megérteni a jelen zavarát? És tágabb értelemben is, hogyan segíthetne a történelem megérteni azokat az ütközéseket, amelyek arról szólnak, hogy egy konfliktust polgárháborúnak nevezzünk-e vagy sem? Miért ne neveznénk egy konfliktust polgárháborúnak? Milyen következményekkel jár a polgárháború kifejezés egy konfliktusra alkalmazva? Milyen történelem vagy történetek húzódtak meg a polgárháború kifejezés mögött, amelyek a kifejezés alkalmazásához vagy alkalmazásának hiányához vezettek? Sok évet kutattam, feltárva a 21. századi jelenlegi zavarainak forrásait, amelyek inkább hasonlítottak a többi zűrzavarhoz. És röviden arra jutottam, hogy

amikor olyan kifejezést használunk, mint a polgárháború, anélkül, hogy tudnánk, hogy ez a több nyelv áll a beszédünk mögött. És ezért fel kell tárnunk a polgárháború különböző nyelveit, ami miatt egyesek azt mondják, hogy ez polgárháború, másik pedig, hogy nem.

Egyik kollégájával röpiratot is írt a közelmúlt történelmi alkotásairól, szakdolgozatairól és könyveiről. Miért kritizálta ezeket?

Ön könyvecskére utal, amelyet egy kollégámmal közösen írtam. Vitatkozó, rövid, ütősnek szántuk. Ezt „történelmi kiáltványnak” hívják. Reméljük, hamarosan magyarra is lefordítják, hogy az olvasók magyarul is elolvashassák. A könyv érvelése abból a megfigyelésből indul ki, hogy a hivatásos történészek által vizsgált időszakok az 1970-es évek óta csökkennek, átlagosan 100 évről 70 évre, majd 50 évre, 20 évre. Egyre jobban specializálódunk, vagy – egyesek szerint – egyre többet tudunk egyre kevesebbről, és ezáltal elveszítjük a jelen problémáinak megértéséhez szükséges perspektívát, amit csak hosszabb távon lehet megszerezni. Idézzük a könyv végén Winston Churchillt, aki a második világháború közepén egy beszédében azt mondta:

Tehát minél hosszabb a történelmi perspektíva, annál jobban képes az ember a jelen szemszögéből gondolkodni a jövőről. A könyv egyik fő állítása továbbá az, hogy ha a hosszabb perspektívát vesszük, akkor a történészek növelhetik relevanciájukat a nyilvános vitákban azáltal, hogy hosszú távú elemzést adnak azokra a problémákra, amelyeket nem lehet négy éves szakaszokban szemlélni. 

Tehát a történészek korábban befolyásosabbak voltak?

A politikusok, akárcsak az üzletemberek, általában nagyon rövid időkereteken belül dolgoznak. Egy üzletembernek mintegy hat hónap telhet el a következő jelentésig, amit le kell adnia, a politikusoknak pedig négy-öt-hat év múlva jön az új választás. De ha nagyon hosszú távú problémákkal nézünk szembe, például az éghajlatváltozással, akkor nehéz ezekkel rövid időn belül megbirkózni. Így a történészek segíthetnek abban, hogy hosszabb távú perspektívát adnak a nagy problémákról, amelyek hosszú tervezést és széles megoldásokat igényelnek, s melyeket nem szabad kitenni ezeknek a nagyon gyors ciklusoknak, amelyek megakadályozzák, hogy lássuk a teljes utat.

Írtam egy könyvet 1921 címmel, ami Magyarország egy nagyon mozgalmas évéről szól. Polgárháború volt, több fronton harcoltak, változtak a határok, nagyon sok érdekes dolog történt. Bár egyetértek azzal, hogy nagyon fontos, hogy a történelem tágabb korszakait nézzük, talán úgy is lehetne érvelni, hogy igenis vannak a történelemnek olyan rövid, fontos szakaszai, amelyekről nem tudunk eleget. Nem ért egyet?

Abszolút egyetértek! Mindenekelőtt

Tehát bizonyos problémáknak hosszú időtávra van szükségük ahhoz, hogy teljes méretüket felfedjék. Mi azt mondtuk, hogy bátran vállaljuk azokat a hosszú időtávokat, ahogyan azt a téma vagy a kérdés megkívánja. A legtöbb történészt arra tanítják, hogy ne tegye ezt, és csak rövid távú tanulmányokat végezzen. A másik dolog az, hogy egy rövid időszak fontossága csak akkor válik világossá, ha nagyobb a perspektíva. Ön nyilván jól ismeri az újkori magyar történelmet, és azt mondja, hogy ezt az időszakot nem vették megfelelően figyelembe. Ön nyugodtan mondhatja, hogy ez egy fordulópont, és rámutathat arra, miért kell erre az évre koncentrálni. De a fordulópont csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha hosszabb a perspektívája. Ebben a pillanatban a kutatása még jelentősebbé válik. Tehát mindkettő kell, váltogatni kell a két stílust.

