Emlékszem, 2002–ben, a Kossuth térre összehívott nagygyűlésen olyan deresedő hajú tanúkkal találkozhattam, akik átadtak nekem valamit abból, amit a szabadság és összefogás jegyében érezhettek annak idején ugyanott – amikor az én apám még csak tizenhat volt, és vidéki srácként túl sokat nem élhetett át a budapesti eseményekből.
Nem láthatta a körúti villamost kilőve és barikáddá nemesülve. De ismerhette Lajtai Lajos Hétre ma várom a Nemzetinél… című, közkedveltté vált dalát.
1956-ban ez a villamos megállt. Mert megállították.
Valamin változtatni kellett, mert az Isten valóságát nélkülöző hatalom által megkövetelt szólamok szembementek mindazzal, ami a jóérzésű emberek lelkében még élő hit és valóság volt. Szembement az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus összes ajándékával is. Ezek mind plusz megerősítést adhattak ahhoz, hogy életben maradjon az igazság.
Börtönben megkínzott és rejtélyes körülmények között agyonvert papok vérükkel öntözték a szabadság új virágát. Tízezernél is több, utcára lökött magyar szerzetes civil ruhás kovászként kelesztette a magyarság tápláló kenyerét,
hogy Mária országa éhen ne vesszen,
miközben istentelen böjtre fogják a vöröscsillag-vallás kíméletlen álpapjai. És mégis: a működésképtelenné tett, ruháitól és vagyonától megfosztott sarus egyház új utakat keresett a feltámadás örömhírének továbbadására.
Fotó: Lázár Árpád (1932-2001)
A képen látható villamosról eszembe jutnak azok az általam megélt, ifjúkori tüntetések – akár 2002-ben –, amikor istenhitből táplálkozva
újra nemet kellett mondani a keresztet sarlóra-kalapácsra lecserélők szellemi utódaira.
Akkor anyám lógott ki a hatos sárga villamos hideg ellenére teljesen lehúzott ablakán – többféle aspektusból féltve a jövőt –, és azt kiáltotta nekünk, a tömegben elszántan masírozó, igazságérzettől felfűtött fiainak: „gyerekeim, gyertek haza!”
Azóta ha a körúti villamost látom, vagy a Kossuth tér felé visz az utam, eszembe jut az egyik velem tüntető barátom válasza, akinek akkoriban már gyermekei voltak, és bele akarta vetni magát a tüntető tömeg kemény magjába. „Ne menj be a tömegbe, várnak a gyerekeid otthon!” – mondtam neki, amire ő csak annyit felelt:
„éppen miattuk megyek be!”
„Hétre ma várom a Nemzetinél, ott, ahol a hatos megáll.” A hatos megáll.
***
N
Nyitókép: Lázár Árpád / Réz Johanna
(A jelen cikkben közölt képek bármilyen – akár digitális, akár nyomtatott – közlése, beleértve az egyes képek részleteinek felhasználását és közlését is, kizárólag az eredeti fényképfelvételek tulajdonosának, Kemenes Tamásnak az előzetes írásbeli hozzájárulása birtokában lehetséges!)
A Mandiner 1956-os ünnepi sorozatának további részeit (bennük korábban soha nem publikált fényképekkel) IDE kattintva olvashatja el.
Nem hiszem, hogy amit az elmúlt tizenöt évben az ország közösen elért, kockára akarják majd tenni egy semmitmondó ígéretért – mondja Schmidt Mária. A történészprofesszorral a hazai politika mellett a háború dúlta világ fejleményeit is értékeltük. (A szöveg a Mandiner Klubesten elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)
Milyen aktualitással és erővel bírhat az alkotói szemlélet mindennapi életünkben? Földi hivatásunk megtalálása hogyan hat gyümölcsöző módon életünkre, bármilyen tevékenységet végezzünk? Többek között e kérdések megválaszolásához is támpontokat ad az Ars et Viriditas kezdeményezés.
Ne öntsük már ki a bébit a fürdővízzel! - a sarló és kalapács, a munka! jelképe.
Mint tudjuk kormányfőnktől: mi egy munka alapú(!) társadalmat építünk - ami már csak azért is javunkra válik - akár teccik ez egyeseknek/akár nem - mivel, a munka szabaddá tesz.
Jöhetnek a cáfolatok ez utóbbi megállapítás kapcsán...