Sosem lehet figyelmen kívül hagyni a kultúrát, az identitástudatot – Dúll Andrea a Mandinernek

Móré Levente interjúja Dúll Andreával, az MTA doktorával, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara általános dékánhelyettesével, az Ember-Környezet Tranzakció Intézetének igazgatójával beszélgettünk e mindenkit érintő, ám ritkán tudatosuló kérdésekről.

***

Mit vizsgál a környezetpszichológia?

Ez fiatal kutatási terület, számos dolgot nem tudunk még, ezért alapkutatásokat is végzünk, de általánosan elmondható, hogy azt vizsgáljuk: az emberek virtuális, természeti és épített terekben hogyan élnek, viselkednek – ez a környezetpszichológia tudományos oldala. Ezek az eredmények ugyanakkor átfolynak konkrét elemzésekbe, ebben az értelemben tehát alkalmazott terület is, amely ráadásul nagyon tág: mindenre lehet definiálni környezetpszichológiai megközelítést és szinte mindent érdemes is ebből a szempontból megvizsgálni. A környezetpszichológia alkalmazott tudományterületéhez kapcsolódó, talán leginkább kézzelfogható eleme az, amikor segítő beavatkozásokkal elébe megyünk egy-egy problémának, ezzel pedig megelőzünk konfliktushelyzeteket. Ezek igazi csapatmunkák, amikor mondjuk egy közpark fejlesztésénél vagy egy iskola építésénél, konkrét tervezőgárdával együttműködve mérlegeljük a kockázatokat és lehetőségeket – ezen az alapon tehát a szakterületünk tervezési szakágként is értelmezhető. Talán tekinthetjük egy negyedik feladatnak, hogy az emberek életét gyakorlati tanácsokkal segíthetjük – ebben az értelemben a környezetpszichológia olyan, mint a klasszikus pszichológia, ahol szintén kutatási, tanácsadási és önfejlesztési folyamatok összessége zajlik. 

A térhasználat és a térigény fogalma nagyon erősen összemosódik. Segítene szétválasztani?

A térhasználat sokszor teremt igényeket, de

hiszen minden pillanatban, még az anyaméhben is környezetben vagyunk. Az igény annyiban tér el a használattól, hogy annak van egy előbb vagy utóbb tudatosuló komponense: a téri igény lehet előremutató, jövőbeli eseményre utaló gondolat (mondjuk gyermekem születik, ezért nagyobb lakásra vagy házra vágyom); van benne tervezés, míg a használat inkább a spontán események tendenciózus sorozata. Nem tudhatom pontosan, mi történik majd az utcán, de ha végigmegyek rajta, kiderül. Persze a térigényben és a térhasználatban egyaránt mindig jelen van a spontaneitás és a tervezés is.

A korok előrehaladtával az emberek térigénye jelentősen változik. Száz évvel ezelőtt egész más volt az emberek viszonya a terekhez, mint ma.

Ez így van. Az egyes korokban változnak a térigények, de a térlehetőségek is – a környezetpszichológiai szemlélet szerint ez oda-vissza folyamat. Nem csak attól változik a tér, hogy az emberek igénye megváltozik (nagyon sok esetben nem is tudatos ez, de a nem konkrét igények is kifejeződhetnek környezetekben vagy tárgyakban), fordítva is működik: mikor bekövetkezik egy változás, ahhoz az emberek nem csupán igazodnak, de szükségleteket is kifejlesztenek hozzá. Ez nagyon sok köznapi szituációban tetten érhető: ha a mai, fogyasztói társadalmunkban megjelenik egy új termék, bár addig nem is tudtuk, hogy arra szükségünk lenne, a megismerésétől kezdve vágyunk rá; de mondhatnék pozitív példát is: a klímaváltozással kapcsolatos tudatos életmódnál ugyanez a helyzet.

Történeti távlatban az ősember, amikor felfedezte, hogy egy barlangban nem ázik meg, természetesen kifejlődött az az igénye, hogy ilyenfajta állandó lakhelye legyen; ezzel párhuzamosan pedig az a gondolat is kifejlődött benne, hogy a barlang biztonságot ad. Úgy képzeljük, relatíve egyszerű környezeti igények merültek fel az emberiség hajnalán; elemi gondolatkörök mentén szerveződtek a térigények:

Ez változott meg a tárgygazdag időszakokban: amikor a világ esztétizálása is elindult, már jogosultsága volt az embernek, hogy személyisége legyen – kövesse a divatot vagy olyan tárgyakat kezdjen el használni, ami a saját családjára jellemző. Ekkor jelent meg az igények személyessége.

