Sokan félnek kritizálni az iszlámot – Simon Cottee iszlámkutató a Mandinernek

Simon Cottee a Kenti Egyetem oktatója, az iszlamizmus szakértője, aki az MCC Budapest Lectures keretein belül adott elő nemrég Budapesten.

*

Az ön második könyve 2015-ben jött ki Hitehagyottak címen: a könyv az iszlámot elhagyó nyugati muszlimokról szólt. Mik voltak a fő kutatási eredményei?

A kutatást 2010-ben kezdtem, és akkor még egyetlen szociológusi munka sem volt az iszlámot elhagyó muszlimokról. Engem az érdekelt, miért hagyják el az iszlámot egyesek nyugaton. Ezért interjúkat csináltam olyan emberekkel, akik ezen folyamat közepén voltak, vagy már befejezték azt. Kiderült, hogy bár nyugaton a kitérők nem néznek szembe erőszakkal, de igenis kitaszítottság, magukra hagyatottság, és a családjaik elfordulása fenyegeti őket. Sokuknak el kellett hagynia az otthonát. Ez nagy nehézség volt számukra. A kitérés nem csak a pszichológiai tényezők, de a többi muszlim reakciója miatt is nehéz. A szülők sokszor tagadják, hogy gyermekük elhagyta a hitet, vagy megpróbálják visszatéríteni, esetleg szólnak egy imámnak, hogy beszéljenek vele. A legtöbb kitérő, akivel találkoztam, „csendes hitehagyott”, aki kettős életet él. A szüleik és a közösség felé azt mutatják, hogy vallásosak, s végső soron szomorú és be nem teljesült életeket élnek.

Ezért sokan depressziósok és öngyilkosságra hajlamosak. 

Mennyire beszélnek erről a problémáról nyugaton?

Engem meglepett, hogy a szociológusok mennyire nem beszélnek erről. Mivel sok ex-muszlim erősen kritikus az iszlámmal szemben, ezért mivel én interjúztam velük, egyesek már azt mondták, hogy „platformot adok nekik”. Kaptam támadásokat, de főleg finoman jelezték, hogy nem kellene interjúkat csinálnom a kitérőkkel. „Miért érdekel ez engem, ha egyszer ez a muszlimok dolga?”

ha erről beszélek. A könyv arról szól, hogyan irányítják finom módszerekkel a muszlimok saját közösségeiket. Azok, akik azt mondják a közösségeben, hogy „elnézést, mégsem hiszem ezt”, árat fizetnek azért. Egyesek szerint ez rossz fényt vet a muszlim közösségre, de szerintem marhaság, hogy ezzel a szélsőjobb számára adnék muníciót.  

Eközben más hitekből kitérőkről lehet beszélni, az Unorthodox (magyarul „A másik út”) című sorozat például egy közösségét elhagyó zsidó lányról szól. Nagyon népszerű volt a Netflixen.

Hát igen, arról lehet beszélni, hogy emberek otthagyják a kereszténységet, vagy ateisták betérnek az iszlámba. Akkor ez ugyebár egy „gyönyörű történet arról, hogyan találják meg elveszett lelkek valódi utukat”. Most már tudják, hogy „válaszokra leltek” az iszlámban, és „ünnepelhetjük, milyen csodálatos az iszlám”. De hogy filmet csináljanak egy ex-muszlimról?

senki sem akar tudni róla, hogyan irányítják a sajátjaikat. A probléma felvetése, miszerint egyesek elhagynák az iszlámot, azt feltételezi, hogy gondok lehetnek az iszlámmal. Lehetnek más okaik is, de biztosan nem az iszlám mellett fognak érvelni. Ezért nem készülnek ilyen sorozatok. 

És a kitérő muszlimokat sokszor támadja a baloldali média, ahogy Ayaan Hirsi Alit is. 

Az ő példája remek, hiszen teljesen negatívan festik le. Azt állítják, hogy „mérgezi” az emberek elméjét, amióta otthagyta az iszlámot. Azt mondják, hogy a „hitet támadja”, és „biztosan pénzért csinálja, mert megvette a szélsőjobb”. Egyszerűen nem hajlandók feltételezni, hogy talán őszinte, lelki okai voltak, vagy racionális okai.

Legalábbis ezt lehet hallani a balliberális oldalról. Ott nem beszélnek a kitérők gondjairól, mivel a kitérők csak abban a kontextusban jelenhetnek meg, hogy eladták magukat. 

