Frank Herbert 1965-ben született történetére előszeretettel hivatkoznak a kult-státuszt emlegetve. Azok számára, akikhez eddig csak a híre jutott el, Denis Villeneuve adaptációját látva mérsékelten fogják érteni a korábbi lelkesedést. A „Dűne” legfrissebb filmes feldolgozása a sztár szereposztás ellenére is inkább egy látványos díszlet-felvonulás, amely az egész filmidő alatt azt próbálja elhitetni a nézőjével, hogy egyszer majd történik is benne végre valami, de ezt az ígéretet csak hellyel-közel teljesíti.
Az 1960-as években született néhány meghatározó Sci-fi történet, amelyek inspirálólag hatottak a filmkészítőkre is. Elég csak Stanislaw Lem „Solaris”, Philip K. Dick „Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?” vagy Frank Herbert „Dűne” regényét említeni, amely az első könyv sikerét követően hat részes ciklussá terebélyesedett. Herbert, az Arrakis bolygó feletti uralomért folyó küzdelemről és Paul Atreides felemelkedéséből induló történeteit a világirodalom legösszetettebb és legsokrétűbb írásai közé sorolják. A mai napig élénk vita övezi a Dűne-regényciklus lezárását –, amit Herbert fia, Brian, és írótársa Kevin J. Anderson tettek meg –, amelyek, noha a néhai író jegyzetei alapján készültek, a rajongók számára komplexitásában meg sem közelítik a néhai mester elképzeléseit. Az új feldolgozást követően a vita ismét fellángol majd, hiszen ez történt a David Lynch által 1984-ben készített igen ellentmondásosra sikerült film és a 2000-ben készült TV-sorozatot követően is.
Az adaptációk legnagyobb hiányossága eddig és ezután is, hogy a regény bonyolult cselekményfonala egyszerűen nem tud megjelenni a filmben, emiatt a könyvet nem ismerők számára a film bizonyos eseményei, fordulatai nem érthetőek a vásznon. A történet röviden összefoglalva: a távoli jövőben, a bolygóközi királyságok korában járunk, főhősünk, Paul Atreides (Timothée Chalamet) egy ifjú herceg, akire olyan sors vár, amelyet senki fel nem foghat. Királyságok harcolnak az Arrakis bolygó feletti uralomért, melyen az univerzum éltető elemét, a fűszert bányásszák. A császár félreállítja a bolygót felügyelő Harkonnen családot, és az Atreides család fejét (Oscar Isaac) bízza meg a bolygó „üzemeltetésével”, amivel tovább mélyíti a két család közti évszázados viszályt. Az új helytartó igyekszik igazságosan átvenni az irányítást, miközben a háttérben már a naprendszereken átívelő politikai manőverek, cselszövések következtében háborúk vannak kialakulóban. Az új helytartó árulás áldozata lesz és a herceg anyja oldalán (Rebecca Ferguson) a veszélyekkel teli sivatagba menekül, ahol a gonosz férgektől csak Stilgar (Javier Bardem) vezette törvényen kívüliek tudnak oltalmat nyújtani számukra. A kialakult helyzetben a békét és az egyensúlyt csak egy valaki, a kiválasztott hozhatja el, aki ugyan megveti a háborút, de a békéért neki is harcolnia kell. Ellenséges bolygók, fantasztikus tájak, különös lények és emberfeletti teljesítmények története ez, és egy olyan a szerelemé, amelyet egész hadseregek sem tudnak megbontani.
Ha valakinek a történetet olvasva a Star Wars, a Matrix és a Rómeo és Júlia is eszébe jut, az nem a véletlen műve.
A filmet rendező Denis Villeneuve-ről tudható, hogy nagy sci-fi rajongó, miközben a csodálatos képi világú alkotások nagy mestere is. Elég csak az Érkezés, a Szárnyas fejvadász 2049 filmjeit említeni. Ha korábbi munkáira tekintünk vissza, az Oscar jelölt Felperzselt föld és A sivatag románca filmjeit látva az is kiderül, hogy a kietlen táj, a sivatag is meghatározó tere főhőseinek. Mindez oda vezethető vissza, hogy tizenkét éves korában találkozott David Lynch adaptációjával, majd a regényt is elolvasva EZT A TÖRTÉNETET akarta leginkább filmre vinni.
Az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 tulajdonképpen előtanulmányok voltak a Dűne adaptációhoz – nyilatkozta egy interjúban.
Eltökéltségét jelzi, hogy ez az első filmje, amelyben producerként is jelen van.
Így nem meglepő, hogy a Dűne minden elemében Villeneuve-i. A sci-fi filmjeiben a képek beszélnek, a látvány az, ami elsődlegesen tolmácsolja a történetet, és nem az elhangzott szavak, mondatok. A kétszeres Oscar-jelölt régi alkotótárs Patrice Vermette munkája valóban lélegzetelállító. A film hangulata és terei azonnal beszippantják a nézőt. Hans Zimmer zenéje – aki szintén nagy rajongója Herbert írásainak, és e film kedvéért inkább visszalépett a Tenet zenéjének megkomponálásától – csak tovább erősítik a képek hatásait. A színek, a terek és a fények játéka és a zene együttesen tökéletes kiegészítései a szereplők lélekábrázolásának. DE!
Aki azt reméli a filmtől, hogy a történet szereplőinek valódi erejét, cselekedeteik hátterét és az ott lappangó viszonyokat, hatalmi összefonódásokat, a drámai fordulatok pontos okait a párbeszédekből fel tudja térképezni, csalódni fog. A film minden kockája egy kiáltvány arról, hogy az alkotók olyan részletességgel ismerik az alapművet, amely részletességgel a nézők közül csak nagyon kevesen. Ez sokak számára nagyban megnehezíteni a befogadást, még úgy is, hogy a rendező csak a könyvből a leginkább vászonra átvezethető jeleneteken keresztül meséli el a cselekményt. Számukra a film csupán a képeivel fog hatást elérni. A sok előremutató történetfoszlány, amelyek Paul látomásaiként vetülnek elénk, akár össze is zavarhatják a nézőket. A történet inkább tűnhet a sejtelmek sejtésének mintsem egy koherens cél felé irányuló elbeszélésnek.
Mivel a több mint két és félórás filmben a herceg csak próbálja meglelni az útját, a fordulatosabb történésekre majd csak a második részben számíthatunk, aminek még csak az előkészületei zajlanak, a premierre várhatóan 2023 októberében kerül sor.
Összességében a Dűne egy valóban látványos történet, amely díszleteivel és világával el tudja varázsolni a nézőt. A vászonra vetülő világ grandiózus terei egy valóban sosem látott univerzumra nyitnak ablakot. Ez Villeneuve eddigi karrierje legkiforrottabb megjelenésű filmje.
A párbeszédek és a képi világ általi történetmesélés sokszor elveszti a dinamizmusát, a film túl gyakran mereng el a saját látványának a hangsúlyozásában, amely a Marveli dinamizmushoz szokott nézőkben az unalom érzetét keltheti.
Az adaptáció valódi sikerét majd a második részt követően lehet megvonni, addig marad a sejtés, hogy a kiválasztott a homoktenger közepén is beteljesíti küldetését, bárkivel és bárhogyan is kell megharcolnia a trónjáért.
Nyitókép: InterCom
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Gerzsenyi Gabriella az EP Mezőgazdasági Bizottságának ülésén többek között a gazdák talajművelési szokásait is kritizálta.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
