Tényleg nem ismerik az iszlámot a terroristák?

Az iszlám radikalizálódása volt az MCC Budapest Lectures legújabb témája, a meghívott előadó Simon Cottee, a Kenti Egyetem oktatója, beszélgetőtársa pedig Calum T. Nicholson, az MCC vendégoktatója volt.

A beszélgetés elején bemutattak egy filmet az 1990-es trinidadi iszlamista puccskísérletről.

2013 és 2016 között kétszáz harcos hagyta el Trinidadot, Cottee mintegy 140-ről elég sok adatot tudott összeszedni.

Meglepően nagy volt szerinte a nők aránya, és minden nő házas volt, vagyis nem dzsihadisták számára mentek menyasszonynak. A felnőttek átlagos életkora legalább egy évtizeddel nagyobb volt, mint az európai csatlakozóké, tehát nem fiatal felkelők voltak. A felnőttek nagy része középosztálybeli volt, a döntő többségnek volt állása, a felüknek volt bűnözői múltja, és a többsége viszonylag friss betérő volt. 

Mindez megkérdőjelezi, amit Európa alapján gondolnánk a terroristákhoz való csatlakozásról. Ezek az emberek nem kitaszítottak voltak, hiszen a karibi szigetország toleráns a muszlimokkal szemben. A tendenciák tehát eltérők. A kör olyan értelemben összeér, hogy a 2015-ben muszlimokat mobilizáló egyik imám részt is vett az 1990-es puccskísérletben. A kormány nem figyelte meg a volt puccsistákat, kicsit talán tartottak is tőlük, inkább hagyták, hogy csináljanak, amit akarnak.

Nicholson szerint a fenti példa felülírja, amit a radikalizációról gondolunk. Az iszlám nagyon megosztó témakör, nagyon sokféle vélemény hangzik el. A jobboldalon gyakran beleolvasnak dolgokat a dzsihadizmusba, míg a baloldal semmit nem olvas bele semmibe, illetve utóbbi a gazdasági marginalizációhoz köti a radikalizálódást. Hol találkozhat a két nézőpont? Cottee szerint a radikalizáció eleve olyan embereket vonz, akiket vonz az erőszak. Az ilyen emberek ki vannak téve erősítő és visszafogó tényezőknek.

Ezek az emberek szabadok voltak, a munkahelyükön is hordhatták a fejkendőt, volt állásuk, nem létezett iszlamofóbia. Mégis ellenérzésük volt az országgal szemben, legalábbis azon, fejlett részekkel szemben, ahol éltek. A karibi ország nyílt társadalom, és sokan úgy érezték, hogy korrupt, romlott, bűnös a rendszer. Inkább ez volt az erősítő tényező, és nem a gazdasági elnyomottság, amivel nem szembesültek.

Úgy érezték, hogy nem tudnak valódi muszlimok lenni Trinidadban, és ezért meg akartak tisztulni egy új muszlim társadalomban. Tehát amiről nyugaton hallunk, hogy rosszul bántak a bevándorlókkal, hogy gettókban tartják őket, ezek itt nem segítették a radikalizálódást. Ők inkább úgy gondolták, hogy a vallásuk hívja őket.

Nicholson feltette a kérdést: igaz-e, amit hallunk, hogy az iszlamistákat manipulálták? Nem lehetséges, hogy ezek az emberek megélték a saját igazukat? Cottee szerint erre jó példa a dzsihadista feleségek esete, akik annak tudatában mentek ki az Iszlám Államba, hogy ott a nőknek milyen limitált szerepet szánnak. Cottee felveti a lehetőséget, hogy ezek a nők nem voltak őrültek. Az Iszlám Állam forradalmi politikai mozgalom volt, és nagyon alapvető egzisztenciális szorongásokra adott választ. A muszlimok elleni igazságtalanságokra adott politikai választ.

Nem akarták elfogadni a szekuláris nyugati demokráciát. Cottee szerint mi azt hisszük, megőrültek, mert szerintünk a liberalizmus a természetes helyzet, de ez arrogáns megközelítés. Ezeket az embereket az Iszlám Állam megszólította, vallást és közösséget kínált nekik. Ma persze azt mondják a hazatérők, hogy nem támogatták a brutalitást, de a közösségi médiában akkor feltöltött tartalmakból egyértelmű, hogy a trinidadi csatlakozók támogatták az Iszlám Államot.

Egy radikális családból származó fiatal lány azt mondta utólag, hogy azt sem tudta, hogy háborús övezetbe megy. De ki hiszi ezt el? – tette fel a kérdést Cottee.

Nicholson szerint érdekes, hogy míg ezen csatlakozók esetében a marginalizációs körülményeket erőlteti a média, addig például a Capitolium ostromával kapcsolatban már nem írtak azt, hogy „szegény munkásemberek", hanem mindenkit bűnösként kezeltek.

Cottee szerint

A dzsihadizmusra másképp reagálunk, mint a szélsőjobboldalra – ennek kapcsán a baloldalra utal. Ha egy dzsihadista támad meg valakit nyugaton, akkor a baloldal elválasztja a támadást az iszlámtól, de ez félrevezető, és nem azért, mert az iszlám az egyetlen magyarázó tényező. Baloldali brit muszlim publicisták például elégedetten emlegették, hogy Salah Abdeslam merénylő testvére, aki felrobbantotta magát a párizsi támadások során egy kávézóban, meleg volt, és fennmaradt egy anekdota, amikor sörözve néztek Iszlám Állam-videókat. De amikor Új-Zélandon egy mecsetet támadtak meg, az elkövetőt már a szélsőjobboldali ideológia megtestesítőjeként jelentették meg a sajtóban, ott nem kerestek ilyen apró tényezőket annak bizonyítására, hogy nem is hitt abban, amit csinált.