Akad egy népszerű liberális szerző, aki igen tág perspektívából nézi a dolgokat. Mi a véleménye Juval Noah Harariról?

Bevallom, nem ismerem annyira a munkáját, mint valószínűleg kellene. De úgy gondolom, hogy szemlélteti az egyik pontot, amit a „történelemi kiáltványban” próbáltunk megfogalmazni, miszerint mivel a legtöbb történész rövidebb időre fókuszálta írásait, ezzel mi, történészek megnyitottuk a lehetőséget más területekről származó emberek előtt, például Harari előtt. Az olyan emberek, mint ő, nagyon őszinte és nagyon érthető éhséget elégítenek a szélesebb olvasóközönség részéről, hogy megértsék jelenünket. És ha a hivatásos történészek nem adják meg ezt a hosszabb perspektívát a szélesebb nyilvánosság számára,

hogy olyan értelmezéseket adjanak, amelyek vagy megfelelnek a történelemtudomány legmagasabb színvonalának, vagy nem. Például úgy gondolom, hogy történészként kötelességünk, hogy amikor csak lehetséges, pontosan olyan könyveket készítsünk, amelyek a diákjaink, szüleik és a szélesebb közönség számára is jelentőségteljesek. 

David Armitage előadása az MCC-ben, Hahner Péterrel, a Rubicon Intézet igazgatójával.

Harari nem csak az emberiség történelmét nézi, hanem a jövőjét is.

Történészként arra vagyunk kiképezve, hogy soha ne beszéljünk a jövőről. Egy brit történész, amikor a jövőről kérdezték, azt mondta: „Ó, ez nem az én időszakom”. És szerintem ez ortodoxia a történészek körében, hogy csak a múlttal foglalkozunk, de a jelennel már nem, és a jövővel egészen biztosan nem. Arra az írók vannak, akik majd megmondják a szélesebb közönség számára, hogy mit gondoljanak a jövőről. Pedig én úgy gondolom, hogy ebben a történészeknek is lehet szerepük. Egy volt kollégám a Harvardon azt mondta, hogy a jövő csakis a múltból származhat. Tehát a jövő megértéséhez meg kell értenünk a múltat.

mert ha mi nem tesszük meg, majd megteszi más.

Tehát azt mondja, hogy a történészek behúzódtak elefántcsonttornyaikba, és azt a területet, amelyet üresen hagytak, most mások töltik be. Miért történt ez?

Ennek nagy része a szakmai színvonal fenntartására irányuló, teljes mértékben szükséges és dicséretes erőfeszítésen alapul, miközben egyre több információ válik elérhetővé. Most egyre nehezebbé válik az egyes történészek számára, hogy ellenőrizzék a múlttal kapcsolatos információkat. És ahhoz, hogy kontrollálhassuk, szükségszerűen szorosabb és szorosabb kronológiákra van szükségünk, nem utolsósorban azért, mert hatalmas mennyiségű szakirodalom van, valamint eredeti források, amelyeket mérlegelnünk kell. Biztos vagyok benne, hogy Ön is szembesült már a gonddal, miszerint több könyvvel és sokkal több cikkel kell megbirkóznia, mint amennyit el tudna olvasni! Bizonyos az értelemben a történetírás nagyszerű korszakát éljük, de ez azt is jelenti, hogy nehezebb egy adott területen túl gondolkodni, és meglátni annak a témának a jelentőségét, amelyen éppen dolgozik.

Új adatok állnak a történészek rendelkezésére: a DNS és éghajlati feljegyzések. Ezek át fogják írni a történelmet?

Az elmúlt 10-15 év történeti kutatásának egyik legizgalmasabb fejleménye a hagyományos történészek és – fogalmazzunk így – „más levéltárak kutatói” közötti együttműködési tevékenység volt. Amikor Ön vagy én, mint gyakorló történészek egy archívumra gondolunk, a modern kor kéziratainak vagy dokumentumainak halmazára, vagy a hozzájuk tartozó könyvekre gondolunk. De vannak más archívumok is, például az emberi genom archívuma, amely évezredeken vagy hosszabb időn keresztül rögzíti az emberi testben végbement változásokat, és amely ma már a genetikán keresztül hozzáférhető. És ott vannak a bizonyítékok a Föld archívumában: légköréről, talajáról, kőzeteiről, jégmag-mintáiról. Ezek bizonyítékot adhatnak nekünk olyan dolgokra, mint az éghajlatváltozás, vagy az emberi mozgás, az emberi vándorlás tíz, vagy ezer éven keresztül. Ez nem biztos, hogy hozzáférhető írásos feljegyzésekből, de más forrásokból elérhető. Most meg tudjuk oldani az olyan problémákat, mint a polinéz vándorlások talánya a Csendes-óceánon, vagy az emberi populációk Eurázsián keresztüli vándorlása, amelyek egyébként eddig megfejthetetlenek voltak. Vannak kollégáim, akik az elmúlt 2000 év világjárványainak történetén dolgoztak, hogy a közelmúltbeli járványt hosszabb kontextusba helyezzék.