A modern korokban ez egyre inkább differenciálódott és mára már nagyon szerteágazó szükségleteink vannak, sőt, talán a szükséglet szó sem megfelelő mai elvárásainkra, hiszen enni, aludni szükséglet, de nem feltétlenül az, hogy egy újabb típusú eszközt szeretnénk, ami leváltja a régit. A modern ember egészen másfajta relációt alakít ki a környezettel, mint az ősember tette: bizonyos értelemben tényleg mindent a személyünkre szeretnénk szabni, döntéseket szeretnénk hozni a környezetünket illetően, ami szükségszerűen differenciálja azt. Az önálló lakótérre, esetleg azon belül külön nappali és hálóhelyiségre való igény viszonylag új keletű vívmány, évezredekig elég volt az ember számára, hogy volt egy hely, ahol aludt, egy hely, ahol a dolgát végezte; és egy, ahol az állatokat tartotta. A sokfélévé válás eredménye a mai világunk, hiszen az egyre bonyolultabb igényeinkhez egyre bonyolultabb környezet illeszkedik. 

E növekvő igények alakítottak a fejlődési irányon is? Szétvált egymástól a közösségi és a sajátunkként értelmezett terek változása?

Bizonyos értelemben igen, hiszen vannak olyan elemek, amelyek csak a köztérhasználatra jellemzőek; és vannak, amelyek inkább a privát térhasználatra. Látnunk kell, hogy mindkét fajta teret – persze egyébként számos átmenet létezik közöttük – alapegységüket tekintve egyének használják. Mindenhol ott van az egyén, amely sokszor meglepően működik különböző kapcsolati rendszerekben. Talán ez a példa megvilágítja, mire gondolok: amikor a párommal sétálok, ketten vagyunk. Ez új minőség ahhoz képest, mint amikor egyedül voltam, mert nem 1+1 ember vagyunk ilyenkor, hanem ketten vagyunk, tehát közös igényeink is keletkeznek. Ha hárman együtt megyünk valahová, az pláne nem azonos azzal, mint mikor három egyén külön mozgott és így tovább. Különböző léptékek vannak ugyan a közösséggé válásban, de szigorúan számon kell tartani, hogy a csoportok mögött mindig ott vannak az egyének is.

Ha valaki egy parkban kiválaszt egy padot és leül, az a hely az ő személyes territóriuma lesz, mert a saját testét helyezi a padra. Ahhoz, hogy másokkal is megossza, természetesen számos társas folyamatot mérlegel: megnézi, kik vannak körülötte; mennyire ítéli veszélyesnek az adott szituációt, mennyien pályáznak ugyanarra a helyre, mint ő, kellemes lesz-e velük az interakció, lehet-e majd velük kapcsolatot kialakítani vagy azt, gyakran látja-e őket – számos ilyen elem felmerül abban, aki a közösségi tereket használja. Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy a közösségi tereket ne használnánk egyénként, ahogy azt sem, hogy az egyéni tereinket ne használnánk egy közösség tagjaként is.

Számos kutatás kimutatta, hogy amikor az ember megválasztja a lakhatását, a kultúra, a szülők mindenképp referenciakeretnek számítanak – akár azonosulni akar az ismert körülményekkel, akár eltérni tőlük.

Összefoglalva: sosem lehet figyelmen kívül hagyni a kultúrát, az identitástudatot, esetleg az aktuális állapotot, amit a közösség közvetít, ez mindig csak az adott helyzetben értelmezhető.

Ferenciek tere az előző századfordulón (Forrás: Fortepan)

Milyen irányba változott az utóbbi időben az emberek viszonyrendszere egy közösségi térhez?

Pontos kutatási adatokat nem ismerek ebben a kérdésben, de nagyon aktuális példa a Covid. A járványhelyzet jelentősen változtatta meg a kialakult térhasználati és társas kapcsolati szokásainkat. Régóta kialakultak már a stabil köztérhasználati szabályok: ismerjük, hogy az egyes társadalmi csoportok hogyan viselkednek egy közparkban; egyáltalán mit illik egy köztéren csinálni.

