Megfélemlítik a gyermekvédelmi törvényt kritizáló állásfoglalással egyet nem értő pszichiátereket – Bánki M. Csaba a Mandinernek

Politikai viták középpontjába került a pszichiáter és pszichológus szakma, miután a Magyar Pszicho­lógiai Társaság és a Magyar Pszichiátriai Társaság, kiegészülve a Magyar Szexuális Medicina Társasággal közzétett egy, a gyermekvédelmi törvénnyel kapcsolatos „szakmai állásfoglalást”. A január 22-én, Balázs Judit addigi elnök leköszönése előtt pár nappal kelt dokumentum mindenféle tudományos alátámasztás nélkül, a szakmai tekintély felhasználásával kijelenti: a szexuális orientáció és a nemi identitás nem változtatható meg sem neveléssel, sem másmilyen „környezeti hatással”, ezzel utalva az lmbtq-propaganda iskolai betiltására. Mindkét szervezet felső vezetése veszélyes játékot játszva megkerülte a szélesebb vezetőséget és a tagságot. (Bővebben minderről itt.) Közleményben tiltakozott Császár-Nagy Noémi, aki mindkét szervezetnek a tagja, a Pszichológiai Társaság klinikai szakpszichológiai szekciójának a vezetője. Ugyancsak tiltakozott Kosza Ida főorvos-pszichiáter, a Pszichiátriai Társaság vezetőségi tagja. A közleményről vita alakult ki az utóbbi szervezetben, ami nemrég elnökségi ülést tartott az ügyben. Bánki M. Csaba, a Magyar Pszichiátriai Társaság egyik alapító tagja beszélt a fejleményekről a Mandinernek.

Kapcsolódó anyagok:
Pszichológusi közlemény: hárít az LMBTQ-szekció vezetője, nem válaszol Balázs Judit
Feminista közgazdász: A melegeket és leszbikusokat kiszolgáltatják a transzlobbinak
Hatalmi erők nyúltak a tudományhoz – Hal Melinda a pszichológusok állásfoglalásáról

Mit gondol a „szakmai állásfoglalás”-ról?

Amikor először bukkantam rá – véletlenül! –, az első reakcióm az volt, hogy ha ez komoly, akkor kilépek a Társaságból. A második viszont az, hogy miért is én lépjek ki? Alapító tagja vagyok a Magyar Pszichiátriai Társaságnak, ott voltam 1980-ban a Szentkirályi utcában, amikor egyhangú felkiáltással önállósultunk. Ennek immár 42 éve. Azóta ez az MPT itthon és külföldön egyaránt tiszteletreméltó nevet és rangot szerzett, kiváló tagtársaink révén világszerte ismerik és elismerik, öröm és büszkeség a tagjának lenni. Miért én lépnék ki? Pusztán azért, mert most néhányan változtatni szeretnének a társaság eddigi szerepén és hagyományain, másképp tekintenek eddigi útjára és szakmai attitűdjére? Tudomány helyett ideológiákat akarnak felkarolni, hirdetni, támogatni? Nem, inkább próbáljuk megbeszélni velük! 

hiszen dokumentálatlan (egyáltalán nem tartalmaz forrásokat, nem hivatkozik konkrét vizsgálatokra, adatokra), nem érvel, nem következtet, nem mérlegeli a különböző álláspontokat. Sokkal inkább politikai pamflet, egyfajta „kiáltvány”. Egy törvénnyel szemben foglal állást azzal, hogy az „a fiatalok egy részének mentális egészségét kifejezetten veszélyezteti” – de közvetlen rákérdezésre sem tudták / akarták megnevezni, hogy a törvény melyik paragrafusa veszélyezteti a fiatalok mely részének mentális egészségét, és ezt hogyan, milyen bizonyított módon teszi, valamint hogy mi támasztaná alá, hogy a törvényben tiltott tevékenység ezt a veszélyt az érintett kisebbségekben elhárítaná, miközben a többiekre ártalmatlan volna. Ezek egyikére se kaptunk választ.
 
A gyermekvédelmi törvény kizárólag a kiskorúakra irányuló szexuális kommunikáció („gender sensitization”) bizonyos formáit tiltja. A vele szemben íródott állásfoglalás azt a látszatot kelti, mintha a magyar pszichiáterek (és pszichológusok) egyhangúan helyeselnék a kiskorúak teljes körében, általános és kötelező jelleggel, rendszeresen, a szülők tudta és beleegyezése nélkül az erre hivatott szakembereken kívül mások által (is) végezhető, ellenőrizetlen tartalmú „érzékenyítő gyakorlatokat”. Márpedig ez így „egyhangúlag” egész biztosan nem igaz. 

Ön szerint a pszichiáter és pszichológia szakma mekkora része támogatja, illetve ellenzi azt? 

