Vannak még „csodafegyverek” a modern hadviselésben? – Háború, közelről

Nyitókép: NATO-erők partraszállása a norvégiai Cold Response hadgyakorlaton (via NATO FB)

Folytatódik biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész szerzőnk, Somkuti Bálint Háború, közelről cikksorozata az ukrajnai háború legfontosabb, legérdekesebb aspektusairól és tanulságairól. 

***

Részben Hollywood nyomán sajnos egy teljesen téves kép él kontinensünk közvéleményének egy jelentős részében a háborúkról. Amelyben léteznek egyszemélyes hadseregek, csodafegyverek és mindent egy csapással megoldó hadműveletek, megoldások. 

Ehhez az illúzióhoz az a szerencsés tény is hozzájárult, hogy Európa magországainak területén 1945 óta nem volt fegyveres konfliktus. Sajnos a Balkánt felperzselő dél-szláv háborúk meg sem érintették a nyugati közvéleményt. 

A februárban kirobbant orosz-ukrán háború nyomán azonban hirtelen mindenhol megjelentek

Fő jellemzőjük, hogy akár csodafegyvereknek kikiáltott eszközökről, akár a konfliktus okairól, esetleg hosszáról van szó, mindenkinél jobban tudják a tutit.

Pedig a háborúk dinamikáján, belső törvényszerűségein még az olyan korszakalkotó zsenik, mint Nagy Sándor, Julius Caesar vagy éppen Napóleon sem tudtak változtatni. Sőt. Sikereiket leginkább annak köszönhették, hogy felismerték és alkalmazták ezeket a folyamatokat, jelenségeket. 

Éppen ezért teljesen meddő dolog a már korábban bemutatott Javelineket, vagy éppen a másik oldalon a hiperszonikus rakétákat valamiféle misztikus erővel felruházni.

vagy egy olyan eszköz, amely váratlan bevetése ténylegesen megfordította, vagy akárcsak eldöntötte a konfliktus menetét. Ugyanez igaz egyébként egyes új harceljárásokra, harcmodorokra is, amelyeknek drasztikus, sőt forradalmi változásokat szokás tulajdonítani. A nukleáris fegyverek kivételével. 

A valószínűleg kora újkori eredetű, a címben átfogalmazott mondás szerint „a Háború Istene a nagyobb zászlóaljakat szereti”. Omar Bradley tábornok ezt úgy fogalmazta meg, hogy

A fenti mondások logikája könnyen belátható. Az a hadsereg, amelyik könnyebben képes veszteségei pótlására, hiába veszít akár többször is a csatamezőn végül győzedelmeskedik. 

Jó példa erre a köztársaságkori Róma, amely a II. pun háborúban többször is jelentős vereséget szenvedett Hannibáltól, azonban szilárd szövetségesi rendszerének hála újra és újra erős hadseregeket tudott a csatába küldeni. De hasonló a hazájuk szabadságáért harcoló vietnámiak esete is, akik az amerikaiakkal szemben az összes jelentősebb csatát elvesztették, de kitartásuknak köszönhetően végül győzedelmeskedtek.  

Éppen ezért egy új fegyver, egy új harci eszköz hadrendbe állítása nem hoz, nem hozhat fordulatot. Egy-egy csatát, egy hadjáratot még meg lehet nyerni velük, de tartós sikert a modern háborúkban nem igazán lehet így elérni. Ráadásul egy újításnál a kezdeti gyerekbetegségek megszüntetése,

Idevágó példa a valóban forradalmi Messerschmitt Me-262 sugárhajtóműves vadászgép példája. Azon túl, hogy a legyártott kisszámú repülőgép komoly gondokkal küzdött, példának okáért nem lehetett hirtelen gyorsítani a kiforratlan hajtóműveik miatt, a létszámfölényben lévő amerikai pilóták szinte tetszésük szerint lőtték le őket felszállás közben. 

Visszatérve a logisztikához: a szállítási feladat néven ismert matematikai módszer is a II. világháborúban jött létre. Ide kapcsolódik a mennyiség és minőség örök kérdése is. Megint csak az utolsó világégésből vett példát hozva: hiába volt szükség 5-8 harckocsira – Shermanre vagy T-34-esre – még a szövetségesek saját számításai szerint is egy Tigris vagy Párduc kilövéséhez, ha a gyártás több mint tízszeresen múlta felül azokét, a végkifejlet nem lehetett kétséges. 

De a logisztika nem csak a fenti hadászati, azaz stratégiai szinten játszik kiemelt szerepet, hanem a hadelmélet alacsonyabb szintjén is, a hadműveletin. 

Nem véletlen, hogy

természetesen az ukrán fegyveres erők és a lakosság szilárd ellenállása mellett. 

Az már a támadás előtt is ismert volt, hogy az orosz fegyveres erők szervezetileg is kevesebb szállító egységet tartalmaznak, mint a nyugatiak, azonban korlátai csak a február 24-én megindított támadás után váltak egyértelművé. Könnyen megérthető, hogy az üzemanyagból és élelmiszerből, sőt a hírek szerint egyes helyeken a lőszerből is kifogyott orosz katonák miért hagyták magukra járműveiket, és miért akadt el az előrenyomulás a legtöbb helyen. 

Érdekes elemezni az orosz nagy hatósugarú fegyverekkel végrehajtott csapások célpontjait is. A háború kirobbanása óta ugyanis az orosz vezetés szisztematikusan pusztítja az ukrán fegyveres erők hosszútávú fenntartásához szükséges infrastruktúrát, legyenek azok akár az ország legtávolabbi pontján, például a lengyel határhoz közel. A hagyományos logika azt diktálta volna, hogy ezeket az eszközöket a megindult támadás minél nagyobb sikerének érdekében, az utánpótlási vonalak és a harctevékenységekhez közeli bázisok ellen vessék be. Érdekes módon erre csak a közelmúltban került sor, vélhetően a fokozódó nyugati fegyverszállítások miatt, valamint a Kelet-Ukrajnában csoportosuló ukrán főerők bekerítésének támogatására. 

Összefoglalva a fentieket:

nem olyan körülmények között amelyekre egyetlen zseniális vagy kreatív megoldás, illetve eszköz jelentős hatást gyakorolhatna; hanem messze a frontvonalak mögött: a hátországban és a gyárakban. 

Az örök mondás ma is igaz: mi kell a háborúhoz? Pénz, pénz, pénz!