Ebben persze számos változás is akad, hiszen

ma pedig bevett viselkedésforma; ugyanakkor ma az sem elfogadott, hogy bárki nemi életet éljen vagy a szükségét végezze egy közös használatú területen.

Máshogyan használjuk tehát a közösségi tereket, mint régen?

Az mindenesetre kijelenthető, hogy a köztér publikusabb hellyé vált, mint régen volt: sokkal több dolgot mutatunk meg magunkból itt, mint régen. Ez egy általános tendencia. A köz- és magánszféra, a kül- és belterek közötti határok folyamatosan mosódnak el, és ugyanez igaz az egyes tértípusokra is: kis túlzással senki sincs már, aki csak az irodájában dolgozik. Sokan a saját terükként kezdtek kezelni természeti területeket, vagy épp közszemlére téve az online meetingek világában köztérré változtatták az erkélyüket. 

A számos változás ellenére tehát a köztér még mindig köztér, amelyet közös normák mentén használunk:

Ez persze nem látszik, de kutatások igazolják, hogy minden esetben értékeljük, kik vannak körülöttünk, és sokszor tudattalanul mérlegelünk: ha belépünk egy köztérre felmérjük, mi történhet majd velünk. Érdekes példa, hogy egy közteret biztonságosnak látunk, ha sok nő és gyermek használja; ha pedig mosolyognak is, az emberek szinte feltétel nélkül hinni fognak a tér biztonságában. Ha egy ilyen térre sok rendőr vigyáz, bár technikailag biztonságosabb lesz a korábbi helyzetnél, mégis az előbb említett helyzetet kellemesebben biztonságosnak fogjuk megélni. 

Egy-egy helyzet – ha kitör egy járvány vagy egy háború – ezeket az elveket persze fölül tudja írni, de egy adott közösség tereinek szabályai is eltérhetnek a mindenki által szabadon elérhető terek szabályaitól. Egy lakóközösség a saját, zárt köztereit egészen máshogy is használhatja, mint megszokott. Érdekes irány, hogy akár rivalizálás is mehet az egyes csoportok között: egy játszótérről teljesen ki lehet szorítani a gyermekeket, ha túl sok nyugdíjas, túl sok gördeszkás vagy egyéb csoport tagja használja. Nagyon árnyalt és bonyolult folyamat,

Pál utcai fiúk-jelenet

A tereket mennyiben kapjuk készen és hogyan alakítjuk magunkra? A saját tereink jelentősen változtak az elmúlt évtizedekben. Az építész felelőssége az, hogy ezeket a tereket tudjuk-e használni?

Ezelőtt néhány évtizeddel ténylegesen és egyértelműen az építész felelőssége, feladata volt az épületek és a terek létrehozása. A felelősség most is az övé sok szempontból, hiszen neki vannak olyan jogosultságai, szakismerete, aminek segítségével megalkothat egy épületet vagy közparkot, ugyanakkor egyre inkább erősödik a participatív (részvételi) szemlélet. Egyre jobban előretör az a gondolat, hogy a használóknak is van saját kompetenciája, ami eltér a szakemberétől – bár persze mindig a szakemberé marad a végső felelősség. Emellett a szemléletek között van némi egybefonódás is, ami összecseng azzal, hogy egyre inkább megkérdeznek bennünket, környezetpszichológusokat is aktuális átalakításokról, közösségeket érintő kérdésekről. 

Mi lehet az, ami a hétköznapi embert egy térhasználati kérdésben foglalkoztathatja, amit mindenki megél?

Főleg a konfliktusok. Nagyon paradox jelenség, hogy mindenki a saját testével mozog a térben, amit persze evidensnek veszünk, de

Tipikus helyzet, hogy konfliktust teremt, amikor mindenki a busz ajtajában áll. Valójában a konfliktus háttere, hogy mindenki az ajtóban szeretne állni, mert egy mozgó, néhány nyílással rendelkező környezeti struktúrának evolúciósan az az üzenete, hogy állj oda, ahonnan könnyen tudsz menekülni. Emellé pedig nyilvánvalóan megvan az az alaphelyzetünk is, hogy a többiekre haragszunk, akik velünk együtt szintén az ajtóban állnak, holott egész máshogy viszonyulnánk a kérdéshez, ha átgondolnánk a probléma alapját. Persze egy-egy ilyen helyzet nem csak a tömegközlekedésben, egy parkolásnál vagy egy pénztárnál is tetten érhető.