A magyar pszichológusok többségi álláspontját nem ismerem, találgatni nem szeretnék. Láttam lelkes, üdvözlő helyesléseket, és tudományos érvelésen alapuló elutasításokat egyaránt; néhány számomra hiteles, közismert és megbecsült vezető pszichológus elutasító véleménye pedig már a nyilvánosság előtt is megjelent. A pszichiáterek többsége eddig nem nyilvánított véleményt, hiszen nem volt rá módja: az állásfoglalás a tudtuk, a megkérdezésük nélkül jelent meg. Ez a társaság alapszabálya „jogilag” megengedi, de

Horn Gyula hajdani mondását felidézve: „Attól, hogy jogszerű, még nem lesz erkölcsös”. Rejtély, miért maradt el az egyeztetés a tagsággal, de legalábbis a tágabb vezetőséggel. Idő lett volna rá bőven: a törvényt a parlament 2021 júniusában fogadta el, az állásfoglalás viszont csak 2022 január 21-én jelent meg. Hét hónap telt el közben. Ráadásul egy netán többségi támogatás kikezdhetetlen legitimitást adott volna az állásfoglalásnak. Kiterjedt levelezés és sok szóbeli információ alapján erősen kétlem, hogy az MPT 500-600 fős tagságának többsége támogatná ezt az állásfoglalást. Talán az elnökség is így sejthette, ezért nem kockáztatták meg az egyeztetést. Velem együtt

Többségük egyetemi tanár, MTA-doktor, tanszékvezető, de akad köztük Széchenyi-díjas professzor is. Válaszul létrejött egy online egyeztetés, ahol ezt elutasították. Ekkor felajánlottuk hogy azt is elfogadjuk, ha csupán egy záradékot csatolnak a szöveghez, az igazságnak megfelelően: „az állásfoglalás nem a tagság, hanem csak az elnökség (szótöbbséggel elfogadott) véleményét tükrözi”. Több forduló után ma délben (február 16-án 12 órakor) megszületett a kompromisszumos záradék, egy terjedelmes szókígyó, ami az eredeti szöveg „szabályos és jogszerű voltának” hangsúlyozása mellett végül a kért félmondatot is tartalmazza. A nyílt levél aláírói ezért úgy döntöttek, hogy a közös megoldás, az egységes kiút megtalálása érdekében a választ – amint nyilvánosan megjelenik – elfogadják. 

Ki írhatta az állásfoglalást? 

Nem árulják el. Amikor erre nyíltan rákérdeztem, az elnökség a tényleges szerző(k?) „személyiségi jogaira” hivatkozva megtagadta a választ. Mivel az ezt megfogalmazó kollégának jogi végzettsége is van, a kérdés ezzel lezárult. Hírek, feltevések természetesen vannak, de ezeknek nincs módom utánajárni. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy az MPT honlapján feltüntetett „szerző” maga a két társaság (történetesen mindkettő rövidítése MPT), nem az elnökség, nem is az elnökség által megbízott – akár névtelen – szakértő, vagy „szakértő csoport”. Csak találgatni lehet, vajon miért rejtőzködnek. 

Politikai természetűnek tartja a nyilatkozatot? 

Természetesen annak tartom, méghozzá nyíltan és egyértelműen annak, hiszen nem a szakmának, nem a társaság(ok) tagságának, hanem a laikus nyilvánosságnak írták. A gyermekvédelmi törvény kritikája a Magyar Pszichiátriai Társaság nevében a tagság – legalábbis többségi – egyetértését sugallja. Csakhogy ez nem igaz, a tagság nem nyilvánított véleményt. Márpedig enélkül ilyen látszatot kelteni nem lehet más, mint a közvélemény befolyásolási kísérlete. Mi lehet a célja a nemi identitás, a nemi orientáció és a nemi szerepek – egyáltalán nem tisztázott és egyértelmű, hanem számos nyitott kérdéssel és ellentmondással körülvett – eredetét taglalni egy laikus közvéleménynek szóló(!), és egy törvényt kritizáló állásfoglalásban? A laikus nagyközönség ehhez aligha tud érdemben hozzászólni, legfeljebb az érzelmeit mozgósíthatja. Ez is azt bizonyítja, hogy

Mindezt megerősíti ezt az állásfoglalás időzítése is: hét hónap várakozás után hirtelen, két hónappal az említett népszavazás előtt, akkor viszont rögtön a nyilvánosság számára. Vajon miért nem vártak vele még néhány hetet? Hiszen a „szakmai”(?) mondanivaló utána is ugyanúgy érvényes maradt volna.

Hogy látja, nem félemlítik meg azokat, akik nem értenek egyet a nyilatkozattal? 

