Gúth Zoltán még 19 éves sem volt, amikor 1948-ban a szovjetek szibériai kényszermunkára hurcolták. A szinte még gyerek, félárva fiú (az édesanyja korán elhunyt) részletes naplót írt a kínszenvedéseiről, amely Szibériai napló címmel a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) gondozásában könyv formájában is megjelent.
Fogalma sem volt róla, hová viszik a szovjetek. Az ungvári, majd a lembergi börtön érintésével, többhetes vagonút után Szibériába került kényszermunkatáborba. Gúth Zoltán megrázó naplójából az is kiderül, a kezdeti kínok közepette a hite tartotta benne a lelket.
1948. október 3-án például ezt a bejegyzést fogalmazta: „Volt egy régi fogadalmam. Még a háború alatt tettem. Ha nekem és családomnak nem kell semmi balesetet vagy halált elszenvedni, elimádkozom minden este öt Miatyánkot, öt Üdvözlégyet s öt Hiszekegyet. Ennek eddig rendesen eleget is tettem. Este először fordult elő velem, hogy elaludtam anélkül, hogy befejeztem volna az imákat.
Bocsánatot kértem a Jézuskától,
és vezeklésként újrakezdtem az összes imádságot, pedig már a Hiszekegynél tartottam. Így kérek bocsánatot szószegésemért. Igazán bántott a dolog. Hiszen a Jóisten kezét is láttam abban, hogy eddig még semmi bajom se történt. Az egészségem is megfelelő.”
Gúth Zoltán portréja 1953-ban (fotó: Szibériai napló)
Október 31-én a következő bejegyzés született a naplójában: „Ruházatom egyetlen rongyos zokni, ami 24 napja nincs kimosva, egy rövid, nyári alsógatya, ing, amit a börtönben kaptam az ellopott helyett, csizmanadrág, gyűrött zakó, koszos, helyenként foszló. Fél éve ebben élek.”
Szibériában aztán mínuszok és kínkeserves hónapok vártak rá a lágerben. November 23-án így írt a szenvedéseiről: „Ötkor ébresztő. Az ég borult. Koromsötét van. Sorakozó reggeli után. A bódéhoz megyünk, tányér híg köleskásaleves. Külön beledobnak darabka húst. Két deka lehet. Nem tudom, mennyi a kikalkulált adag, de biztos nem ennyi. Húsz deka kenyeret kapunk. (…) Csak lenne már nyár!” Karácsony napján is szívszorító bejegyzést tett: „Misi (a rabtársa – a szerk.) is halkan dúdolni kezdi a Mennyből az angyalt… Lassan én is bekapcsolódom: »…lejött hozzátok…«, és sír a lelkem, minden porcikámmal tiltakozom a valóság ellen, ami körülvesz. Halkan énekelünk, meg-megállunk, újrakezdjük. Egymás szemébe se merünk nézni. Tudjuk mindketten, mit érzünk. Lassan oszlanak a felhők, előtűnnek a csillagok.
De hiába nézem a betlehemi csillagot, nekem nem mutatja meg magát.”
Építkezéseken, fakitermeléseken dolgoztatták a több ezer kényszermunkással együtt. A naplójában tárgyszerűen írja le a történteket, ám olykor irodalmi szintre emelkedik a fiatal fiú írása.
1949. június 11-én például a következőket írta: „Álmomban látom a pléhkrisztust, azt, amelyik az ecseri lakásunk előtt az út szélén, a falu vége előtt volt: engem meg ott vesszőznek előtte. Arcán a festék, mint könnyek potyognak. A lemez széle felkunkorodik, mintha forró lángok hevítenék, és a tűztől lemállana az arcáról a festés. Eltűnt a homloka, álla, szeme, már csak néhány folt látszik, ráz a sírás. Felülök. Hüppögök. De körülöttem csend. Mert mindig ilyesmi jár az eszemben lefekvés előtt. Vajon hogy néz ki most a kereszt? Ha hazajutok, úgyis ott kell elmenni édesanyám sírjához, azt is megnézem.”
A második, Szibériában töltött karácsony napján ez a bejegyzés született: „Ma van szenteste. Karácsony. Itt a második. Nem gondolok a vallásra. Jézus születése természetes dolog, a szenteste nekem a családunkat, az ajándékozási lázat jelentette. Mindig vettem az egész családnak valamit. A ponty az én reszortom volt.” A bejegyzések sorában vissza-visszatér az édesanyja hiánya. 1950. augusztus 30-án ezt írta: „Tegnap volt édesanyám halálának a napja. Öcsém meg aznap volt kétéves. Szomorú, hogy csak most jutott eszembe. Az élet már csak ilyen. Az élőkkel törődik. (…) Mennyire szerettem kimenni a temetőbe! Volt egy kerékpárom, tíz kilométerre volt tőlünk a maglódi temető. Ott lett elhantolva 1934 szeptemberében. Ötéves voltam. Ha volt rá lehetőségem, sosem kerültem el a sírját. Egy hely az életemben, ahová mindig vigaszért mehettem.”
A több mint 500 oldalas kötet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága gondozásában jelent meg
Gúth Zoltán a kényszermunkatábort aztán elhagyhatta engedéllyel, de a szibériai száműzetése maradt. Megismert egy Anna nevű lányt, elvette feleségül, és két gyermekük született.
Minderről már az édesapjának és a nevelőanyjának is beszámolhatott 1951. szeptember 8-i levelében: „Írtam a szüleimnek. Jól vagyok, erdőkitermelésen dolgozom. Megnősültem, van szép kertünk, tehenünk, egy kétszáz kilós disznót hizlalunk. És ez mind igaz. (…) Lágerben voltam, de gyerekként kerültem be. Tehát semmi politikai bűntett sem lehet a rovásomon. Vagyis egy vagyok az ingyenmunkások tömegében. Semmi bűnöm, de szükség van rám, és elkaphattak.
Mindegy ki vagyok, a hatalom rendelkezik velem.
Emberi jogokról itt szó sem lehet. Örülj, hogy Puzanovóba kerültél, és nem száz kilométerrel odébb.”
Végül csaknem hat év elteltével térhetett haza a Szovjetunióból. A naplója végén (1954. szeptember 23-án) így összegezte az élményeit: „Az élet mindenhol lehet szép és értelmes. Az ember fiatalon sok nehézséggel képes megküzdeni. Nekem sem volt semmi más gondolatom, mint az, hogy elfelejtsem Szibériát, hogy mihamarabb dolgozhassak, hogy idehozathassam a családom. Aztán majd lesz valahogy.”
Hazatérését követően a magyarországi kommunista rezsim nem fogadta tárt karokkal: előbb izgatás miatt ítélték börtönbüntetésre, majd kétszer tiltott határátlépés miatt, ugyanis az 1956 után visszatelepült felesége és gyermekei után akart menni a Szovjetunióba. Később új családot alapított, és 1989-ig, a nyugdíjazásáig festőként dolgozott.
A NEB gondozásában megjelent naplója talán némi kései elégtétel is lehet az ő és a többi, egykoron Szibériában szenvedett magyar számára is.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
A munka nem áll meg a bérmegállapodással, jelentette ki a miniszterelnök.
