„ezerkilencszázötvenhat, nem emlék,
nem múlt vagy nékem, nem történelem,
de húsom-vérem, lényem egy darabja,
szívem, gerincem…”
Tisztelt Ünneplő Emlékezők, Hölgyeim és Uraim!
Ilyen szavakat leírni, és saját életükkel hitelessé is tenni – kevesek kiváltsága. Azoké, akik 1956 vérbefojtása után sem engedtek 1956 igazságából. Az ő osztályrészük bujkálás, menekülés, börtön, bitófa, mellőzöttség, harmadrendű állampolgárság lett évtizedeken keresztül.
Az 1956-os forradalom valódi örököseivé a többiek, s mi, a később születettek csak a külső szabadság és függetlenség elnyerése után válhattunk. De mit is jelent egy forradalom és szabadságharc örökösévé válni? Elég-e, ha tiszteljük ’56 hőseit, ápoljuk emléküket, a magyar történelem egy kiemelt időszakaként tanítjuk az iskolánkban az őszi eseményeket? Ennyi lenne? Mi teheti érvényessé ma Magyarországon számunkra Faludy György szavait? Mi kell ahhoz, hogy 1956 végre a nemzet „szíve és gerince” legyen?
1956-ban azok tudtak és akartak felkelni, cselekedni, akik a diktatúrában rájuk kényszerített rabság idején is szabadok maradtak. Nem jog szerint, hanem belülről. Őrizték magukban azokat az értékeket, azt a hitet, amit szüleik, nagyszüleik, tanáraik, a magyar élet rájuk hagyományozott. Tudomásul vették a kettős nevelést, mert nem tehettek mást, de a lényegüket, szívüket, szellemük szabadságát nem adták. Nem „hányták gyöngyeiket a disznók elé”. S amikor a szabadulás reményét árasztó néhány nap után újra el kellett fogadni a külső szabadság temetését, akkor ismét belül, a lelkükben, a hitükben, legtitkosabb gondolataikban őrizték tovább a belsőt. Így maradt meg nekik 1956 velük élő valóságnak, „szívnek és gerincnek”. És így őrizték meg nekünk október 23. reményteli eufóriáját, november 4. kijózanító brutalitását és a forradalom lelkünket felszabadító tizenkét győztes napját is.
Tisztelt Ünneplők!
Az ember, a magyar pedig különösen, génjeiben hordja a múlhatatlan igényt a szabadságra. De nekünk, magyaroknak ott van zsigereinkben a magunkra utaltság rideg valósága is. Ahogyan 1956-ban nem számíthattunk magunkon kívül senki másra, ma is kevés igazi szövetségest találunk az európai vezetők között. Kevesen mernek kiállni az igazság mellett a hamisság térhódítása idején. Kevesen vállalják az egyenes beszédet, amikor a mellébeszélés a divat. Kevesen mernek határozottan dönteni, amikor a gyenge vezetőket emeli pajzsra az irányított közvélemény. Kevesen vállalják a valódi szabadság melletti kiállást, ha azért folyamatos támadásokkal kell fizetni. Egyszerűbb meghúzódni a viszonylagos biztonságban, gyűjteni a lájkokat, élvezni a langymeleget.