Szibériában aztán mínuszok és kínkeserves hónapok vártak rá a lágerben. November 23-án így írt a szenvedéseiről: „Ötkor ébresztő. Az ég borult. Koromsötét van. Sorakozó reggeli után. A bódéhoz megyünk, tányér híg köleskásaleves. Külön beledobnak darabka húst. Két deka lehet. Nem tudom, mennyi a kikalkulált adag, de biztos nem ennyi. Húsz deka kenyeret kapunk. (…) Csak lenne már nyár!” Karácsony napján is szívszorító bejegyzést tett: „Misi (a rabtársa – a szerk.) is halkan dúdolni kezdi a Mennyből az angyalt… Lassan én is bekapcsolódom: »…lejött hozzátok…«, és sír a lelkem, minden porcikámmal tiltakozom a valóság ellen, ami körülvesz. Halkan énekelünk, meg-megállunk, újrakezdjük. Egymás szemébe se merünk nézni. Tudjuk mindketten, mit érzünk. Lassan oszlanak a felhők, előtűnnek a csillagok.
De hiába nézem a betlehemi csillagot, nekem nem mutatja meg magát.”
Építkezéseken, fakitermeléseken dolgoztatták a több ezer kényszermunkással együtt. A naplójában tárgyszerűen írja le a történteket, ám olykor irodalmi szintre emelkedik a fiatal fiú írása.
1949. június 11-én például a következőket írta: „Álmomban látom a pléhkrisztust, azt, amelyik az ecseri lakásunk előtt az út szélén, a falu vége előtt volt: engem meg ott vesszőznek előtte. Arcán a festék, mint könnyek potyognak. A lemez széle felkunkorodik, mintha forró lángok hevítenék, és a tűztől lemállana az arcáról a festés. Eltűnt a homloka, álla, szeme, már csak néhány folt látszik, ráz a sírás. Felülök. Hüppögök. De körülöttem csend. Mert mindig ilyesmi jár az eszemben lefekvés előtt. Vajon hogy néz ki most a kereszt? Ha hazajutok, úgyis ott kell elmenni édesanyám sírjához, azt is megnézem.”
A második, Szibériában töltött karácsony napján ez a bejegyzés született: „Ma van szenteste. Karácsony. Itt a második. Nem gondolok a vallásra. Jézus születése természetes dolog, a szenteste nekem a családunkat, az ajándékozási lázat jelentette. Mindig vettem az egész családnak valamit. A ponty az én reszortom volt.” A bejegyzések sorában vissza-visszatér az édesanyja hiánya. 1950. augusztus 30-án ezt írta: „Tegnap volt édesanyám halálának a napja. Öcsém meg aznap volt kétéves. Szomorú, hogy csak most jutott eszembe. Az élet már csak ilyen. Az élőkkel törődik. (…) Mennyire szerettem kimenni a temetőbe! Volt egy kerékpárom, tíz kilométerre volt tőlünk a maglódi temető. Ott lett elhantolva 1934 szeptemberében. Ötéves voltam. Ha volt rá lehetőségem, sosem kerültem el a sírját. Egy hely az életemben, ahová mindig vigaszért mehettem.”