Szent Rókus-kápolna – 1956

Tízéves lehettem, amikor a nappali egyik felső polcán találtam egy fehér könyvet. A „Fehér könyvet”. Apám kapta a városi párttitkártól, felvágta a felső polcra. Én megtaláltam és titokban kiolvastam: A Pál utcai fiúkhoz szokott lelkem nem tudta feldolgozni a brutalitás sárgára fakult képeit. Rákérdeztem apámnál, aki csak annyit mondott:

Tízéves volt apám, amikor 1956. október 23-án kitört a szabadság. Ha elképzelem őt és bohém haverját, Lántzky Lacit, a Rákóczi úti Tom Sawyert és Huckleberry Finnt, és egy összesűrített képben kellene rájuk gondolnom, akkor a háttér a Szent Rókus-kápolna lenne. Itt fociztak, itt ministráltak, itt óvta meg őket a gyermekkor buborékja az ‘50-es évek felnőtteknek sem való borzalmaitól. 

Huszonharmadikán kora este a Bródy Sándor utcában ott furakodott a tömegben apám.

A Rókusból a fél hetes miséről érkezett, kíváncsiságból nem hazafelé vette az irányt, hanem a vonuló emberekhez csapódott. Hogy jobban lásson, a Magyar Rádióval szemközti épület állványzatára mászott fel – ismerős volt a ház, ide járt gombfocizni. Fentről látta, ahogy a küldöttség egy teherautóról az erkélyen keresztül bemászott a rádió épületébe.

Forradalmi izgalom volt a levegőben, vagy inkább pattanásig feszült idegesség. Ez pedig nem gyereknek való – így gondolta egy férfi, aki azonnal leparancsolta őt az állványról, és hazazavarta. Úgy tett, mintha, de aztán mégis visszamászott; megbénította a kíváncsiság és a félelem. Ekkor dördültek el az első lövések; a férfi újra meglátta apámat, de annak már egy hatalmas pofon lett az ára. „A Púpos volt” – mondták a körülöttük állók:

A második fülest nagyapámtól kapta, amint hazaért – a szülők izgultak, az Uránia mozi melletti házuk gangjáról hallották a lövések zaját a Magyar Rádió felől... Néhány órával később pedig más fegyverropogást is: a Vas és a Kőfaragó utca találkozásánál az átjáróháznak látszó, de valójában zsáképület kertjében csapdába eshettek forradalmárok, és valakik (ávósok?) lőni kezdtek rájuk – a felkelők a himnuszt énekelték, a lakók pedig a gangról hallgatták, ahogy a nemzeti dal lassan elhalkul, majd abbamarad...

Apám ekkor látta először sírni nagyapámat. Neki ez volt ’56, ezért dobta fel a „Fehér könyvet” a legfelső polcra.

Tízévesen látta, amint az egyik hajnali mise közben egy szovjet tank hatalmas robajjal legurult a lépcsőn,

emlékezetébe Dominek György atya falfehérré vált arca ivódott bele, amint az oltártól ijedten hátranéz a zaj irányába. Látott fájdalomtól eltorzult arcokat, véres ruhákat is, amikor a Rókus kórházban Molnár Frigyes plébánossal járták a kórtermeket, a pap a súlyos sebesülteknek adta fel az utolsó kenetet. 

Fura az emberi sors. Apám másfél évtizeddel később ugyanitt, a Rókusban kötött házasságot anyámmal. Én tizenévesen itt imádkoztam először szívemből, miután megtudtam, hogy nagyapám meghalt. És legkülönösebb módon, 2006. október 23-án este ugyanitt álltam az utcán, amikor

Természetesen minden végigfutott akkor a fejemen, az idősíkok összemosódtak – jó volt. És fájdalmas. Egyszerre. Pont, ahogy a magyar történelem.

Ha a gyermekeim tízévesek lesznek, elmesélem majd nekik is ezt a történetet. A Rókus-kápolnánál fogom kezdeni – ott minden érthető lesz, mert a téren megállt az idő.

***

Nyitókép: Lázár Árpád / Réz Johanna
(A jelen cikkben közölt képek bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának, Kemenes Tamásnak az előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában lehetséges!)

A Mandiner 1956-os ünnepi sorozatának további részeit (bennük korábban soha nem publikált fényképekkel) IDE kattintva olvashatja el.