Sajnos ez egyértelműen érzékelhető, szinte tapintható. Még vezető, esetenként tanszékvezető professzor kollégák is érzékelik az efféle jelzéseket. Ez azért különösen figyelemre méltó, mert hasonló vitákban a leggyakoribb érv a „stigmatizáció”, a diszkrimináció, a „megbélyegzés”, a „címkézés” elleni küzdelem. Az MPT állásfoglalása is azt hangoztatja, hogy „a többségtől eltérő személyek stigmatizálásuk okán fokozottan veszélyeztetettek” (ami igaz, de közhely). Ehhez képest

(nem sorolom, mindegyik közismert, és fantázia híján folyton ugyanaz!). Ez lenne a példamutatás „a stigmatizáció elleni fellépésre”? Hozzáteszem: a külföldi példák valóban elég riasztóak, amit világot járt kollégáink itt-ott már személyesen is megtapasztaltak, a hírét hazahozzák, a hírek pedig terjednek. Az üzengetések máris elkezdődtek. Egyesek rosszallják, hogy „politikai síkra tereljük” a kérdést. Csakhogy nem mi tereltük oda, hiszen már ott van. Nem mi léptük vele rögtön a nyilvánosság elé, nem mi fogalmaztunk kész – elfogult és egyoldalú! – ítéletet a felek megkérdezése előtt. Már azt is felrótták nekünk, hogy szét akarnánk szakítani („felrobbantani”) a társaságot. Épp az ellenkezője igaz: szeretnénk egyben tartani. Megszólalásunkkal pontosan a bombát igyekszünk hatástalanítani, amit valakik (névtelenség mögé bújva) megpróbáltak odacsempészni.
 
Mennyire hatnak eszmei áramlatok, ideológiák a pszichiáterekre, a szakmára?

Ugyanannyira, mint bármely más humán szakterületre – legyen az szolgáltatás, kutatás, oktatás, gyógyítás, bármi. A világunk változásai hihetetlen mértékben felgyorsultak, elsősorban a mára mindenütt jelenlévő (és lassan „mindenható”) média-internet-interaktív kommunikáció révén. A média ma már nem „közvetít” – ez volt az eredeti jelentése! – hanem a szó legszorosabb, lassan fizikai értelmében „teremti” az emberek világát. Ma már az a valóság, amit a média a számunkra valóságnak mutat be. Legfeljebb megérzéseink, személyes beállítódásaink szerint válogathatunk, mit hiszünk el belőle és mit nem – de ez aligha „objektív mérték”, még kevésbé bizonyítékokon alapuló válogatás. Ezért aztán akik uralják a médiát, azok a(z ál)valóságok teremtésén át uralják a közgondolkodást. 

Ezért még akkor se vonhatnánk ki magunkat egészen, ha nem hatnának ránk közvetlen befolyások. De bizony olyanok is hatnak tömegével: a pszichiátria sok tekintetben részese a „társadalmi tudat” formálásának, a (mentális) egészség-betegség fogalmain át hitek és normák alakításának, ezért minden ideológia igyekszik a maga oldalára állítani (csúnyább szóval „felhasználni”) bennünket. Ugye elég a hatvanas-hetvenes évek nevezetes „politikai pszichiátriájára” utalni, ahol mentális betegnek minősítették a rendszerrel egyet nem értőket? És most tessék megnézni egyes országok legújabb törvénykezését. Csak én látnék újraéledő párhuzamokat? Bárcsak tévednék, de lenne egy üveg nagyon drága pezsgőre szóló fogadásom: ha istenments(!) tavasszal úgy alakulna, akkor ezt a fajta törvénykezés rövid úton adaptálva hozzánk is megérkezne. 

Akkor most az állásfoglalás, szakmaiatlansága ellenére, marad? S az önök kritikáját is kiadják végül?

A lassan több, mint három hétre nyúló vita során az elnökségtől ingerült, cinikus és indulatos kritikát kaptunk, amiért állítólag nem vagyunk elég „rugalmasak és kompromisszumkészek”. Ítélje meg az olvasó:

(az online megbeszélés részükről azzal kezdődött, hogy “szakmai vitát nem nyitunk”), tudomásul vettük és folytattuk az egyeztetést; sőt végül azt is elfogadtuk, hogy csupán egy záradék kerüljön a pamflet mellé, miszerint az nem a tagság, hanem csak az elnökség állásfoglalása (merthogy ez az igazság!). Az is egy jogászkodó körmondatba ágyazva. Valóban részünkről hiányozna a kompromisszumkészség? A február 15-i e-mail-megállapodás úgy szólt, hogy a mi kritikánk és a közös záradék felkerül az MPT honlapjára. Egyelőre (február 17-én déli 12 órakor) még nincs ott, miközben az eredeti állásfoglalás változatlan teljességében ott virít.