„Nehéz lesz megbocsátani, amit a civil lakosság ellen tesznek" – ukrán menekültek a Mandinernek

Elena Melnicsuk 23 éves ukrán mérnök, aki 14 éves, középiskolás húgával, Annával Zaporizzsja városából menekült el a harcok elől. Budapestig jutottak, a Mathias Corvinus Collegium egyik épületében kaptak ingyenes elhelyezést, ott találkoztunk velük.

***

Mikor jöttetek el Zaporizzsjából?

Elena Melnicsuk: Hétfőn jöttünk el, a zaporizzsjai vasútállomásról egy evakuációs célú szerelvényen jutottunk el Lvivbe. Ezek a vonatok ingyen menekítik ki a nőket és a gyerekeket Ukrajna belső részeiből.

Anna Melnicsuk: Aztán Lvivből mentünk a kárpátaljai Munkácsra, ahol önkéntesek fogadtak bennünket, és innen tudtunk eljutni az ukrán-magyar határra.

Miért Magyarország felé vettétek az irányt?

Elena: Van egy ismerősünk Magyarországon, aki szólt, hogy lenne lehetőség náluk tartózkodni, de még nem tudtunk oda eljutni, ezért vagyunk itt ideiglenesen ezen a szálláson.

Zaporizzsjában milyen állapotok uralkodtak, amikor elindultatok?

Elena: Zaporizzsjában a többi nagyvároshoz, Kijevhez vagy Harkivhoz képest viszonylag nyugodt volt a helyzet, de

amikor az előírások szerint bombabiztos földalatti bunkerekbe kell lehúzódniuk a lakosoknak. Soha nem lehet tudni, hogy mennyi időt kell ott tölteni, egy fél estét, egy teljeset, vagy egy napot. Az emberek nagyon aggódnak.

Elena Melnicsuk

Zaporizzsja egy hete az atomerőműve miatt került be elsősorban a híradásokba. Európa egyik legnagyobb atomerőműve. Az orosz alakulatok lövették, az ukrán hatóságok katasztrófaveszélyt kiáltottak.

Elena: A város nagy kockázati tényezője valóban az atomerőmű, amelyben már volt egy robbanás. Ha ez az erőmű – nem adj isten – felrobbanna, akkor

és nemcsak a környékbeli településekre nézve, de az egész kontinensre is. Az erőmű nagyon közel, mintegy 30 kilométerre fekszik a várostól, egy Enerhodár nevű településen.

Kinek a kezén van most az erőmű?

Elena: A hat reaktorból kettőt már elfoglaltak az oroszok, és az a hír járja, hogy ha még kettőt elfoglalnak, akkor veszélyeztethetik a működését, és abból katasztrófa is kialakulhat.

Anna Melnicsuk

Nagyon meglepte az ukrán lakosságot a február 24-én kezdődő, többfrontos orosz támadás?

Elena: Nagyon meglepetésszerűen történt. Főleg, hogy az elején azt hallottuk, hogy ha lesz is támadás Ukrajna ellen, az is csak a stratégiai célpontokat, Kijevet, Harkivet és katonai támaszpontokat érheti.

A saját családtagjaitok, barátaitok, ismerőseitek hogyan reagáltak a hirtelen orosz offenzívára? És merre vannak most?

Anna: A szüleink Zaporizzsjában maradtak, önkéntes munkát vállaltak, az ismerősi körünkből nagyon sokat már külföldre távoztak. Magyarországra, Németországba, Lengyelországba elsősorban. Nagyon kevesen maradtak otthon, de a férfiak túlnyomó többsége ott van, hiszen őket a katonai szolgálat miatt nem engedik ki az országból. A szüleink viszont minket átküldtek Magyarországra.

Az ukrán átlagemberek mit gondolnak az orosz invázióról?

Elena:

Egy hónappal ezelőtt persze nagyon sok hír szólt arról, hogy ez megtörténhet, de senki sem gondolta volna, hogy ez valóban megtörténhet. Nagyon sok civil célpont van, sok a civil áldozat, és sok a lerombolt, lebombázott civil épület. Azt gondolják az ukránok, hogy Putyin elnök és a kormánya felelős ezért, mert úgy gondolták, hogy a problémákat háborús úton, és nem más módszerekkel oldják meg.

