Apám tízévesen látta, amint hajnali mise közben egy szovjet tank legurul a lépcsőn, és csövével benyomja a Rókus-kápolna főbejárati ajtaját.
Tízéves lehettem, amikor a nappali egyik felső polcán találtam egy fehér könyvet. A „Fehér könyvet”. Apám kapta a városi párttitkártól, felvágta a felső polcra. Én megtaláltam és titokban kiolvastam: A Pál utcai fiúkhoz szokott lelkem nem tudta feldolgozni a brutalitás sárgára fakult képeit. Rákérdeztem apámnál, aki csak annyit mondott:
Tízéves volt apám, amikor 1956. október 23-án kitört a szabadság. Ha elképzelem őt és bohém haverját, Lántzky Lacit, a Rákóczi úti Tom Sawyert és Huckleberry Finnt, és egy összesűrített képben kellene rájuk gondolnom, akkor a háttér a Szent Rókus-kápolna lenne. Itt fociztak, itt ministráltak, itt óvta meg őket a gyermekkor buborékja az ‘50-es évek felnőtteknek sem való borzalmaitól.
Huszonharmadikán kora este a Bródy Sándor utcában ott furakodott a tömegben apám.
A Rókusból a fél hetes miséről érkezett, kíváncsiságból nem hazafelé vette az irányt, hanem a vonuló emberekhez csapódott. Hogy jobban lásson, a Magyar Rádióval szemközti épület állványzatára mászott fel – ismerős volt a ház, ide járt gombfocizni. Fentről látta, ahogy a küldöttség egy teherautóról az erkélyen keresztül bemászott a rádió épületébe.
Forradalmi izgalom volt a levegőben, vagy inkább pattanásig feszült idegesség. Ez pedig nem gyereknek való – így gondolta egy férfi, aki azonnal leparancsolta őt az állványról, és hazazavarta. Úgy tett, mintha, de aztán mégis visszamászott; megbénította a kíváncsiság és a félelem. Ekkor dördültek el az első lövések; a férfi újra meglátta apámat, de annak már egy hatalmas pofon lett az ára. „A Púpos volt” – mondták a körülöttük állók:
A második fülest nagyapámtól kapta, amint hazaért – a szülők izgultak, az Uránia mozi melletti házuk gangjáról hallották a lövések zaját a Magyar Rádió felől... Néhány órával később pedig más fegyverropogást is: a Vas és a Kőfaragó utca találkozásánál az átjáróháznak látszó, de valójában zsáképület kertjében csapdába eshettek forradalmárok, és valakik (ávósok?) lőni kezdtek rájuk – a felkelők a himnuszt énekelték, a lakók pedig a gangról hallgatták, ahogy a nemzeti dal lassan elhalkul, majd abbamarad...
Apám ekkor látta először sírni nagyapámat. Neki ez volt ’56, ezért dobta fel a „Fehér könyvet” a legfelső polcra.
Tízévesen látta, amint az egyik hajnali mise közben egy szovjet tank hatalmas robajjal legurult a lépcsőn,
emlékezetébe Dominek György atya falfehérré vált arca ivódott bele, amint az oltártól ijedten hátranéz a zaj irányába. Látott fájdalomtól eltorzult arcokat, véres ruhákat is, amikor a Rókus kórházban Molnár Frigyes plébánossal járták a kórtermeket, a pap a súlyos sebesülteknek adta fel az utolsó kenetet.
Fura az emberi sors. Apám másfél évtizeddel később ugyanitt, a Rókusban kötött házasságot anyámmal. Én tizenévesen itt imádkoztam először szívemből, miután megtudtam, hogy nagyapám meghalt. És legkülönösebb módon, 2006. október 23-án este ugyanitt álltam az utcán, amikor
Természetesen minden végigfutott akkor a fejemen, az idősíkok összemosódtak – jó volt. És fájdalmas. Egyszerre. Pont, ahogy a magyar történelem.
Ha a gyermekeim tízévesek lesznek, elmesélem majd nekik is ezt a történetet. A Rókus-kápolnánál fogom kezdeni – ott minden érthető lesz, mert a téren megállt az idő.
***
Nyitókép: Lázár Árpád / Réz Johanna
(A jelen cikkben közölt képek bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának, Kemenes Tamásnak az előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában lehetséges!)
A Mandiner 1956-os ünnepi sorozatának további részeit (bennük korábban soha nem publikált fényképekkel) IDE kattintva olvashatja el.
A történelem megértéséhez meg kell fejtenünk a nagy kognitív átmenetek titkát; a társadalmak a tudásszerzés, a termelés és a hatalomgyakorlás hármas metszetében léteznek, a nagy változások előidézője pedig minden esetben a hitrendszerek átalakulása – vélte Ernest Gellner, a „filozófiai antropológia” mestere.
Talán sokan nem is tudják, de „a legnagyobb magyarnak”, Széchenyi Istvánnak és testvéreinek is köztünk élnek a leszármazottai, akik azt vallják, dúlhatnak itt harcok, háborúk, lehet itt bármilyen hatalom, ők csak azt nézik, hogy a nemzetet miként tudják megtartani és segíteni. Széchenyi Tímeával, a Gróf Széchenyi Család Alapítvány megbízott elnökével beszélgettünk. Interjúnk.
Az érzékeink, az értelmünk tapogatózik, de nem talál semmit: a fölfoghatatlant nem lehet megérteni. Annak sem, aki benne van. De a borzalomnak is vannak fokozatai. Kovács Gergő írása.
Vance nem az ő büntetésük, ahogy Amerika sem az. Az ő büntetésük maga a valóság.
Rendhagyó, a szakkönyv és az ismeretterjesztő kiadvány határán billegő kiadvány jelent meg. A Szerelmi szabadságharc azonban nem Petőfiék szerelmét, hanem az azt körülölelő társadalmat mutatja be.
Berend Nóra, a cambridge-i egyetem kutatója szakmailag nehezen védhető kijelentéseket tett Szent Istvánról és a magyar történelemről. Történésszel eredtünk a megfejtések nyomába.
Olekszandr Szirszkij, az ukrán fegyveres erők főparancsnoka ismertette a tárgyalás részleteit.
„Ezeknek az átutalásoknak végre véget kell vetni” – írta a német politikus.
