Végre megtaláltad – Mindennapi metafizika XX.

Ahogy beléptem, rögtön ráismertem a szagra. Vagy illatra. Nem is tudom, melyik a pontosabb. Talán mégis inkább a szag. Elvégre kocsmának nem lehet illata. A szag viszont valami durvábbat, súlyosabbat, sűrűbbet jelent, ez pedig, ez a megnevezhetetlen valami az álom anyagából készült. De maradjunk a szagnál, munkahipotézisként.

Legalább húsz éve nem jártam a Diófában. Diófa Büfé, talán ez a hivatalos neve, de ez a büfé nagyon ostobán hangzik. Senki emberfia nem hívta soha büfének a kocsmát. Talán több is eltelt húsz évnél, nem tudom. A Diófa Nagymaros legrégibb kocsmája. Többen állítják, hogy Krúdy is megfordult benne. Ami végül is lehetséges. Maga is ír arról, hogy a húszas években többször járt Nagymaroson.

Mindenütt megfordult, Poprádtól Fiuméig, ez nem vitás. Ezért is a legnagyobb magyar írók egyike. Nem kell ahhoz elmenni valahová, hogy ott legyen az ember. Amikor annak idején hallottam ezt a Krúdy-legendát a Diófáról, azonnal elhittem és onnantól ennek tudatában léptem át a küszöbét. Mintha ott ülne a cserépkályha mellett, a sarokban.

Ez a kocsma egy régi házban van, az egyik hegyre felfutó utcában. Régi kirándulások egyik stabil végpontja volt. Azokban a boldog időkben, amikor még lehetett dohányozni a kocsmákban, itt olyan vastagon állt a füst, hogy olykor az asztal túloldaláig is alig láttam át. Hosszú őszi estéket töltöttünk itt annak a néhány hajdani törzsvendégnek a társaságában, akikből mára nem maradt senki.

De nem is erről akarnék itt értekezni, hanem pusztán a szagról, ami már a küszöbön megcsapott. Olcsó megoldás lenne Marcel Proust elhíresült jelenetét idézni Az eltűnt idő nyomában című monstrumából, ahol egy teába mártott keksz íze hívja elő az elbeszélőből az elveszettnek hitt gyerekkori emlékeket.

Megszédültem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Mintha az idő és a tér kitágult volna körülöttem. Vagy mintha egészen apróra zsugorodott volna. Ami végül is ugyanaz. Fogalmunk sincs, mi mindent őrzünk az emlékeinkben. Sokkal többet annál, mint amit el tudunk képzelni. Mert vannak olyan emlékeink is szép számmal, amelyek már az élmény pillanatában sem tudatosultak bennünk, mégis emlékké váltak.

Ezt a felfoghatatlan panorámaképet egyes elbeszélések szerint a halál után majd megnézhetjük. Az életfilm azonban ezekben az elbeszélésekben úgy jelenik meg, mint amit egyszerre látunk kívülről és belülről. Egy olyan film, amelyben a cselekmény egyszerre emlék és aktuális esemény. Ráadásul az esemény összes létező nézőpontjával, kiterjedésével és összefüggésével együtt. Jelenlegi tudatunk számára felfoghatatlan élmény. Meg is rémülök egy pillanatra, amikor belegondolok, hogy ha már ez a kocsmaszag egy ilyen szakadékot volt képes megnyitni bennem, mi lesz majd, amikor az életfilmre kerül sor.

Odabent a félhomályban néhány jól ismert arc, szintén a múlt sötét tárnáiból. Nagyjából egykorúak velem, de jóval idősebbnek tűnnek. Ki tudja, talán én is jóval idősebbnek tűnök magamnál. Egyszer elmentem a kisebbik fiam osztálykirándulására.

Erős kérdés volt, némiképp váratlan, el is morfondíroztam rajta egy darabig. Azt válaszoltam neki, hogy még nem tudom, kinek a nagypapája vagyok, de talán majd egyszer megtudom. Ez a válasz a gyereket hozta zavarba, láttam rajta, hogy próbálja megérteni, de nem járt sikerrel. Kicsit röhögcsélt, aztán elszaladt. Jó kérdés volt, szépen rétegzett és szellemi izgalmakkal átjárt, noha a gyerek nyilván csak azért szegezte nekem, mert valamiért jóval idősebbnek látott a többi megjelent apánál. Hogy nem nagyon illek közéjük, azt magam is mindjárt láttam, ennyiben – is – igaza volt a gyereknek.

Kértem egy kávét és kiültem a gangra. Vagy a verandára, ha úgy tetszik. Nem emlékeztem erre a gangra a régi időkből, igaz, akkor nem is kellett kiülni ahhoz, ha rá akart gyújtani az ember. Odalent, a gang alatti kis kertben mindenféle összehordott kacat, régi relikvia hevert a fűben. A szomszéd ház falánál, egy faállványon hatalmas óraszámlap.

Újabb szédület, megnyíló szakadék, idő és tér hirtelen bemozdulásai. Hiszen ez a régi toronyórák egyik darabja. Néhány éve renoválták a nagymarosi templomot, a toronyórát is lecserélték. A kocsma mostani gazdája megszerezte az egyik leszerelt számlapot. Amikor megláttam, a gondolat sebességénél gyorsabban tudtam, honnan származik. Ez nem ráismerés volt, nem ráeszmélés valamire. Ennek az órának a képe egyike a bennem szunnyadó legrégibb képeknek. Gyerekkoromban erről néztem, hány óra van épp. Sok helyről látszott, a Dunáról, a kert végéből, de a Hegyes-tető kilátójából is. Valószínűleg azt is erről tanultam meg, hogyan olvassuk le az időt. Egy kép, amit nem tudok leválasztani magamról, nem tudom elválasztani attól a titokzatos tartománytól, amit léleknek neveznek. Olyan mélyen van, hogy már a lélek anyagának részévé vált, a személyiség tartozékává. Ha ránézek, mintha magamat látnám. Tükör, ami egy láthatatlan önarckép jegyeit villantja fel. Sokáig néztem, a kávé közben kihűlt, odabent a kocsmában szidtak valakit, aki nem volt jelen.

Azt is csak nagy sokára fedeztem fel, hogy mégis mi olyan furcsa ezen a számlapon.

Az óramutató kicsit túllóg a hét órán, miközben a percmutató úgy ötvenkettő környékén áll. Ilyen állásban soha nem lehetett, amíg járt. Most, hogy nem működik már, rögzült egy soha nem volt időben. Legalább száz évet töltött odafent a toronyban, míg végre itt, a kocsma kertjében megtalálta a pontos időt.

Olyan volt ez az óraállás, mint egy kapu, amelyen át végre kiléphetek abba a tágasságba, amelybe mindig is vágytam. Itt van előttem, a mutatók közötti körcikkelyben.

Ez a te időd, mondtam magamnak félhangosan, végre megtaláltad. Ajtó csapódott, galambraj árnyéka söpört át a háztetőn. A kávéscsésze alján az örökkévalóság bárányfelhői sodródtak.