Számtalan olyan pszichológiai viszonyulásunk van a terekhez, amelyeket nemhogy nem tudunk kitenni explicit és a többiek számára jól látható tényezőre – ami megkönnyítené, hogy konfliktusmentesen használjuk a tereket –, de sokszor magunk sem vagyunk tisztában azzal, hogy miért viselkedünk úgy, ahogyan. A környezeti helyzet, a környezethasználat jelentős mértékben nem tudatosul: úgy alakultunk ki, hogy egymásra figyelünk, a társas tulajdonítási folyamataink során pedig mindent a másik ember hibájának látunk és nem vesszük számításba, hogy a környezeti helyzet hibája is lehet a forrás. 

Az Astoria az '56-os forradalom napjaiban

Jól használjuk a tereinket? Lehetne jobban bánni azzal, amit készen kapunk az építészektől?

Azt, hogy jól vagy rosszul használunk-e egy teret a környezetpszichológia a személy-környezet összeillés fogalmával írja le. Ez egy úgynevezett gumifogalom, mert konkrét elemekre is vonatkoztatható – például, hogy le tudunk-e ülni egy buszmegállóban úgy, hogy komfortosan érezzük magunkat, miközben láthatjuk, jön-e a busz –; egészen addig, hogy valaki jól tud-e beszélgetni a gyermekével az adott térben; esetleg meg tud-e valósulni a legújabb környezetvédelmi irányelv – tehát nagyon tágan értelmezhető. Ebből következik, hogy minden egyes esetben konkrétan és az adott szituációhoz mérten kell megmondanunk, hogyan lehet jól használni egy buszmegállót, egy közteret, vagy akár egy iskolát. Pont ebben áll a környezetpszichológia egyik nehézsége, mert nagyon sok a konkrét helyzetre szabott szempont: ha egy iskoláról kell megmondanunk, jól használható-e, azt nem lehet általános elvek mentén leírni, hiszen meg kell tudnunk, milyenfajta tanítás lesz ott, milyen korúak a tanárok és mik az oktatási szándékaik, vagy épp mennyi gyerek jár majd oda és honnan érkeznek és így tovább.

Minden egyes környezeti helyzetre igaz, hogy ugyanígy konkrét kérdésekre kell lefordítani az alapvetéseket. Akkor lehet jól, jobban használni egy teret, ha tudatosan feltárjuk – akár szakmailag –, hogy mi lenne az az irány, ami a jobb térhasználatot jelenti.

Tekinthetjük például spontán személy-környezet összeillés-keresésnek, amikor kijárják a parkokban az utakat maguknak. Ezt kell szakmailag megvizsgálnunk és alkalmasság esetén megerősítenünk. 

Fotó: Unsplash

Felmérhető az, hogy az embereknek hogyan változik majd a térigénye?

Erre lehet számítani. Nagyon aktuális példával a Covid lehetőséget és kényszert is teremt a térhasználat átalakulására, amelynél számtalan tényezőre oda kell majd figyelnünk. Hatalmas változások közepén állunk. Hiába szelídül a járvány és oldják majd fel a korlátozásokat, innentől olyan tereket kell majd létrehoznunk, amelyekben kellő flexibilitás van annak érdekében,

Ez járvány nem csak a Coviddal kapcsolatos problémákat hozta elő, de a környezetalakítási kérdést is globálisan helyezte prioritásba. Fontos felmérnünk, hogyan használhatjuk a közösségi és természeti tereket, hogyan kerüljön olyan funkció az otthoni térbe, amit eddig kihelyeztünk a munkahelyünkre, ahogy az is: az iskolai oktatás hogyan lehet rugalmasabb. Nagy erőkkel zajlanak a felmérések és a változások is, amelyek a terek tervezését fogják hosszú időre megváltoztatni. Egészen biztosan nem úgy fogjuk már alakítani a tereinket, mint néhány éve.