Néha eszembe jut a huszonhét évre betiltott Nagyrozsdási eset Sinkovics Imrével, Zenthe Ferenccel, Páger Antallal és a többi jómadárral. Nem a poénok ugranak be, mint a Tanúnál. Hanem, hogy mi volt a terv? Mégis mit képzeltek? Hogy most már akkor mindent szabad dumálni nekik korrupcióról, személyi kultuszról, butaságról és halmaskodásról, csak mert ötvenhetet írtak?
*
Minden nap van újság, s minden napra jut hír, mert azok folyásának sosincs vége. Holnap azonban már nem mindenki lesz köztünk, holnapután még kevesebben leszünk, egy hónap múlva meg már százezrek fognak hiányozni innét. Mondhatnám most, hogy álljunk meg, menjünk vissza, láttam már ilyet, nem tréfadolog az, ami következik. De hát mért is mondanám? Hisz
mennünk kell előre egy emberalakúra formázott vasdarab felé,
melyet a párizsi Hôtel Lambertből egykor hozzánk érkezett emigráns, Józef Zachariasz Bem tiszteletére emeltek, s aki egy nemzedék óta nézi az előtte lassan elfolyó Dunát.
*
A legkülönösebb alak az idős hölgy, kétségtelenül. Kiválik a képből, megelevenedik és engem néz. Nem a nézőt általában, hanem tényleg engem. Látja, hogy ülök a szobában egy különös vetítőgép előtt, látja, hogy egy halk, papír nélküli írógépbe pötyögök. Aztán megszólít a tekintetével, mert a szocialista termelőerők gyors fejlődése ellenére a kor tárgyi viszonyai csak azt teszik lehetővé, hogy a fekete-fehér fotó ezüst-bromid szemcséibe ágyazottan kommunikáljon velem.
- Hát, maga, kedves uram? Magánál milyen az idő? Mi most ott a helyzet?
***
Nyitókép: Lázár Árpád / Réz Johanna
(A jelen cikkben közölt képek bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának, Kemenes Tamásnak az előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában lehetséges!)
A Mandiner 1956-os ünnepi sorozatának további részeit (bennük korábban soha nem publikált fényképekkel) IDE kattintva olvashatja el.