Amikor nyugaton éltem, én is sok ilyen fiatallal találkoztam, akik látszólag muszlimok voltak, de titokban szekuláris életet éltek. De ha már beszéltünk a kitérőkről, beszéljünk a radikalizációról is. Ön szerint miért csatlakoznak egyesek dzsihadista szervezetekhez? 

A legújabb könyvem egy trinidadi példán keresztül mutatja be az Iszlám Államhoz való csatlakozás kérdését. Éltem ott, jól ismerem ezt a karibi országot, és 2016-ban visszatértem, több hónapon át kutattam, miért mentek ki onnan sokan a kalifátusba. Per fő alapon innen ment ki a legtöbb harcos. Interjúkat csináltam muszlimokkal, az Iszlám Állam harcosainak rokonaival és barátaival. A rendőrség adatbázist vezetett róluk, nagyrészt férfiak voltak, de nem sokkal kevesebb nő is. A férfiak egy része és a legtöbb nő házas volt, a többség a harmincas éveiben, középosztálybeliek, állásokkal. Lényegében mind Trinidad három régiójából származtak,

Míg Európában egyedülálló fiatalok mentek, itt középkorúak, teljes családok néha. Ezek mind hithű, szalafita muszlimok voltak. A legtöbben ismerték egymást. A kutatás bemutatta, hogy nem csak európai, csalódott huszonévesek álltak az Iszlám Állam oldalára. Az eredményeim szembementek az elképzeléssel, hogy a radikalizációt a társadalomból való kitaszítottság okozta. Ezek a harcosok nem két világ – a befogadó ország és a szüleik világa – között ingadoztak, nem gettókban éltek. Tehát igenis arról volt szó, miben hittek, és milyen körökben, hálózatban mozogtak. A radikális mecset által bevonzott emberek úgy hitték, Trinidad romlott ország, ahol nincsen erkölcs. Egy muszlim paradicsomot kerestek, ahol megtisztítják a lelküket. El voltak kötelezve egy szent, valóban muszlim ország mellett, amely szerintük a tiszta iszlámot képviselte. 

Lehet deradikalizálni ezeket az embereket, ha hazatérnek?

Én nem hiszek a deradikalizálás módszerében. Egyszerűen nincsen bizonyíték arra, hogy ezek a programok működnek. Több ilyen program van a világon, a leghíresebb a szaúdi példa. Az alapvető feltételezése az, hogy ezeket az embereket félrevezették, hogy hazudtak nekik az iszlámról, hogy félreértették a valódi hittételeket. Ha megmutatják nekik a helyes iszlámot, akkor majd elfordulnak a terrorizmustól és újra beépülnek a társadalomba. De szerintem ez tévedés.

Az emberek igényelnék az erőszakot? 

Az átlagember nem, sőt, a kutatások szerint az átlagember számára nehéz erőszakot elkövetni. De akik csatlakoznak az Iszlám Államhoz vagy más népirtó csoportokhoz, szerintem keresik az erőszakot. Az Iszlám Államban pedig rengeteg erőszakot lehetett látni.

főleg, ha azt hiszik, hogy azt az Isten rendelte így. Az emberek nagyon is rá tudnak izgulni, ha azt hiszik, hogy el kell pusztítaniuk Isten ellenségeit, különben azok pusztítják el őket. A deradikalizációs programok nem nyújtanak alternatívát ezzel szemben ezeknek a férfiaknak, és ezért nem hozhatnak eredményt. Egyesek személyes okokból – például megismernek egy lányt, meghal a szülőjük, stb. – el tudnak fordulni terrorista csoportoktól, de semmi nyoma annak, hogy a deradikalizációs programoknak ehhez közük volt. 

A közösségi médiának lehet köze a radikalizációhoz?

Szerintem ezt felnagyították. 2014 környékén az Iszlám Állam több ezer fiatal szimpatizáns nyert Tunéziában és Jordániában, olyan helyeken, ahol nincsen túl nagy internethasználat. Nem lehet azt mondani, hogy videók radikalizálták őket. A kormányok szeretik a közösségi médiát vádolni, de az okok mélyebbek. A kutatók kiegyeznek, hogy inkább a radikalizált emberek keresnek online közösségeket a nézeteik megerősítésére. A propaganda csak megerősíti a már létező meggyőződést. A terroristák radikalizáló tevékenysége inkább személyes kontaktuson alapul. 

Fotó: Ficsor Márton