Említette a polinézeket, akiknek története furcsa módon a NASA-t is érdekelte.

Amikor a NASA az 1980-as években elkezdte elképzelni az emberi űrutazást, esetleg a Holdon túli emberi kolonizációt, vagy emberek küldését a Marsra, történelmi párhuzamokat kerestek ezzel a mozgással. Milyen lenne emberi lényeket lényegében az ismeretlenbe küldeni olyan körülmények között, ahol fogalmuk sincs arról, hogy valaha visszatérnek-e? Mit kellene magukkal vinniük ahhoz, hogy letelepedhessenek? Hogyan lennének képesek pszichológiailag felkészülni egy ilyen bizonytalan utazásra? Nos, az egyik hasonlat ehhez a 15. századi polinéz utazások voltak, akik eredetileg Délkelet-Ázsiából indulva benépesítették az egész Csendes-óceánt Hawaiiig és Új-Zélandig.

A polinéz navigátorok lényegében az ismeretlenbe mentek. A kezdeti szakaszban nem tudták, hogy találnak-e valaha földet a letelepedésre. És ezért a NASA konzultált a polinéz hajózás történészeivel, hogy tanácsot kérjen a Mars gyarmatosítására való felkészülésre.

Nehéz lenne elképzelni ma, hogy befolyásos politikusok vagy csoportok konzultálnának a 15. század kutatóival.

De ha visszamegyünk a 19. század végére, vagy akár a 20. század elejére, aki kormányra akart kerülni, az történelemből kellett képezze magát: ide tartozik a klasszikus történelem, Róma, Görögország, és a modern történelem. És ehhez voltak tanácsadóik.

és eszközt arra, hogy a jelent hosszabb időtávhoz viszonyítva keretezzük, ami a politikai vezetőket cselekvés felé irányíthatja.

Tekerjünk előre száz évet saját korunkhoz: kik a leggyakrabban a tanácsadók a miniszterelnököknek? Túlnyomórészt jogászok vagy közgazdászok. Ez egy nagyon nagy váltás. És készültek tanulmányok arról, hogy például a közgazdászok hogyan kerültek ebbe a domináns pozícióba. Nem feltétlenül azért, mert jobbak, hanem mert tudásformáik könnyebben emészthető következtetésekké alakíthatók, amelyeket állásfoglalásokká lehet alakítani, s melyek végül a nagyon elfoglalt miniszterek asztalán landolhatnak. Ha megkérdez egy történészt egy problémáról, azt fogják mondani, hogy „nagyon-nagyon bonyolult”, és átadnak egy 500 oldalas könyvet, hogy olvassuk el. Az elfoglalt miniszterek számára ez általában nem túl hasznos. Tehát mi, történészek sok szempontból elveszítettük a befolyásunkat, de akár azt is mondhatnánk, hogy ezt a befolyást átengedtük más tudósoknak. A „történelemi kiáltványban” azzal érveltünk, hogy itt az ideje, hogy a történészek ismét megpróbáljanak hatást gyakorolni a közéletre.

Az utolsó kérdésem: min dolgozik, mi a következő ötlete?

Két fő könyvön dolgozom. Az első Nagy-Britannia hosszú távú története lesz, a szerződései révén globális összefüggésekben. Nem egészen döntöttem el, hol kezdődik és hol végződik, lehet, hogy a 16. századtól indul, de lehet, hogy régebbről. Nagyon tágan fogalmazva,

amennyiben a szerződéseken keresztül Nagy-Britannia külvilághoz való viszonyának hosszú távú történetét tekintjük. A másik könyv talán kicsit komolytalanabb: az opera iránti szenvedélyemhez kapcsolódik. Egy rövid könyvön dolgozom az operáról és a nemzetközi jogról. A két mező metszéspontja általában nem világos, de ezt szeretném kiemelni. Ez egy nagyon szórakoztató projekt, és tudok váltani közöttük.

Fotók: Gyurkovits Tamás