A Szigetköz örökségének őrzője – Timaffy László emlékezete

Írta: Paár Ádám

A magyar néprajztudomány számos művelője töltött be hosszabb-rövidebb ideig közéleti szerepet. Közéjük tartozott a 106 éve, 1916. április 16-án született Timaffy László, akire leginkább tanárként és néprajzkutatóként, a Szigetköz kutatójaként hivatkoznak manapság, de életének egy szakaszában igyekezett közéleti aktivitással szolgálni szűkebb hazája, Moson régió lakosságát. 

1991-ben tanulmánykötet jelent meg Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, ekkor művelődési és közoktatási miniszter tiszteletére. A Duna menti népek hagyományos műveltsége című kötetben Timaffy László, a Szigetköz kutatója írt a „paraszti üzemtanról”. A Szigetközre utalva az „ezer sziget doktora” névvel illetett Timaffy saját szűkebb pátriájából vett példákkal, afféle paraszti karriertörténetekkel illusztrálta a paraszti gazdálkodás racionalitását. 

Megható szavakkal emlékezett meg a szürke hétköznapok e robotos hőseiről. Például az 1897-ben született Cser Pál csornai nagygazdáról, aki 18 holdat vett át apjától, és ügyes bérletekkel, földvásárlásokkal 60-80 holdas gazdaságot alapított. Ezt a típust nevezték hol kupecparasztnak, hol kuláknak, rendszertől függően; holott Dániában, Ausztriában, Németországban vagy Hollandiában az ilyen parasztgazdák a társadalom megbecsült tagjai, az újságot járató, könyvtárba-múzeumba-színházba járó, szövetkezetet alapító, könyvelést vezető vidéki középosztály oszlopai. Több évtizedes adósságot dolgozott le Timaffy,

De éppolyan tisztelettel szólt az 1905-ben született zsellér Horváth Józsefről, aki, ha más módon is, de éppúgy képviselte a vállalkozó szellemet, mint földije, a módos Cser Pál. Horváth kitanulta a csizmadia mesterséget, emellett ügyesen termelt két hold földjén. Zöldséget termesztett, kihasználva a termőtalaj és a kisméretű föld adottságait. Az őszi betakarítástól tavaszig kocsijával járta a falvakat, és eladta a csizmákat. Tavasztól őszig viszont a földműveléssel foglalkozott.

A gyors észjárású, szorgalmas kétlaki, paraszt-kézműves zsellér példája bizonyítja, hogy a józan kalkuláció, a szó legjobb értelmében vett üzleties szellem és az önmenedzselés nem volt a módos nagygazdák privilégiuma, a szegényebbek is vágytak a gyarapodásra, és ha volt tehetségük valamihez, azt igyekeztek kamatoztatni. Ahogyan Timaffy írta, Horváth

Érdekes a sorrend: a változatosság az öreg zsellér számára is érték. A rendszerváltás előtt Horváth sorsa úgy is olvasható volt, mint a mezőgazdasági melléküzemág dicsérete, az 1990-es években pedig úgy, mint a leleményesség és egyéni vállalkozási kedv méltatása.

Timaffy nem véletlenül volt képes érzékenyen nyúlni a paraszti polgárosodás témájához, akár a paraszti társadalom tetején, akár az alján találkozott a polgárosodás típusaival. Hiszen Északnyugat-Magyarországon élt, egy olyan régióban, amelyben a paraszti népesség jelentős részének kapitalizálódása korán megkezdődött, de

Timaffy László többgenerációs tanító-, illetve tanárcsaládból származott. Nagyapja, az ország túlsó feléről, a partiumi Szatmárnémetiből elszármazott id. Timaffy Endre a Szigetköz tájegységhez tartozó Vajkán volt tanító, és ebben a minőségben – a kornak megfelelően – afféle univerzális hivatalnok: jegyző, postamester és anyakönyvvezető egy személyben. Jogosan nevezték el a „falu mindenesének”. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején a helyén maradt, feltehetően ez vezetett meggyilkolásához a diktatúra bukását követően. Ifjabb Timaffy Endre folytatta apja mesterségét. Az ő fia, László Mosonszentandráson született 1916-ban. Mivel Mosonszentandrás a később Burgenlandnak nevezett terület részeként Ausztriához került, ezért ifjabb Timaffy Endre családjával átköltözött Moson mezővárosába. 

A mosoni elemi iskola után Timaffy László a közeli Magyaróvár piarista gimnáziumában folytatta a tanulmányait. A két település csak később, 1939-ben egyesült, bár az egyesülés kérdése évtizedenként visszatért az 1910-es évek elejétől kezdve. Az ifjú földrajz-történelem szakon tanult a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol Teleki Pál, Cholnoky Jenő és Baktay Ervin előadásait hallgatta. Ezzel párhuzamosan elvégezte a gazdaságtudományi szakot a Közgazdaságtudományi Egyetemen. Diplomája megszerzését követően a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanársegédi állásban tanított. 1939-ben védte meg doktori disszertációját, amelynek témája a Szigetköz vízrajza volt. Disszertációja még ebben az évben könyv formájában megjelent. Timaffy később is visszatért a Szigetköz tájegységhez. Talán senki nem ismerte úgy a Szigetköz föld- és vízrajzát, növény- és állatvilágát, népének tárgyi és szellemi kultúráját, hagyományait, népköltészetét és tradicionális mesterségeit (halász, pákász, molnár, aranymosó), mint Timaffy.