Anna: Az orosz vezetés a felelős ezért. Mindenki Putyint hibáztatja.

Vannak azért ukránok, akik úgy gondolják, hogy Zelenszkij elnöknek és az ukrán kormánynak is lehet felelőssége ebben?

Anna: Mindenki Putyint hibáztatja. De persze vannak más hangok, amelyek felvetik az ukrán elnök felelősségét is, például abban, hogy az ukrán hadsereget felkészületlenül érte az orosz támadás.

Az orosz kisebbség évek óta panaszkodott az ukrán hatóságok részéről őket ért diszkriminációra, a kisebbségi jogoktól való megfosztásra. Vannak orosz barátaitok? Mennyire volt ez ismert az ukrán lakosság körében?

Elena: Szerintem ez egy hibás gondolat. Természetesen vannak orosz barátaink, de a részükről ezt a vádat nem hallottuk.

Anna: Az orosz kisebbség nem volt elnyomva Ukrajnában, beszélhettek oroszul. Ezek a vádak nem igazak, rossz szándékkal találták ki ezt ellenünk.

Elena: Én is úgy gondolom, hogy az orosz kisebbségnek egyenlő jogai vannak Ukrajnában. Nem szabad hinni ezeknek a hangoknak, amelyek azt híresztelik, hogy diszkrimináció érte őket, mert az oroszok ugyanolyan jogokat élveznek nálunk, mint az ukránok.

Lehet-e majd ezek után, egy ilyen pusztítás után békés együttélés a két nép, az ukrán és az orosz között?

Anna: Nem lehet. Vannak rokonaink Oroszországban, akik úgy gondolják, hogy a konfliktus okozója az ukrán nép. Semmilyen együttérzés vagy támogatás a részükről nincs irántunk.

Elena: Nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen lesz a jövő, mert az ukránok és az oroszok közötti kapcsolat végletesen elmérgesedett. De abban biztos vagyok, hogy Ukrajna nem akart háborút, és abban is, hogy

Annak ellenére, hogy az ukrán és az orosz nép mindig is testvérnépnek tartotta egymás? Az átlagemberek szintjén is meg fog maradni hosszú ideig az ellenségeskedés?

Anna: Igen.

Elena: Igen, meg fog maradni az ellenségeskedés. Mert az, amit az orosz kormány és az orosz hadsereg tett, főleg a civil lakosság ellen, azt nehéz lesz megbocsátani és elfelejteni. Emiatt pedig nehéz lesz a jövőben egymás mellett békében élni.

Mi lehet Ukrajna jövője? Hiszen az oroszok nem engedik Ukrajnát a Nyugathoz integrálódni. Lesz valaha Ukrajna EU- és NATO-tag, vagy marad a semlegesség?

Elena: Nem lehet semleges országnak maradni,

De nagyon szomorúak vagyunk, hogy a NATO ilyen helyzetben sem lép, hogy meggyorsítsa Ukrajna csatlakozását a nyugati szövetséghez.

Mik a személyes terveitek? Ha vége lesz a háborúnak, visszamentek Zaporizzsjába?

Elena: Mindenképpen haza szeretnénk térni, azonnal, amint lehet. Nem így terveztük, és nem szeretnénk még egyszer ilyen körülmények között eljönni otthonról. Inkább a szüleinkkel, a családunkkal szeretnék újra együtt lenni, visszatérni a mindennapi életünkhöz, a munkánkhoz. Legközelebb, amikor utaznunk kell, akkor a családunkkal szeretnénk utazni, nem így.

Anna: Nagyon szeretnénk hazamenni. Nagyon kedves, hogy itt, Magyarországon mindenki szeretettel fogadott bennünket, de nekünk Zsaporizzsja a szülővárosunk, ott van a családunk, ott vannak a barátaink. Ugyanakkor, jelenleg mindenki szerteszét van, mindenki máshova menekült, így nem tudjuk, mikor lesz, amikor megint viszontláthatjuk egymást.

fotók: Mátrai Dávid