1943-ban fölvették a Magyaróvári Mezőgazdasági Főiskolára, ahol agrárföldrajzot és agrárpedagógiát oktatott. Az üzemtani tanszék keretében kutatta a szigetközi és rábaközi népi gazdálkodást. Timaffy megalapította a Széchenyi Népfőiskolát (1944-1949).

Mint írta, „a népfőiskola céljaként látó emberekké, olyan jó magyar emberekké kívántuk nevelni őket, akik múltunkkal, hagyományainkkal, szellemi értékeinkkel tisztában vannak”. A népfőiskola sorsa leképezte a 20. század második fele magyar történelmének kálváriáját: két alkalommal szakadt meg a tevékenysége, egyszer 1944-ben, a német megszállás és következményei, majd 1949-ben, a kommunista fordulat következtében. 

Dokumentumfilm Timaffy Lászlóval

Timaffy néprajzkutatóként a Szigetköz teljesen magyar etnikumú és nyelvű közösségével azonosult. Győr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegye északnyugati, mosoni részén azonban a németség egy tömbben élt. Timaffy támogatta a szigetközi magyarok betelepítését a német (heidebauer) falvakba; ebből éles sajtópolémiája támadt 1945-ben a német nemzetiségű Wachtler Istvánnal, a mosonszentjánosi választókerület volt képviselőjével. Timaffy „új honfoglalásként” láttatta cikkében a szigetközi magyarság költözését a kitelepítésre ítélt németek közé, pusztán azért, mert szerette a szigetközi embereket. Ahogyan Victor Hugo írja a Nyomorultakban: „A legkiválóbb elméknek is vannak bálványaik”. Mint sokan, ő is osztozott abban a vélekedésben, hogy a magyarság jelenlétét meg kell erősítni a „német viharsarokban”, Mosonban. Ellenben Wachtler István fölvetette, hogy a földosztással a magyar politikai osztály mindig egy vesztes háború után hozakodik elő, és emlékeztetett a heidebauerek hűségére a magyar államhoz. Az egész nemzetet és a demokráciát bemocskoló tragédiának látta, hogy elkobozzák a hűséges németek földjét. Wachtlernak morálisan igaza volt, de a kor hatalmi logikája nem kedvezett érveinek.

Hamarosan azonban a hatalom egyenlőségjelet tett a vitázók, Wachtler és Timaffy közé, és mindkettőjük sorsa a mellőzés és nélkülözés lett.

A pártállam véget vetett a népfőiskolának. A rendszer urai nem tartottak igényt Timaffy szakértelmére, a néprajzot amúgy is valamiféle gyanús „narodnyik”, „parasztromantikus” jelenségként ítélték meg és el, a paraszti üzemtanra pedig nem tartottak igényt a fölülről létrehozott, „élenjáró szovjet mintát követő” termelőszövetkezetek világában.

A peremre szorított Timaffy kántorként, napszámosként, favágóként, majd Győrben bolti eladóként kereste a kenyerét, végül a Győr-szigeti templom kántora lett. 

1956-ban ismét közéleti szerepet vállalt. Szigethy Attila, a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke elküldött egy delegációt Bécsbe, hogy tárgyalásokat folytassanak az Osztrák Parasztszövetség (Bauernbund) vezetőségével. A Bauernbund ígéretet tett a magyar Parasztszövetség életre keltésére, a népfőiskolák támogatására. És hogy miért volt ilyen fontos a Bauernbund? Mert ez a szervezet a kereszténydemokrata Osztrák Néppárt mozgalmi hálózatának legerősebb láncszeme volt, amelyen keresztül informálisan nyomást lehetett helyezni a Néppártra. Timaffy László vezette a küldöttséget.

Szabadulása után furulyatanárként dolgozott. A kádári hatalom enyhülésével párhuzamosan helyzete lassan javulni kezdett. 1958 áttörést jelentett számára: a Szigetköz könyvvel első díjat szerzett az országos néprajzi pályázaton. 1963-tól a győri Szakmunkásképző Iskola tanáraként dolgozott.

Élete megoszlott a tanítás és a néprajztudomány között: huszonegy könyvet és 300 tanulmányt írt. A Szigetköz mellett kutatta a Rábaköz és a Hanság néprajzát is. Figyelme kiterjedt a népi gazdálkodásra, a népi vallásosságra, az állattartásra és a közlekedésre. Tagja volt a Honismeret című folyóirat szerkesztőbizottságának (1978-1987), elnöke a győri Apor Vilmos Népfőiskolának.

Timaffy László 2002-ben hunyt el Győrben. A hédervári iskola mellett vándorserleg és néprajzverseny viseli a nevét. Néprajzi munkái sokáig megkerülhetetlenek lesznek mindazok számára, akik a paraszti gazdálkodással vagy a Szigetköz, Rábaköz és Hanság néprajzával és történelmével foglalkoznak.